A Mini újabb MB-os megjelenésének apropóján folytatódik a Kacsával megkezdett retro-kult sorozat, de igyekszem nem nyújtani az unalmasságig. Főleg, hogy szerepelt már több blogon is (például itt és itt), illetve a wikipedia is elég sok karaktert szentelt neki. Innen szemezgetek hát:

A fejlesztésről: Az 1956-os szuezi krízis miatt Európa üzemanyaghiányban szenvedett. A nagy autók eladásai visszaestek, a német buborékautók viszont előretörtek. Leonard Lord, a British Motor Corporation vezérének feje két méretet nőtt, és elhatározta, hogy készít egy normális kisautót, hogy kiszorítsa a német förmedvényeket. A következő kritériumokat határozta meg: az új kisautónak be kell férni egy 10 × 4 × 4 láb (3 × 1.2 × 1.2 m) méretű dobozba, és a teljes hosszból 1.8 m legyen az utastér, továbbá csak meglévő motort használhatnak a tervezéskor. Visszavették az ekkor az Alvisnak dolgozó Issigonis mestert, aki járatos volt kisautók tervezésében. A projekt nagy volt, a csapat kicsi: Jack Daniels (együtt dolgoztak korábban a Morris Minoron, Chris Kingham (Alvis-os kolléga), két tanuló mérnök és négy műszaki rajzoló. 1957 októberében előálltak a Narancs Doboz nevű prototípussal. A nagy okosság a motor keresztben történő elhelyezése és az elsőkerék-hajtás kombinációja volt, így érték el, hogy az új járgány orra olyan tömzsi lehetett. A kisautók nagy része mind a mai napig ugyanezen építési elv mentén készül. A felfüggesztés is szokatlan volt, ugyanis a helyigényes rugós tagok helyett gumipogácsákat használtak, amik a négy sarokra kitolt apró kerekekkel együtt tökéletes gokart-érzést és -kezelhetőséget eredményeztek.

Eredetileg egy fejlettebb rendszert terveztek bele, valami hasonlót, amit a Citroen is alkalmazott akkoriban, de a tervek nem lettek készen időre, így maradt az eredeti felállás. Két évvel később azért ezt az újat használták az Austin 1100-ban. A kerekeket is szokatlanul kicsire, mindössze 8 collosra tervezték, így ezekhez új gumikat is kellett fejleszteni, amihez a Dunlopban találták meg az ideális partnert. A Dunlop rábeszélte a tervezőket a 10-es kerekekre végül. Helytakarékos és praktikus ötlet volt a tolóablak, így lehettek jó nagyok az zsebek az ajtókon, illetve a lefelé nyíló hátsó csomagtér, ami így nagyobb csomagok szállítását is lehetővé tette, ha nyitva hagyták. Kezdetben pont ezért fityegősen rögzítették a rendszámtáblát, hogy ilyenkor is olvasható maradjon. De ezt nem sokkal később visszacsinálták, mert a lógó rendszámtábla visszaterelte a kipufugógázt az utastérbe. Végül 1959 áprilisában mutatták be a gyártásra érett autót a sajtónak, augusztusra pedig már több ezret le is gyártottak, hogy minél nagyobb lendülettel indíthassák az eladásokat. Austin és Morris néven kezdték árusítani az autót, az első az Austin Sevent idézte, a másik – Morris Mini-Minor – pedig egy szójáték volt a korábbi Morris Minor kapcsán, ugyanis a ’minor’ a latin ’kisebb’ szóból jött. Eredetileg Austin Newmarket lett volna az autó neve. Huh. 1962-ig Austin 850 és Morris 850 néven futott Amerikában és Franciaországban, Dániában Austin Partnerként 1964-ig, majd Morris Mascot lett, 1981-ig. Nem folytatom, mert kezdek elveszni...

Még annyit, hogy 1964-ben hidraulikus felfüggesztést kapott a Mini, ami a rajongók ellenállását váltotta ki, ugyanis a legendásan kiváló kezelhetőség oda lett, így 1971-ben visszatértek a pogácsák. És maradtak is. Érdekesség, hogy a Ford egyszer vett egy Minit, atomjaira szétszedte, hogy megvizsgálhassa, tudna-e valami ésszerű alternatívát alkotni. Végül arra jutottak, hogy ilyen áron nem. Számításaik szerint a BMC autónként harminc fontos bukóval árulja a Minit. A BMC ezt cáfolta, bár azt elismerte, hogy nem az alap autón magán keresik a nagyobb profitot, hanem pl. a De Luxe változaton, illetve a kiegészítőkön, mint a biztonsági öv, a visszapillantók, a fűtés, a rádió, illetve a Cooper és Cooper modelleken. Az autó a hatvanas években vált kult-autóvá, amikor mind több színész és zenész is a tulajdonosok táborába lépett. Majd maga is filmszár lett, az 1969-es (eredeti) Olasz meló révén, amelyben lépcsőkön, csatornákban és épületek tetején száguldoztak vele. Quincy Jones zenéjére. (Mondjuk nekem a remake is bejött.)

Levezetésnek egy Minimániás cikk 2007-ből. Szerintem megállapíthatjuk, hogy az autós történelem egyik legnagyszerűbb szereplője az egyik legkisebb is, de most akkor nézzük az igazán kicsiket:

Kezdjük a Matchboxokkal. A Sam.Joe-nál és Ikarus256-nál bemutatott (linkek legfelül) Racing Mini az első, ami talán a legnagyobb kedvenc, ugyanis ez (igaz, matrica nélkül) gyerekkoromban is megvolt, ráadásul két színvariációban. Rugózik, gurul, vagány – ahogy az egy versenygépnél illik, lökhárítók nélkül. Nagyon örültem, amikor annyi év után pár hónapja egy bolhapiacos portya során megakadt rajta a szemem, és némi alkudozás után újra a kezembe foghattam eme régi kis műremeket.

UPDATE: a cseppett kopottat sikerült egy (szinte) hibátlanra cserélni:

A 2009-es sor 2-es (illetve 2/11-es) számmal jelölt versenyzője az 1964-es Austin Mini Cooper S, Heritage Classics felirattal a kártyáján. Ebbe a sorba tartozik még a kártya hátoldala szerint az 1971-es Olds Vista Cruiser (már itthon is kapható, mindenképp beszerzendő!!!), a Lotus Europa, a Karmann Ghia, A Citroen DS, a Caddy, a Cougar, az E-Type Jaguar, a GTO, az El Camino és a Jaguar XK 120SE. A 11-ből már 9 megvan. Ez jóval keskenyebb kivitelű, mint a nagy előd, készítettem összehasonlítós fotót is, és már műanyag az alja, viszont jól választottak hozzá kereket és kedves ötlet a fentebb is említett tolóablak megformázása. Látszanak az ajtózsanérok, ennek is megvan hátul középen a kipufogója, amit a lökhárító műanyagjából alakítottak ki. A beltér rendben van, a tető színe fekete, tehát eltér a karosszéria színétől, de fehérben talán jobb lett volna. Az elején kifestették a lámpákat és az emblémát, de az előbbit akár hagyhatták volna... És nagyon kicsi az egész, amiért jó pont jár a Matchboxnak/Matellnek, részben ezért is azt kell mondjam, igen jól sikerült darab.

A HW Minije viszont színben telitalálat. Ez is egy versenyautó, mint a Racing Mini, csak jobb ülés van benne, a bal helyén egy tűzoltópalack fekszik, van benne bukócső, elöl leszegecselt lámpák és markáns beömlő, hátul dupla kipufogóvég, oldalt brutális kerékjárati ívek. És hát a tető festése csodás! Andrewboy, aki újabban hanyagolja a blogját, írt már erről (illetve egy hasonlóról) régebben egy szösszenetet, íme.

Egy alul-hátul található rögzítőpöcök segítségével könnyedén szétpattintható, a kaszni egyben leemelhető, így megcsodálható a csupasz versenytechnika. Brilliáns.

Az ebayen lőttem egy makulátlan Siku Minit (Rover Mini) kékben, de még mielőtt megérkezett volna, a vasárnapi bolhatúrán (szerencsére csere útján, az "ára" így egy MB Suburban, egy HW Charger (hibás), egy HW Olds (ronda), egy Realtoy 350Z és egy Siku Unimog volt) a kezembe akadt egy zöld is – cseppet kopottabb állapotban, de a teteje kap majd egy új fehér réteget és rendben lesz. Nagyon jó kis gép, full fém, és a Sikutól meglepő módon a méretével sincs semmi bajom (lásd negyedik kép alább). A színe a HW-hez hasonlóan zöld, és bár metál, valahogy „pálottabb”, a felnik szürkék, de nem állnak rosszul neki. Vannak rajta visszapillantók, illetve igen markánsra sikeredett a küszöb, egy fokkal jobb lett volna valami visszafogottabb megoldás, de nem értek a focihoz.

UPDATE: azóta megjött a kék is, frissítve a képek!

Motormax Mini Cooper: meglepő módon mind közül talán a legélethűbb. Piros az autó, fehér a tető, a motorházon két racingcsík, belül pedig a remekül sikerült műszerfal a középre helyezett órákkal. Nagyobb is az autó, mint a fentiek, de még nem zavaró mértékben. A Hot Wheels Minihez hasonlóan ez sem rugózik. De az arányokat szépen belőtték, a kerekek pl. se nem kicsik, se nem nagyok, minden a helyén.

A Tomica is megörvendeztetett egy kisautóval, ami jó szokásuk szerint igényes, masszív darab, szépen gurul és remekül rugózik. Érdekes a teljesen fekete beltér, valahogy egy világosabb, mondjuk fehér jobban illene az élénk narancs fényezéshez, de nem zavaró az összhatás. A tetejére festett Union Jack igencsak egyedivé teszi. És négy évvel fiatalabb csak nálam...

Ugyanezt festették a tetejére az Austin Mini Van-emnek is. A keretes szerkezet miatt került ez a végére, és mivel ez nem „sima” Mini, hanem „kombi”, azaz a Mini Clubman változatából kialakított kisteherautó (érted, „kis”, hehe), ráadásul Superfast kivitelű, ennek megfelelő részletességű festéssel és kerekekkel. A választott padlizsán(?)lila szín érdekes, de nem áll rosszul az autónak, mondjuk annyira jól sem, mint a HW British Racing Green-je. Ez megint nem rugózik, de van hozzá egy pofás papírdoboz legalább. Az ablakok félig nyitva, és érdekes, hogy a hátsó lámpát két színnel festették ki. A kerékjárati ívek peremének ezüst csíkja nagyon feldobja az összképet.

Összességében a Hot Wheels tetszik a legjobban a fent bemutatott kisgépek közül, mert vadul néz ki, fantáziadús és rendkívül masszív darab. Oké, a klasszikus Racing Mini is tetszik, mint a mellékelt ábra mutatja, az is rendkívül időtálló, jó minőségű darab, ami sajnos az újkoriakról már nem mondható el ilyen nyugodt szívvel... Mint annyi minden más esetében.

Mi más is lehetne a videó a végén: 

Jó, akár még ez is: