Tavaly (haha, de érdekes ezt kimondani így január 4-én) az első magnós posztban írtam, hogy az én Siemens rádióm bár szeretett és megbecsült darab volt, egy kicsit jobban tetszett a szomszéd srácé, mert csak. Na ezt sikerült így utólag beszerezni, konkrétabban egy Club 818-ról van szó, ami ilyen - és akkor itt ismét dől az egy gyártótól egy darab szabály:
Kisebb egyébként, mint az én régim, de erre nem emlékeztem már. 2000 forintot fizettem érte egy FB-csoportban megjelent hirdetés után, és az a jó hír, hogy bár egy kicsit ütött-kopott, a rádiós része tökéletesen működik, és az egész szerkezet hiánytalan. A magnója is megy, de elég lustán... Ez a dizájn egyébként jól hozza a nyolcvanas éveket, és innentől már ez is csak dekorációs szerepet tölt be nálam, ráadásul az irodában, otthon nemigen tudnám hova tenni, ott csak lefotóztam. De ha már beszélünk, mutatok még két darabot, amiket szintén bent őrizgetek, az első egy Samsung, amit egy doboz cigi áránál is kevesebbért vettem, a második pedig egy leharcolt, de a mai napig tökéletesen működő Philips, ami viszont egy fél doboz ciginél is kevesebbe volt:
A kisebbik, a Samsung egy elég egyszerű darab, de megtetszett a végletekig letisztult formaterve, így behúztam. A kétkazettás Philips már egy jóval komolyabb készülék, legalábbis az lehetett fénykorában, a hajdan lecsatolható hangszórói a bass reflex nyílásnak köszönhetően nagyon meggyőzően szólnak, meg is leptek rendesen, amikor kipróbáltam. Valamelyik volt tulajdonosa azonban jónak látta kétoldalú ragasztószalaggal megszüntetni a hangfalak levehetőségét, én meg nem nagyon akartam feszegetni, szóval egyelőre marad minden egyben. A remek rádió mellett mindkét oldalon teljesen hibátlanul üzemel a magnó is, bár a felvétel funkciót nem próbáltam. A poszt írásakor (november legvége) épp kilenc magnó van a irodámban, nemsokára mutatok még egy Toshibát, egy újabb Hitachit és egy óriási Philipset. Legyetek türelemmel!
Utolsó kommentek