Ezúttal egy olyan típusról szeretnék írni, ami nem annyira hétköznapi, mint pár korábban tárgyalt típus, nevezetesen a VW Golf III-as Cabrióról. Előtte azért (tényleg csak) pár szó az egyesről: a Volkswagen 1979-ben mutatta be, és egészen 1993-ig gyártották. Az autó egyszerűen telitalálat volt, nagyon jól néz ki, helyes, jópofa, fiatalos, vagány, jól használható. Egy volt kollégámnak is van, így volt alkalmam személyesen is megvizslatni, tényleg kurvajó. Nem mondom, egy Bogár Cabrio azért „feelingesebb”, de tető nélkül autózni utolérhetetlen érzés. A lenyitható tetejű egyes Golf sikerességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy 1984-es minimális ránc-felvarráson kívül egyszer sem változtattak rajta. 1993-ban azonban megérett az idő egy komolyabb módosításra, így az akkor már aktuális hármasból építettek újat. 2002-ig ez volt a Golf Cabrio, tehát a négyes bemutatásával sem készült új belőle, csak egy kicsit átszabták. Azóta sincs nyitott Golf, persze van Eos (ötletes próbaútra buzdító hirdetéssel), de az nem ugyanaz.
Kicsiben valami miatt (még) nem szereztem be egyes cabriót, pedig a Siku készített ilyet, de majd idővel. Addig is itt egy Maisto, ami a legutolsó (azaz a már négyesnek kinéző hármas) változatot mintázza, kékben. Külön örülök, hogy ezt a színváltozatot sikerült bezsákolni, mert nagyon jól áll az autónak, valahogy olyan komoly lesz tőle.
A kerekek, a külső részletek és még a belső is teljesen rendben van ezen a szinten, semmi panaszom nem lehet. Az első lámpákat szépen kifestették, kapott emblémát is, de hátulra már nem nagyon jutott a festékből. Annyi baj legyen, a való világban is sokan kékre cserélik a hátsó lámpákat, így ez a hiányosság egyáltalán nem zavar.
De kattintsatok tovább, mert a lényeg még hátra van.
Merthogy a poszt aktualitását egyáltalán nem a Maisto adta, hanem valami egészen más. Egy igazi Golf Cabrio! Ami nem is csak simán egy, hanem az én Golf Cabrióm. Bizony, vége a mintegy 4 és fél év Cliózásnak, visszatértem a gyökerekhez, ismét Volkswagen-tulajdonos vagyok. Egy kép erejéig azért megemlékezem a Clióról, mert azért jó kis autó volt ez. Az előző munkahelyemről történt távozásom révén került hozzám, bár már korábban is ismertem. 2004-es 1.6-os volt, remek sportos ülésekkel, plüsskárpittal, manuális klímával, temérdek légzsákkal. Na, mindezek a Golfban nincsenek, de ha az ember megbolondul, ezek nem is számítanak...
Ezelőtt utoljára egy újabb kivitelű Cliót használtam, ami azért többet tudott, korszerűbb volt, de nem feltétlenül jobb: 1.2-es turbó, automata klímával, még több légzsákkal, több hellyel. Azelőtt pedig egy mezei 1.4-est hajtottam, de arra már alig emlékszem. Mindnél voltak azonban ilyen-olyan idegesítő kis faszságok: az elsőnél szar volt a váltó és kényelmetlen az ülés, a másodiknál elromlott a gyújtás, a harmadiknál is, szóval előjöttek olyan dolgok, amik miatt sohasem tudtam teljesen megbékélni a francia autógyártás produktumaival. Az utolsó esetében ráadásul úgy baszódott el valami gyújtótrafó, hogy már nem a cég fizette a javítást. Ekkor döntöttem úgy, hogy mennie kell, csigát sem véletlenül nem eszünk.
És ezzel a döntéssel végre megnyílt a régóta vágyott lehetőség, hogy újra olyan autóm legyen, amilyet én szeretnék. Ami lehetőleg nem annyira konvencionális, de azért még valamennyire használható, jó esetben megbízható, egyszóval értelmes. Bizony, sajnos a racionalitást nem tudtam teljes mértékben figyelmen kívül hagyni, ezért kellett olyat választanom, amibe mondjuk hátra is be lehet ülni, vagy ami talán még fontosabb, gyerekülést tenni. És ami nem francia és nem angol. Még ugye lehetett volna japán, de azok anyagi okokból estek ki, ugyanis pénzt nem szántam egyáltalán az ügyletre, mindenképp cserében gondolkodtam. Így ki is esett az eladó járművek jó része, cserélni jobbára csak kereskedéssel lehetséges. Két Golf Cabrio maradt fenn tehát a rostán, az egyik Nyíregyházán, a másik Siófokon.
Ez utóbbira esett végül a választás, ugyanis a keleti határvidéken található Golf 1.8-as volt, ami fogyasztás-átírás-adó tekintetében kedvezőtlenebb, így maradtam az 1.6-os megoldás mellett. Szerencsére ez már nem a jó öreg 75 lovas, hanem a százas. Az autó 1995-ös, tehát kis jó szándékkal sem nevezhető mai gyereknek, de a kereskedésben egészen 130.000-ig tekerték vissza az órát, így a Németországból honosított jármű iránt egyből megvolt a bizalmam. Az autót a leutazás előtt megnézettem faterommal, akinek pont arrafelé volt dolga, és miután felhívott, hogy egyben van, döntöttem.
Lementünk, próbaköröztünk, tetőt nyitogattunk-csukogattunk, hibalistát írtunk, megállapodtunk, foglalóztunk, hazajöttünk, vártunk, vártunk, vártunk, majd végül átvettük frissen vizsgázva, névre írva.
Az autó jól rugózik, jól gurul, az ajtók nyithatók :) Vannak rajta hibák, nem tökéletes, a tetőre is elférne egy folt, a "bukócső" borítása is avittos, az ajtók pereme is megkapta a magáét a német bevásárlóközpontok parkolóiban, továbbá jó lenne lecserélni a kazettás magnót valami mp3-as kütyüre, de ezek ráérnek, egyelőre mindent visznek az ablakkeret nélküli ajtók és a feel the sunshine... Hát így:
Szép napot, nekem pedig jó sok napsütést! (Kis kedvcsináló a végére.)
Utolsó kommentek