Ma tobzódok, egyszerre három kisautót mutatok. A közös bennük egyrészt az, hogy mind a három Matchbox, de ezen felül mind a három olyan koncepció, ami végül nem valósult meg. Így tehát fantáziaautóknak csak óvatosan nevezhetők, tudjátok, azokat nem szeretem. Emezeket viszont igen. Főleg, hogy az első kettő Super GT, amelyek valami miatt nekem nagyon bejönnek. Nem akarom most (sem) nagyon szaporítani a szót, az interneten mindenki utánaolvashat e csodás gépezeteknek, csak egy rövid kis ismertetőt kap mindegyik.

Elsőnek az Alfa Romeo Carabo:

Nem ez az első eset, hogy az Alfa Amore weboldalról lopok: A '60-as '70-es évek fordulóján a nagy nevű olasz karosszériatervezők ontották az érdekesebbnél érdekesebb tanulmányokat. A Bertone-ház 1968-as Carabo modellje jól példázza ezt a gazdag korszakot. Az autót Marcello Gandini tervezte, akárcsak a későbbi Lamborghini Countach szériamodellt is. A Carabo sportautó-tanulmány a '68-as Párizsi Autószalonon debütált és az első megdöbbenések után sikert aratott. Az autó egyben biztonsági, kísérleti modell is volt. A 33 Stradale alvázára épült, formája mérföldkő volt a sportautó gyártásban. A mindössze 1000 kilogrammos, nem egészen 1 méter magas, ék alakú karosszéria magán viseli a korszak jellegzetes arányait, de egyben a végletekig letisztult formában tálalja azokat. Az autó színválasztása szokatlan: az alapszín színjátszó zöld, de a karosszéria egyes pontjait fluoreszkáló narancsszínnel fényezték le. Itt jegyezném meg, hogy a Sam. Joe által is taglalt MB színválasztása nem a kisautó tervezőinek LSD-tripjeként született tehát. A nagy üvegfelületeken többrétegű, biztonsági üveget alkalmaztak, ami a hagyományos üvegnél jóval könnyebb, és visszaveri a napsugárzás egy részét. Az elsők között itt mutatkozott be az új ajtó mechanika, ahogy az ajtók felfelé előre nyílnak. A 230 LE-s, injektoros V8-as, 1995 cm3-es Alfa Romeo motort hátul, középen építették be, amely a hátsó kereket hajtja és 5 sebességes manuális váltóval van felszerelve. A teljesítménye 230 LE és 260 km/h sebességig gyorsítja az autót. A 100-as tempó 6,5 s alatt éri el. A Carabo főbb vonalait tekintve előrevetítette a később kultikussá vált Lamborghini Countach formatervét. Külön érdekesség, hogy az autó tervezése és építése mindössze 10 hetet vett igénybe. Az Alfa Romeo Carabo-ból egyetlen darab létezik, melyet 1989-ben az Alfa Romeo és a Bertone emberei közösen restauráltak, majd kiállították az aresei múzeumban.

Szóval nálam ez Super GT-ként parkolt be (TSZA jóvoltából, kedvező áron), és ez a kivitel részben a Joe által kifogásolt kerékproblémára is megoldást nyújt. Itt már nem lehet panasz a szélességre, igaz, ezt a hátsó kerékívek átszabása tette csak lehetővé, amiért egy kicsit azért kár. Mutatom:

Az, hogy nem ül eléggé a kisautó, ennél is fennáll, némi kontár beavatkozással nyilván valamelyest orvosolható lenne, de akkor oda lenne a rugózása. Nekem ez így tetszik. Ahogy a narancs alapszín is. A kék-fehér sportosítás egy fokkal kevésbé. Nincs ilyen gond viszont a következő delikvenssel, amely egy Datsun 126X. A Nissan 126X-ként is ismert koncepció a világ túlsó felén született.

Ezúttal innen schmittelek: Az autótörténelemben a Nissan kezdetben nem arról volt híres, hogy futószalagon tolja ki magából a koncepcióautókat, tervezői ujjgyakorlatokat, inkább már csak szinte sorozat-érett prototípusokat állítottak ki az ilyen-olyan show-kon. Annál nagyobb kedvvel mutogatták a versenyautóikat. 1969-re azonban ők váltak az egyetlen olyan japán gyártóvá, akiknek nem volt egy fia futurisztikus tanulmányuk sem.  Ekkor jött el az a pont, amikor döntés született, ezen változtatni kell. 1970-ben kijöttek a (még mai szemmel is) hihetetlenül ütős 126X-szel. Brutális ék-alak, formabontó ajtónélküliség és forradalmi fénykommunikáció az autó orrán - színes lámpák tudatták a külvilággal (de legfőképp a gyalogosokkal, állítólag), épp mi történik az autóval: gyorsításkor a zöld lámpák gyulladtak fel, lassításkor a pirosak, állandó sebességű haladáskor pedig a sárgák égtek folyamatosan. Egy 3 literes, hathengeres motor hajtotta, amelyet szögben kellett behelyezni, hogy elférjen az alacsony építésű motorházban. És hogy hajtotta-e ez a motor az autót egyáltalán? Nem tudni, de valószínűleg soha.

Super GT ez is, de talán még az Alfánál is egyszerűbb kivitelben:

Egyszínű ezüst a karosszéria, a műanyag alj fekete, ahogy a szélvédő - vagy még inkább kabintető - is. A motorháztetőre került egy kis zöld dekoráció, nyilván csak a rend és a kisgyerekek miatt, plusz egy narancs pötty az említett harmadik típusú fénykommunikátor tetejére, de ennyi. Az ezüst szín pont olyan, mintha kályhaezüst neolux-szal fújták volna le. Ez is rugózik, és ahogy a fenti társa, ez is nagyon könnyű darab. Viszont jól gurul. Nekem bejön a formája is, bármelyik jövőben játszódó akciófilmben megállná a helyét. Sőt ma már valószínűleg az utcán is. A kis Datsun (gondolom, Európában akkoriban a Nissan név még nemigen volt ismert) is TSZA úrtól érkezett, amiért ezúton is köszönet jár neki. Az alant következő Mazda RX500 forrása viszont nem ő volt, hanem egy számomra korábban ismeretlen eladó a vaterán. És ez már nem Super GT, ami a súlyán is tetten érhető. De mi is az az RX500?

Ha nem is wikipediás alapossággal, de írt a típusról a stipistop, innen szemezgetek most: Ez az autó teljes beszarás. A most zajló Tokyói Autószalonon állították ki… meg még 1970-ben, szintén tanulmányautóként, szintén ezen a kiállításon. Áldom a sorsot, hogy eszébe jutott valakinek leporolni és előkapni ezt a csodát, máskülönben talán sosem botlok bele. Röviden a lényeg: Wankel-motoros autóról van szó, 250+ lóerőt teljesít, és elsősorban a nagy sebességű tesztekhez használták… 150 mph-s sebességet ért el. Jó szokásomhoz hűen nekem megint valami ökörség tetszik a legjobban; a hátsó lámpasor a tempó és a fékezés függvényében változtatta színeit. 

Még ezt is érdemes elolvasni, az említett restaurálásáról szól.

1971-ben készítette el a kicsinyített mását a Matchbox, elsőként azon 5 Mazda-típus közül, amit megformáztak. Színben nem volt túl sok verzió, nekem ez a  narancs-fehér lett meg, amelyik talán a legismertebb változata MB-körökben:

A lila ablak egy kicsit erős, de nem lóg ki nagyon a lóláb, a króm belső ebben a műfajban nekem oké, a felnyitható hátsó viszont szuper, ilyesmi feature ma már sajnos alig van ekkorában. Nem makulátlan, nagyon nem, bár tudjátok, az ilyen makrókon minden apró hiba többszörösnek hat, cserébe nem érte el az ára a 800 forintot, ami így a jó üzlet kategóriába emeli a beszerzést. Gyerekkoromban nem volt meg ez nekem, viszont a fenti Datsun igen, "normál" kivitelben, sárgában, és annak is nyílt a hátulja. A Mazdáról van mozgókép is:

Tanultam annak idején japánul, de már nem beszélek, viszont azt hallani, ahogy a japán csóka a DeLoreant említi a csajnak a videó alatt. Na legyetek jók, ha tudtok!