Autós érdeklődéssel rendelkező olvasóim (ez valószínűleg itt valóban 98%-ot jelent) minden bizonnyal ismerik a Totalcar Rulettkerék-sorozatát, aminek a mottója valami olyasmi, hogy "megvesszük azt az autót, amit te nem mersz". Egy ilyenbe kezdtem nemrég én is, annyi a különbség, hogy ha úgy áll össze a projekt, ahogy tervezem, akkor én a végén meg is tartom a kocsit. Ennek a nulladik szakasza akár a Volvo-vásárlás is lehetett volna, de emlékeim szerint akkor még nem ment ez a sorozat, bár az is lehet, hogy már igen, hirtelen nem tudom - mindenesetre a mondás arra is igaz lehet. A saját Rulettkerék-projektem úgy kezdődött, hogy gyakorlatilag folyamatosan nézegetem a hahut, mert _mindig_ autót akarok venni. No nem mintha bármi okból szükségem lenne egy újabb akármilyen autóra, mert ugye ott van a kiváló Honda, ami minden szempontból tökéletesen megfelelő családi autó, ott van mellette az édes kis feleségem édes kis Altója, illetve ott van az irracionális autótartás csimborasszója, az imént is említett százezer éves Volvóm, amiben végképp kiélhetem az autóbuziságom. Tehát se hely, se pénz, se szükség nem indokolja, hogy beszerezzek ezek mellé egy újabb kocsit. De. A vágy. Ez a fránya vágy gyakorta, úgy kéthetente rámtör, amikor meglátok valami számomra kívánatos darabot a neten. Ehhez a hahun kívül nézem a FB-on a Roncsvadászok csoportot is, és pár másik hasonló profilú tömörülést, mert hátha. Aztán egyszer csak felbukkant egy csodás régi Lancer, még a hátsókerekes érából, patent állapotban, minimális pénzért. A hirdetés nyilván már régen törölve lett, de meg tudom mutatni az elejét, meg egy fotót, mert anno ki is posztoltam:

Azután posztoltam csak persze a blog FB-oldalára, hogy otthon a feleségem határozottan leszavazta a megvásárlását. Emiatt nem voltam boldog, de be kellett lássam, igaza van, és egyszerűen nem tudtam neki (valójában magamnak sem) észérvekkel körbebástyázni a vásárlási szándékomat, így hagynom kellett elúszni. Később feltűnt egy kis időre újra, immár friss műszakival, 180-ért. Remélhetően jó kezekbe került, hiszen (jó, nem hiszen, mert nyilván nincs összefüggés, tehát inkább akkor és) ahogy a képen is látható, elég magas volt a poszt elérése, sőt valójában best evör elérés az oldalamon, de mindegy, ez csak engem hatott meg. Nem adtam fel, mert az ember a vágyait nem adja fel csak úgy. A vágyaimat viszont igyekeztem olyan vektorokkal ellátni, amik egy kicsit a racionalitás irányába terelik azokat, és nem is kellett sokat várni, feltűnt az egyik csoportban egy rendkívül szakadt kis Suzuki Super Carry. Ha valaki nem tudná, ez egy kb. akkora minibusz, mint az Alto, na jó, esetleg mint a Swift, belül viszont hétszemélyes. Nem mellesleg népszerű fajta, ennek megfelelően ritka madár, bár november elején még pont volt fent kettő a hahun, meglehetősen drágáért:

Az a darab viszont, amit én kinéztem magamnak, messze nem került ennyibe - igaz, az állapota sem volt valami szívderítő, de erre még visszatérek. Az első kép a hirdetésből a következő volt:

Na ez az, mondtam magamnak, ebbe nem lehet belekötni, az egy feleség, két, alkalmanként három gyerek már abszolút indokolja egy ilyen kapacitású kocsi integrálását a családi flottába! (Megjegyzés: a kategória nem most került először a szemem elé, szinte pont 3 éve is elgondolkodtam egy hasonlón, check.) Mert bár ahogy az imént, fentebb elismerősen nyilatkoztam a családi Hondáról, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mivel hátul a három helyből kettőn gyerekülés van, a legnagyobb gyereknek, amikor velünk van, úgy kell bepréselődni középre, ami hosszabb utakon nagyon kényelmetlen neki. Szóval _kell_ egy családi-kirándulós-elmenős-beleférős újabb hobbijármű, és ebben meg is találtam a tökéletes alanyt. Suzuki, tehát elvileg nem az a tönkremenős fajta, rendszámos-törzskönyves, ami mindig jó, nincs is messze, mert Kistarcsán pihen, és az ára meg olyan, hogy ha ennyi pénzzel mennék be a Hervisbe, hogy vegyek egy biciklit, hangosan kiröhögnek...

Elég sokan jelentkeztek a hirdetésre, ez a csoportban megjelenő posztoknál látható infó, mármint a nem privát üzenetekben folyó kommunikációra gondolok, így nem voltak illúzióim, ha összejön, örülünk (jó, örülök én), ha nem, nem. Elég sűrű volt akkoriban az életem, ezért nem is feszültem nagyon rá a témára, de azért még az elején megírtam az embernek, hogy ha a papírok rendben vannak, érdekel a dolog, és az ár is oké, nem fogok alkudni. Aztán egy hét múlva egyeztettünk egy kört, a kocsi még megvolt, úgyhogy egy szép napos vasárnap délután Milánnal kikocsiztunk Kistarcsára megnézni, kápével felszerelkezve.

Hát mit mondjak, az autó elég gyászos állapotban volt, letámasztva pihent egy kurva igénytelen udvaron egy csomó szemét között, ütött-kopott az egész, csúnya sötétkék fényezés, tenyérnyi lyukak alul körben, belül mindene szétszedve és összedobálva, összevissza fajta, de egységesen szar gumik körben, szóval a legalkalmasabb jelző a kocsi állapotára a roncs szó volt, de a motor indult rendben, és végülis mindene megvolt. Ettől azért még roncsnak nézett ki :) Az eladó viszont szerencsére egy autófényező volt, akinek a lakatos pajtása is ott lakott a környéken, úgyhogy nem hoztam el a kocsit (nem is tudtam volna, hiszen csak egy gyerek volt velem), hanem helyette megírtuk, amit meg kellett, kifizettem, amit ki kellett és meg is bíztam őt az autó kilakatoltatásával és lefényezésével. Első ránézésre a belső részben rendben volt, az ülések kárpitjai nem tűntek használhatatlannak, ellenben az oldalkárpitok menthetetlennek bizonyultak, ezt majd egy külön körben terveztem pótolni. Korrektnek tűnt a srác, és el is mondtam neki, mennyire örülök ennek, mert elég rossz tapasztalatokat szereztem nem is olyan régen a Volvóval kapcsolatban, és hogy de jó, mert ilyen most biztos nem lesz. Kitaláljátok? Ha másból nem, abból biztosan, hogy a poszt címe nem Suzuki: de lett. Elindult a hitegetés, majd ja, most épp nem jó, meg majd a jövő héten, meg nem ér rá a lakatos, nem ér rá az eredetvizsgáló, hopp, ki kellett mennem Ausztriába egy pár hétre, hopp, egy kicsit több lett, ezért az év első napjaiban ebből elegem lett, és visszacsináltuk az egészet. Ez a része szerencsére korrektül lement, minden pénzemet visszakaptam, kivéve persze azt, amiből még a létre nem jött átírás előtt befizettem a biztosítást, illetve amit arra költöttem, hogy szerváltam a kocsihoz négy használt felnit (igen, én festettem őket aranyra) és négy új gumit, na ezek most már faterom Suzukijának az értékét emelik...

Aztán úgy folytatódott a sztori, hogy mivel közben erősen beleszerettem a 7 ülés gondolatába, kerestem további megoldásokat. Például elgondolkodtam rajta, hogy mi lenne, ha nem a Honda mellé, hanem helyette néznék valamit? Mondjuk egy Streamet. Ismeritek? Nekem csak a neve volt meg, ezért kinéztem egy szimpatikus hirdetést, és elmentem megnézni, hogy meg is tudjak tapogatni egy ilyen autót.

Tetszett nagyon, és legfőképp az, hogy egy nem egyterűnek, hanem inkább egy megtermett kombinak kinéző egyterű. És Honda. És svájci. Szóval megnéztem, megtapogattam, üléseket toligáltam, kormányt markolásztam, váltót huzigáltam, majd végül nem vettem meg. Miért? 1.2 volt az ára, ami nem kevés, de szerintem oké. Utánanéztem, reálisan mennyit lehet kapni (tehát nem kérni) az Aerodeckért. Mondjuk 4 kilót, de akkor szerintem máris egy kicsit sokat mondtam. A differencia tehát 8 kiló. Na, ezt két plusz ülésre vetítve sokalltam. Közben folyamatosan nézegettem egyéb alternatívákat is, és újra elővettem egy régi gondolatomat...

Ezt:

Régi, megbízható technológia, de nem annyira régi, hogy szétessen, temérdek hely belül, kényelem a köbön. A fenti konkrét darabot vettem meg végül, amit egyébként igen hosszas keresgélés eredményeként találtam Máriahalmon, és némi alku után 5 kilóért hoztam el. Négy plusz ülésre számolva ez már nem is olyan rossz :) Oké, valszeg ritkán lesz kihasználva benne mind a 9 hely, de a tudat, hogy utazhatNÁNK benne akár kilencen is, az nekem nagyon jól esik. Egy viszonylag megóvott, magasított, közepesen hosszú, 1990-ben gyártott 210D-ről van szó, friss műszakival és sok dologgal benne, amit felújítottak vagy újra cseréltek, de az eladó elmondása és a képek szerint a kb. 5 éve történt (részleges) karosszéria-felújítás nem sikerült tökéletesen. Az autót nem egy család használta, hanem dolgozott, ez eléggé látszik belül, és elsősorban pont a belseje az, amit majd rendbe szeretnék szedni, illetve a saját ízlésemre formálni. 3000-es dízel egyébként, és meglepően dinamikusan lehet vele közlekedni, a motor jó erőben van, remélem, ez marad is így. A feleségem természetesen utálja az egészet, de szerintem majd szépen be fogja látni, hogy mekkora jóság ez ;) Most ennyi, majd jelentkezem néha Mercis posztokkal, ha van fejlemény.