Nagyjából a lányom születése környékén vettem egy Playstation 2-t, előtte egy 1-es modellem volt, nyilván chipelve. Tehát úgy 20 éves a közös történetünk a Sony játékkonzoljával, jelenleg egy 4-esünk van, és ez egy darabig még így is marad. A 2-est és az 1-est akkor adtam el, amikor a kisautó-gyűjteményem nagy részét is, hogy vehessek egy nagymotort, és ugye a 4-es érkezésével (tavalyelőtt karácsonykor) amúgy is feleslegessé váltak, 5-öst meg még egy jó darabig nem tervezek, majd 3-5 év múlva. Viszont a 4-est elég sokat használjuk, ráadásul hárman – a meglévő játékok egy része olyan, amit az öt és fél éves legkisebbik gyermekem is tud élvezni. Ezekről gondoltam ma egy kicsit írni, hátha érdekel valakit.

Amikor meglett az új gép, a Gran Turismo Sport volt rá az első játék, illetve a Pókember – előbbi nekem, utóbbi Milán fiamnak. A GT hagyományosan nagy kedvenc, de azzal csak én játszom, a fiaim nem szeretik az autóversenyt. Én viszont nagyon, de úgy igazán sosem mélyültem el egyik részben sem, csak megszereztem a legszükségesebb jogsikat benne, és „tét nélkül” szoktam néha versenyezgetni. Maga a játék szerintem, amellett, hogy természetesen szebb az (összes) elődjénél, a számomra legjobb 4. részhez képest kicsit visszalépés, ott valahogy jobban meg voltak oldva a bajnokságok és a jutalomautók, de talán könnyebb is a játék, vagy csak én váltam ügyesebbé az évek alatt. Nem, valszeg inkább könnyebb… A kritikák a megszokottnál limitáltabb autókínálatot (főleg a PS3-ra kijött 6. rész 1211 autójához képest) és az izgalmat (mármint annak hiányát) említik negatívumként, amelyre magyarázat lehet, hogy a fejlesztők inkább az online többjátékos módok felé igyekeztek terelni a játékosokat, és így kvázi elhanyagolták az offline sofőröket, mint amilyen egyébként én is vagyok. Érdekes, hogy a 4-esben még pont ezt a részt reklamálta sok tesztelő. Na, mindegy, a Gran Turismo továbbra is nagy kedvenc, soha nem csábultam el a konkurencia felé, de nem ígérem, hogy nem is fogok, egyszer egy szállodában próbáltam a Forza Horizon 4-et, és nagyon tetszett.

Ha már szóba került a Pókember: egy időben folyton csak ezt láttam a tévén, mert Milán imádta. Magát a játékot korábban, egy gamer kocsmában próbáltuk ki, és már ott is lejött, hogy ez nem csak nagyon jól néz ki, de nagyon klassz játékélményt is ad, szerintem PS4-re az egyik legjobb játék a maga műfajában. Csodálatosan néz ki, remek az irányíthatóság, szuperek és változatosak a küldetések, amikhez pluszban még hármat meg is vettünk később, és ami nagyon fontos: kivételesen jól kidolgozottak és érrdekesek a főellenségek is, közöttük több régi ismerőssel. Legutóbb karácsonyra megvettük a folytatását, a Miles Moralest is, ami kb. ugyanazt tudja, mint az elődje, csak még egy kicsit szebben és jobban, de már kevesebb újdonság-érzéssel. Viszont sokkal többe került :)

Az ilyen 3rd person-nézetű akció-kalandjátékok közül én jobban kedvelem azokat, ahol a kalandon van a nagyobb, és az akción a kisebb hangsúly, ezért is lett az első számú legnagyobb kedvencem az Uncharted-sorozat, ami a Tomb Raider nyomvonalán készült, csak férfi főszereplővel. Ő Nathan Drake, egy szimpatikus és jóképű csibész, egy fiatalabb és menőbb Indiana Jones. Kincskeresés, letűnt korok romjainak felfedezése, lövöldözés, üldözés, menekülés, besurranós tolvajlás, minden van itt, ami kell, és szerencsére egy csomó kisebb rejtvény, plusz némi infotainment töriből. Az első három részt egy gyűjteményes kiadásban vettem meg, azok remasterek, azaz a korábbi konzol-generációkra készített változatok PS4-es átiratai, de ez alig látszott rajtuk. Majd külön a negyedik részt, ami a legjobb volt mind közül, annyira, hogy később a spin-off-ját is beszereztem, amelyben a fő játék két mellékszereplője avanzsált főszereplővé – ez is remek volt. Gondolom, a következő rész már csak 5-ösre fog kijönni, így azzal várnunk kell.

Említettem az imént a Tomb Raidert is. Még régen, de már épp nem a gyerekkoromban játszottam nagyon sokat az első, majd a második résszel, még PC-n. Aztán jó pár év kihagyás jött, munka, család, gyerekek, élet, így Lara Croft kalandjaival a mozifilmeken kívül egyáltalán nem foglalkoztam. Úgy egy évvel ezelőttig. Kis feleségemtől megkaptam ajándékba a Rise of the Tomb Raider című játékot, amely a PS4-re megjelent trilógia középső része. Ezt és a következő részt egy-egy demo segítségével teszteltük, és megtetszett, így hát már idén beszereztem hozzá az első és a harmadik részt is, utóbbi a Shadow of the Tomb Raider címen fut. Játékélményem viszont a demókon kívül még csak a Rise kapcsán van, és szerintem tökre nekem való: menni kell, mászni, felfedezni, keresgélni, fejlesztgetni, meg néha harcolni, de csak ha muszáj. A grafika és az animáció remek, az egész camp-rendszer is oké, a sztori meg elmegy, semmi extra. Állítólag az előző bekezdésben taglalt Uncharted-sorozat azért tudott világszerte akkora siker lenni, mert jókor jelent meg – a Tomb Raider-franchise épp nem volt a topon. Ez a három játék viszont nekem bejön, de még egy idő, míg rendesen el tudok kezdeni játszani velük, eleddig csak a második részt „teszteltem” úgy 5% erejéig, azaz ennyi százalék az előrehaladásom, szóval épp csak hogy elkezdtem. De előtte még volt és van mindig valami, amit végig szeretnék játszani.

Ilyen volt pl. a Jedi Fallen Order játék, amit imádtam. A címből talán kiderült, hogy egy Star Wars-játékról van szó. Olyan ez is, mint a fentiek, emberünkkel egy nagy kalandot kell végigtolni, közben különböző kisebb-nagyobb küldetést teljesíteni, tanulni, fejlődni, harcolni, és persze megmenteni a galaxist. Kurvajó. Nagyon jól kitalált szereplőkkel, több ismert és új bolygóval, pár régi jó (és rossz) ismerőssel, és azzal az ikonikus atmoszférával, amit más franchise egyszerűen nem tud. PS2-n még csak a Bounty Hunterrel játszottam, az összes többi SW-cím lényegében kimaradt, pedig a The Force Unleashed érdekelt volna. Így utólag legalábbis így gondolom. Ez a játék viszont teljes mértékben kárpótolt, óriási élmény volt duplapengés fénykarddal kaszabolni a birodalmiakat, vagy az Erő segítségével a szakadékba lökni őket, néha akár hármasával. Ebben voltak néha kisebb és egyszerűbb rejtvények, fejtörők, de a hangsúly a változatos világok bejárásán volt, és a sok kis küldetés nagyon jól kiadta a végére a teljes nagy sztorit.

Persze előtte azért még végignyomtam a SW Battlefront 2-t. Ez is külső nézetes lövöldözős-fénykardozós akciójáték egy meglehetősen jól kidolgozott sztori móddal és gyorsan megkedvelhető karakterekkel, de az újrajátszhatósági faktort az arcade emeli az egekbe, ahol számtalan féle-fajta ún. scenario között lehet választani, lehet egyedül csatába menni, párban, nagy csapat részeként, egymás ellen ketten, egymással vállvetve ketten, és lényegében az összes ismert bolygón az összes ismert karakterrel játszhatunk – erőfojtás Vaderrel, villámszórás Palpatine-nal, hátirakétázás Boba Fettel, pisztolyforgatás Hannal, Leiával vagy Landóval, millió rohamosztagos-verzió, vukik, ewokok, droidok, minden-minden. Ja, űrhajós lövöldözés is van benne bőven, meg capture the flag, ez a legnagyobb kedvencünk PS-re.

Na, legközelebb innen folytatjuk.