Nem, nem Fazakas Péter Parájáról írok (amiben egyébként szerepeltem, én játszottam egy rendőrt a Kökin), és de, megint filmes poszt. Mert nincs nálam sem kisautó, sem fényképező, ezért. Így jártam. És így jártatok. Már az előző posztban is említettem a social mediát, hát a Paranormal Activity kapcsán újra meg kell tennem: ha nincs facebook, twitter, iwiw és blogok, akkor ennek a filmnek a reklámkampányára is legalább annyit kellett volna költeni, mint annak idején a Blair Witch Project-ére.
Nem véletlenül a BWP-et hoztam példának, emlékezzünk csak vissza, ott ugye a hype arról szólt, hogy megtörtént esemény alapján, meg minden, a film helyszínére csak úgy özönlöttek a turisták, de jobb híján főleg offline eszközökkel operált a kampánya, azaz tévés és nyomtatott hirdetésekkel. Az állítólag 16.000 dollárból készült PA esetében ez utóbbiakat (jó, eleinte) mind megspórolták (aztán a stúdió, ahogy kell, elindította szépen a szőnyegbombázást). Merthogy minden olyan felület, amin a film közönsége (vagy mondjuk így, célcsoportja) napi szinten jelen van, ráadásul aktívan, szinte ingyen a stúdió rendelkezésére áll. Mondjuk mint ez a blog: írok a filmről, foglalkozok, vele és ajánlom. Saját tapasztalatból mondom, hogy temérdek reklám-kutatás a legfontosabb motivációs okok legelejére sorolja az ismerősök, barátok ajánlását. És nem titok, hogy ezekre egy kicsit rá lehet segíteni. Mondjuk hogy az itthoni forgalmazó elvinné a legnépszerűbb filmes bloggereket egy exkluzív vetítésre. Azok meg írnak a filmről. Vagy jót, vagy nem jót, de írnak. Fél siker.
Na, én se nem vagyok filmes blogger (se nem érzem magam egyáltalán bloggernek), se nem vitt el senki állófogadással egybekötött vetítésre, de mégis írok, mert tetszett. És ezért ajánlom, nézzétek meg ti is, garantált az egymáshoz bújós beszarás - optimális esetben, ha a párotokkal nézitek meg...
Itt van egy tök jó kritika egyébként, és pont ezért én most nem írok hosszan, ahogyan az Avatar esetében is, megint csak egy-két számomra fontos élmény a filmmel kapcsolatban: alapvetően szeretem az olyan filmeket, amik valamilyen szinten bennem maradnak. Mondjuk a legutóbb nézett húsz közül a Vakság volt az egyik ilyen, de azokat a filmeket is ide sorolom, amik után csak felkapcsolt villany mellett merek kimenni a konyhába. Ez ilyen. A film a még gyerekkoromban látott Ördögűzőt juttatta az eszembe, és nem csak azért, mert ebben is van egy jelenet, amiben szóba kerül az ördögűzés, hanem mert az volt olyan élmény, amit ma is felemlegetek. Jó, az Ördögűző valahol műfajteremtő volt, ez pedig egyáltalán nem az, nem is akarom összehasonlítani a kettőt, nem egy színvonal, csak egyszerűen visszahozta azt az érzést. Nekem ennyi elég volt, ezt vártam tőle.
Mondom, ajánlom tehát a filmet annak, aki nyitott egy jó kis parázásra, kell az az adrenalin, a szívdobogás, és nem árt, ha az összes elvárásunkat és előítéletünket otthon hagyjuk, adjuk át magunkat a filmnek, higgyük el, amit látunk, és így nagyobbat üt. Mert úgy egyébként egy hülyeség, szellemek nem léteznek, mint ahogy pókhálót szövő ember, és sajnos a Tatuin sem.
Utolsó kommentek