Apró öröm mindig, amikor Volvót mutathatok, mert a szívemnek kedves ez a típus. Ez abból fakad ugye, hogy magam is birtokoltam már kettőt, és imádtam őket. Igaz, azok régiek és nagyok voltak, a V40-es pedig újabb és kisebb, de azért mégiscsak Volvo. Bizonyos értelemben. A keretben a Totalcar és a vezess.hu cikkeiből szemezgettem:

Kombit ritkán nevezünk szépnek. Különösen akkor indokolt az óvatosság, ha az azonos platformra épített négyajtóssal hasonlítjuk össze. Isten tudja, miért, de a legkisebb Volvók közül mégis a hasznosabb kialakításúak sikerültek csinosabbra. A korábbi változat szedánját a szép hosszú motorháztetőn kívül tekintélyes csomagtartó teszi elegánssá; ennek meredek hátfalas verziója épp az ötödik ajtó függőlegességének hiánya miatt tetszetős. Határozott mozdulattal csapta le a végét a tervező. Esélytelenné tette ugyan a nagyobb szögletes tárgyak szállítását, de ettől lép ki a mesterember kategóriából. Ha nem lenne mára elcsépelt, a sportkombi kifejezéssel illetném. Tulajdonosát könnyen el tudom képzelni hajszálcsíkos sötétszürke öltönyben, amint tárgyalásra siet. Sportzakóban, a várható sportsikertől felvillanyozva lendületesen bedobja a csomagtartóba a fallabda-felszerelést. És látni vélem hétvégén ugyanebben az autóban: a túrabakancsot öltött famíliát tuszkolja a szabad ülésekre, hogy meghódítsák a Szalajka-völgyet. Érdekességet nem leltem az autó külsején, az összhatás mégis kedvező.

1995-ben jelent meg a Volvo S40/V40 páros. Az autókat a Mitsubishi Carismával közösen (azaz közös padlólemezen) fejlesztették és gyártották. A kilencvenes évek legelején ugyanis még nem a Fordhoz tartozott a Volvo. Az új típussal a 400-as típuscsaládnak akartak utódot kreálni. Később, 2000-ben és 2002-ben a Volvo akkor legkisebb modellpárosa megújult, hogy életképes maradjon az utód 2004-es érkezéséig. A Volvo V40-es kategóriatársai ma már jóval nagyobb belső teret kínálnak. Ez az első üléssorban nem igazán érzékelhető: itt a legtöbben, akik a szabványos 150 és 200 centi közé nőttek, elférnek a kormány mögött. A kényelmes elhelyezkedésnek gátat szab, hogy a vezetőülés túl magas, és hogy a kormány csak magasságában állítható.

A V40 a maga idejében azonban nem küzdött méretbeli problémával. Konkurenciája akkoriban nem törekedett egy-két számmal nagyobbként eladni a portékát. Ezért – ha fejedelminek csak a pigmeusok törzsfőnöke nevezné is – éppen elférünk benne, hacsak nem zsákolóbajnoknak születtünk. Keskenyebb, mint utóda, de a vékonyabb ajtók nagyjából azonos teret hagynak. Hátul az ülések kényelmével nincs baj, egyedül a szűkre szabott fej- és lábtér miatt panaszkodnak a hátra ülők. Egy átlagos, 175 centi magas vezető mögött elfér egy hasonló méretű utas lába. A 2562 milliméteres tengelytávból adódó tér nagyjából akkora, mint egy Opel Astrában. Nem túl nagy a csomagtartó sem, alaphelyzetben csupán 413 literes. Ezzel azonban nincs nagy baj, hiszen a csomagtér sík lapokkal határolt, így könnyű kitölteni a teljes teret. A bővítés is egyszerű a támlák előredöntésével, és így már 1421 literesre bővül a tér. A személyes holmin kevésbé kell spórolni a V40-ben. A kesztyűtartó öblös – odaát két pár megtölti. Itt nem nevetséges utánzat az ajtózseb. A nagyobb motyóval sem lesz gond, csak az a fura, hogy ilyen magas peremen kell átgyötörni. A térkínálat alapján nem tudnék dönteni. Nagyjából egyformák, négy belőlem szellősen, tagbaszakadtabból elfogadhatóan elhelyezhető mindkettőben.

És akkor nézzük meg kicsiben, pirosban! Az autót a Siku készítette el, és az alábbi modell mára már nem mondható túl gyakorinak. Ennek ellenére azért fel lehet hajtani és az ára sem vészes.

Részleteit tekintve átlagos Siku, az első lámpákat és a hűtőrácsot ezüstre festették, hátul van egy típusjelzés és kész. Viszont a feket lökhárítók jól állnak neki. Belül is rendben van. Az alja (még) fém és az autó nem rugózik, viszont már az újabb fajta Siku-kerekeken gurul, és ahogy a német gyártótól már megszokhattuk, van rajta extra is, a nyitható csomagtartó.

Végül egy jópofa tévéreklám:

Szép napot, jó munkát!