A Chevrolet Impalák közül nekem egyértelműen a hetedik generáció tetszik a legjobban, ilyet azonban égen-földön nem találok 1:64-ben. Ezt 1994-től gyártották két évig, de most nézzük inkább a hatodikat, amelyet egyrészt 1977-től 1985-ig készítettek, másrészt a Majorette megformázta, harmadrészt én pedig beszereztem belőle hármat, majd jól lefotóztam őket:

A francia gyártó sosem az amerikai autókban volt erős (erről még lesz szó később, nemsokára, egy másik posztban), de néhányat azért feldolgoztak, még ha nem is olyan lelkesedéssel, mint mondjuk bármelyik hazai modelljüket...

Hétéves pályafutásával ez a generáció minden bizonnyal a legsikeresebb volt – klasszikus amerikai tepsi, kocka innen, kocka onnan, bármilyen más logóval abszolút alkalmas lenne az ellenség megtévesztésére. Erre odakinn is rájöhettek, mert árulták Pontiac néven is, illetve az sem téved nagyot, aki rámondja, hogy ez egy harmadik generációs Caprice (abból meg a negyedik a kedvencem, amit a Maisto szerencsére megmintázott több festéssel, lásd legalul).

A hatodik generációról egy pár szó, a teljes történeti áttekintést nagyvonalúan mellőzve: ekkortájt ugye már erősen éreztette hatását a benzin-para, amiről korábban már nem egy alkalommal megemlékeztem, így a kor és a vásárlók igényeit szem előtt tartva a Chevrolet egy rövidebb, magasabb és szélesebb, de legfőképp könnyebb autót készített az eggyel korábbi generációhoz (pl. a ’73-ashoz) képest, amely valóban egy böszme cirkáló volt. A szorgos amerikai mérnökök munkája meghozta gyümölcsét, az autó 1976-ban az eladási listák élére ugrott, egy évvel később pedig az Év Autója díjjal jutalmazta az Impalát a Motor Trend. Cabrio nem készült belőle, de még hard top-verziót sem kínáltak belőle, feltehetően a borulásos balesetek elborzasztó halálozási statisztikáit javítandó.

A nyolcvanas évek jó eladási eredményeihez tartozik, hogy az autó egyszerűsége és olcsósága a lakossági felhasználók mellett a fegyveres erők és a taxitársaságok figyelmét is felkeltette, így az Impala igen hamar kedvelt lett a körükben is, amit mi sem bizonyít jobban, mint a Majorette által kihozott modellek festése: civil festésűt ebből nem is találtam a kínálatukban, csak rendőrt, katonai rendőrt és taxit. Sőt láttam terepszínűt is...

A fenti képen láthatő rendőr az ún. Sonic Flasher kivitel, ami olyan, mint a MB-nál a Light & Sound, azaz tud(ott régen) hangot és fényt adni, méghozzá az eleje lenyomásával. Ennél az alváz nem fém, hanem műanyag, ami sérülésre sárgul, ahogy lehet is látni a képen. Nem lehet belátni sem, illetve az ajtók sem nyithatók a taxival és a katonai rendőrrel ellentétben, gondolom, hogy a gyerekek ne operálják ki az elektronikát...

1985-ben vége szakadt a pályafutásának, bár ahogy írtam, utána még visszatért két évre. A Caprice tovább készült, azt egészen 1996-ig gyártották. Emitt azért egy kép a Maisto Caprice-flottámról, ha már fentebb is említettem őket:

Ezen modell számomra egyik legemlékezetesebb filmszereplése az 1994-es A hajsza című filmben volt (amiben Charlie Sheen „felejthetetlen” alakítása mellett Flea és Anthony Kiedis feltűnése méltó említésre), Henry Rollins vezette, és az alábbi jelenetben kap egy szép csomagot a szélvédőjére:

Na, szebb napot!