Ez a kérdés mostanában egyre gyakrabban megtalált, és már egyre jobban zavart, hogy nem tudtam mást válaszolni, mint hogy egyrészt semmi, másrészt nem tudom. Másfél évig volt a "szerelőnél", aki gyakorlatilag pont másfél éve húzta az időt, mellébeszélt, és többnyire nem volt elérhető, sőt nem is hívott vagy írt vissza. Mivel a Volvo a prioritáslistámon meglehetősen hátul szerepelt, ez jó darabig nem is zavart nagyon, volt közben gyerekszületés, fürdőszobafelújítás, nyaralás, munkahelyváltás, faterom is lehúzott egy pár hónapot kórházban, szóval egy nagy csomó minden közbejött, de miután ezek a dolgok úgy-ahogy rendeződtek, egy kicsit kezdett felbaszni, hogy közben ugyan miért nem készült már (el) a kocsi? Más már nyilván odament volna pár nagyobb darab haverjával, és "rendezte" volna az ügyet, de ez nekem nem a stílusom, másrészt a munka, a család és minden egyéb ezen a tengelyen adott bőven annyi elfoglaltságot, hogy ne induljak el akármelyik szombaton (mert hát mikor máskor?) potyára Tatára az ember műhelyébe, mert ha nincs ott (emlékeztek, nem elérhető, nem is hív vissza), akkor az orromat lógatva indulhatok is vissza, némi plusz költséget is hozzáírva az idegességlistához... Persze neki is nyilván megvolt, megvan rá az oka, hogy miért linkült el, hallottam tőle is, mástól is ezt-azt, ami most nem tartozik a nyilvánosságra, de a lényegen ez nem változtatott: duma van, Volvo nincs. Illetve hát van, valahol, valahogy... Valahogy így:

Október végén a Veterán Volvo Klub vezetője sietett a segítségemre, és mozgósította egy tatai ismerősét, aki  teljesen önzetlenül, szívességből fogta magát, és elment a műhely címére. Tőle tudtam meg, hogy hát ott egy ideje biztosan nem dolgozik senki, mert még a lakat is rárohadt az ajtókra, viszont kaptam pár fotót a gépről, amiken első blikkre nem tűnik nagyon úgy, mintha közben széthordták volna - ezeket látjátok itt fent. El is határoztam, hogy a legközelebbi szabad szombatomra szervezek egy jó kis túrát, és egy autószállító társaságában lelátogatok a kocsiért, és elhozom, ha kell, a kerítésen át. Ebben a tervben komoly hiányosság volt, hogy ugye a kulcs és a forgalmi az embernél van, de ha mással nem, a törzskönyvvel biztosan tudom igazolni, hogy a kocsi az enyém, ha valaki, mondjuk a portás kérdezné. Aztán minden mást valahogy visszaszerzek később. De nem lett szükség ilyesmire, mert a kiválasztott héten a legnagyobb meglepetésemre pont visszaírt az ember, el is mondtam neki, mint Marcellus Wallace, hogy mi hogy lesz, ebben meg is egyeztünk, és egy napos kora novemberi délelőttön elindultunk. A többeszszám annak szól, hogy erősítésnek elvittem magammal Milánt. Az autóba elvileg be volt készítve a kulcs és a forgalmi, a csomagtartóba a régi motor, meg is lepődtem egy kicsit, hogy minden tényleg úgy történt, ahogy megbeszéltük, így felpakoltuk gyorsan a trélerre, aztán indultunk is. (A gyorsan felpakolás persze barokkos túlzás, először is a Hondával kihúztam a kocsit a dzsindzsából, majd a pont e célból magammal vitt kis kompresszorral fújtam a kerekekbe annyi levegőt, hogy legalább lehessen gurítani, és csak azt követően manőverezhettük fel az utánfutóra.) Ugyanez immár a saját képeimen így festett:

Igen, az utolsó képen látható, hogy hazaértünk, megkönnyebbülten betetriszeztük a beállóra az autót, most már minden oké. A hátulja azért ül annyira, mert mint írtam, ott pihen az eredeti motorja, de nekem nagyon tetszik, a majdan beépítésre kerülő ültetőrugó reményeim szerint majdnem ennyire lejjebb viszi majd a kocsit, szóval jó lesz az. Mire olvassátok a posztot, már valószínűleg egy másik szerelőnél van, vagy inkább úgy mondom, most már végre egy szerelőnél van. Egy hét pihenés után ugyanis újra trélerre került az autó, és elkezdődött a következő felvonás:

Folyt. köv.