Az előző poszt nem volt véletlen. Egy Jamin Winans nevű arc rendezte, akinek a legújabb filmjét napra pontosan nyolc évvel a szeptember 11-i események után mutatták be az amerikai mozik. Nekem ez – eddig – az év filmje. Ink, ez a címe.

A sztoriról és egyebekről a tovább után.

Szóval a tartalom röviden, az imdb-ről:

Ahogy a fények kihunynak, és a város aludni tér, két titokzatos erő feszül egymásnak az éjszakában. Láthatatlanok számunkra, de annál inkább érzékelhető, amit tesznek: az álmainkon keresztül harcolnak egymással a lelkünkért. Az egyik erő reményt és erőt ad a szép álmok útján, a másik kétségbeesést hoz a rémálmokon át. John (Chris Kelly) és Emma (Quinn Hunchar, tessék megjegyezni!), apa és kislánya akaratlanul keveredik e fantasztikus álomvilágbeli csatába, amely John lelkéért folyik, hogy megmenthesse Emmát az örök rémálomtól. Nem együtt utaznak, de mindkettőjük olyan különös lényekkel találkozik, amelyek csak az elméjükben léteznek. Vagy mégis valóságosak lennének?

A Tintát máris olyan klasszikus kult-filmekhez hasonlítják, mint a Brazil, a Donnie Darko, a Mátrix, a Dark City, vagy a Faun labirintusa. E filmek hatása kétségtelen. Az egyik vizualitásban, a másik hangulatban, a harmadik (talán) mondanivalójában köszön vissza – mégsem tűnik a Tinta utánérzésnek. Sőt. Üdítően egyedi film, olyan élménnyel gazdagítva a nézőt, amilyenben nem túl gyakran lehet része.

Jamin Winans második nagyfilmjét (is) kevés pénzből készítette el, de ezt remekül leplezi. Ebben részben a színészei vannak a segítségére (pedig például a kislánynak ez az első filmszerepe), de a film erőssége az egyedi látásmód olcsóság-érzés nélküli vizuális visszatükrözése: nagyon markánsan elkülöníthető világok jelennek meg a filmben, épp ezért mindig tudjuk, épp hol vagyunk. Mégis a sztori az, amely legjobban lenyűgöz, az előbbiek mind azt a célt szolgálják, hogy mind könnyebben hagyjuk (el)sodorni magunkat a természetfeletti – és tudatalatti – események által. (Különösen tetszett, ahogy a rendező saját magát idézte egy jelenetben, konkrétan az előző posztban látható jelenetet, amire egy barátom ennyit mondott: God is a DJ.)

A rendező képes például evidenciaként bemutatni, hogy is zajlik az álmok „képződése”, nincs túlmagyarázás, mint kép magáért beszél, el is hisszük neki, hogy valóban így van minden. És ez nem semmi ebben a műfajban!

A cselekmény röviden, spoiler nélkül: a főszereplő kislányt elhurcolja egy sötét, rejtélyes figura, de egy kis csapat, a Jók, utána erednek, hogy megmentsék. Nem szükséges tudnunk, miért és hova viszi a címszereplő Tinta a kislányt, sokkal fontosabb ennél, hogy érezzük, nem juthat oda. Nem szabad. Megmentésére azonban semmi esély az apja nélkül. A kis mentőcsapat fő feladata tehát az apa helyes útra terelése, ami az ekkor még ismeretlen előzmények fényében nem ígérkezik könnyűnek.

A film megértését - ami az első húsz percben talán nem is olyan könnyű - kiválóan segítik a csodás arányérzékkel alkalmazott vágási trükkök, fény-sötétség ellentétek, a cseppet sem tolakodó narráció, a hang-effektek és a zene. Ez utóbbi annyira jól eltalált, hogy néha úgy érezhetjük, egy hosszú videóklipet látunk, amihez még szövegre sincs szükség. És szeretnénk, hogy tovább tartson. Mert érdekes. Mert egyedi. Mert mond valamit.

Erősen ajánlom hát a filmet mindenkinek, aki egy kicsit is nyitott a finoman elvont stílus iránt – de akár az ilyesmi ellen beoltottak is tehetnek egy próbát (sőt inkább ezzel tegyék, mint a poszt elején említett Brazillal vagy Dark City-vel), hogy átruccanjanak egy nem megszokott területre. Érdemes felfedezni ezt is...