Idejét sem tudom már, mikor vettem utoljára Retroautót (még szerencse, hogy van ez a blog, mert legalább itt utána tudok nézni, tehát tavalyelőtt szeptemberben), de most nemrég mégis beszereztem egyet, az akkor épp aktuális számot, a fekete W110-es Fecskefarkút. Ahogy azt Sam. Joe megénekelte a W111 kapcsán, odakint uszonyosként hivatkoznak rá, a farok ebben a kontextusban magyar sajátosság, de ez mit sem von le a típus szépségéből, ha farka van, ha uszonya, nekem nagyon tetszik ez a forma! Közel negyven évesen azt vettem észre, egyre gyakrabban üti fel a fejét a gondolat, hogy kéne nekem valami öreg Merci. Nem mondom, hogy gyakrabban, mint hogy kéne nekem valami öreg Volvo, de pár éve ez még nem volt jellemző... Mindenesetre amíg a gondolatból tett nem lesz, addig az 1:43-as másával vigasztalom magam, itt van, ő az:

Az igazi autóról nincs sok értelme ismertetőt írnom másolnom, elolvasható ugyanis e remek Totalcar-cikkben minden, amit tudni érdemes a típusról, de annál még sokkal több is, simán átjön belőle a feeling. Az az érzés, ami tényleg egyre jobban hiányzik az életemből, az, amelyik megvolt anno a Bogaram, Bogaraim, később a saját Volvók idejében, az, amelyet messze nem képes pótolni a Ventózás és Nissanozás, még ha azok sem túl fiatalok már...

Szóval kéne egy igazi öreg Merci. Vagy Volvo.