Mert olyan régen volt. Pont nemrég említettem, hogy még nem mutattam meg minden szerzeményemet az előző (kis)börzéről, hát most íme a harmadik darab abból a körből: egy Volvo 480 ES. Furcsa szerzet ez is. Például cseppet sem Volvós. Ami alatt ugye azt értem, amit elsőre valószínűleg mindenki: nagy, biztonságos, kényelmes, kocka. Ez se nem nagy, se nem kocka, de talán pont ezért nagyon sok rajongója van. A modelltörténetnek szokás szerint ezúttal is a gugli segítségével mentem neki, de szerencsémre az első találatok között szerepelt egy remek magyar Volvós oldal, így onnan kopipésztelem a leírást (én csak a képeket válogattam bele):

A 480-as gyártása 1985-ben indult (elődje a P1800-as volt), és egészen 1995 őszéig gyártották.

A karosszéria mai formája hosszas kísérletezgetések után alakult ki. A Bertone stúdió tervét elvetve kapta meg végleges formáját a 480-as. A legyártott autók száma nem érte el a százezret sem, 76 375 autó hagyta el a hollandiai Helmond gyártósorát. Az addig, a Volvokról élő kép, a "biztonságos, nagy, szürke, már már unalmas dobozok" imázsát törte meg, még időben, a nagy energia válságok után! Az első, fronthajtást alkalmazó és korát meghaladó merész formatervével a kis Volvo feltűnő és egyedi jelenség volt és még most is az. Motorváltozatai az 1.7-es injektoros, 1.7-es turbó, 1.8-as és a 2 literes szívó. A mutatós nyitott változat sorozatgyártásba sajnos sosem került.

Rengeteg imádója van a 480-asnak, a mindenféle apró cseprő, folyamatosan jelentkező (elektromos) fantomhibái ellenére. Kevés magyarországi példány fut az utakon, tulajdonosai fanatikusan ragaszkodnak a megszerzett példányokhoz. Igazi ritkaság; a jó állapotú példányok néhány év múlva már komoly összegeket fognak érni a tulajdonosaik számára! A magyar használtautó piacon alig találni ezekből a típusokból, legfeljebb az Országos Volvo Találkozók egyik fénypontja az a - jó esetben - 10-12 db 480-as, amelyeket ilyenkor együtt látni. A felbukkanó kisebb konstrukciós hibákat 1992-re nagyjából orvosolták, így ezek már nem jelentek meg a két másik négyesnél. Most meg ugye van nekünk a C30-as, ami továbbviszi a típus szellemi örökségét, de legalábbis egy részét:

Ez utóbbi 2006 óta létezik Matchboxban is.

Érdemes még ezt a tesztet elolvasni, ha valakit érdekel, szintén a fentebb linkelt oldalról. És akkor lássuk a Matchboxot! A 700 forintos kékdobozos tsza-sorból való ez is, ahogy a már bemutatott Porsche és Peugeot. És egyébként ugyanaz az éra is (1987), illetve Made in Macau ez is. Ami nálam jó pont. (Bocs a képekért, valami miatt a felbontást nem jól állítottam be, illetve az élesség sem az igazi, de most már ez van, nem fotózunk újra semmit, az bénaság...)

Sok újdonságot nem nagyon tudok mondani a kisautóról, mint láthatjátok, látszik rajta egy cseppet a kor, egy kevés festék hiányzik rajta itt-ott, de legyünk nagyvonalúak, mondjuk azt, hogy még nem kopott állapotú. Tetszik a módszer, ahogy megoldották a lökhárítókat, így sikerült az igazi egyik fő jellegzetességét relatíve élethűen visszaadni, illetve az autó részleteit is rendesen kialakították - de festék már nem jutott mindenhova.

A kedvenc 8-dot kerekeket kapta, mint annyi más kortársa, jól gurul, jól rugózik, összességében egészen rendben van. Örülök, hogy sikerült beszerezni, főleg ilyen jó áron. Nem olyan régen kínáltak egy Laser-verziót is, amin erősen elgondolkodtam, de aztán maradtam ennél. Ha jól tudom, az még szabad préda, a releváns indexes topicban nézzen szét, akit érdekel... Végre Volvo, végre péntek!!!

Szerintem nagyon vicces :)

A Ford Torino Talladega furcsa jószág. Mindösszesen egy évig gyártották, 1969-ben, versenycélra. A homologizációs követelmények miatt összesen 754 darab készült belőle, a prototípusokkal együtt. Bár nem vagyok egy nagy Nascar-tudor, de arra magamtól is rájöttem, hogy az alabamai Talladega versenypályáról kapta a nevét.

Az autó a Fairlane alapjaira épült, de az elejét egy kicsit átszabták, hogy jobb legyen a légellenállása az utcai Fairlane-nél (vagy a Torinonál). Érdekesség, hogy az első lökhárítója valójában egy szintén átszabott hátsó lökhárító. Majd a porig ültették.

Beledobták a Ford Boss 429-es motort, de ezt a megszokott gyakorlattól eltérően külön homologizálták, az utcaikba a 428-as Cobra Jet motor került, amely bár erős volt, nem versenyzésre termett. Az említett versenymotort viszont a Boss Mustangba szerelték, a 429-es típusjelzésűbe. Értem?

Az utcai autóknál csak a színt választhatta ki a szerencsés vásárló, vehetett fehér, bordó és kék Talladegát, semmiféle egyéb extra nem volt rendelhető az autóhoz.

A Ford elérte azt, amit szeretett volna: az 1969-es bajnokságot megnyerte az autó. A Dodge Charger 500 nem volt ellenfél, később a Dodge Charger Daytona, majd a Plymouth Superbird már fel tudták venni a Talladegával a versenyt. Aztán 1970-ben a Nascar betiltotta ezeket a szuperautókat, a Talladega ekkor fejezte be sikeres pályafutását. Ma már a gyűjtők játékszere az összes fennmaradt példány, de valami miatt kevésbé népszerű, mint az imént említett két pályatársa.

Kicsiben több gyártó is elkészítette a sajátját, én a Hot Wheels változatával rendelkezem, mindjárt két színben is.

A piros (és mint ilyen, a valóságban nem létező színű) a korábbi, ezt valamikor tavaly vettem, ha jól emlékszem (láttam kékben is), ez a zöld pedig idei Treasure Hunt. A sima, ugyanis lesz majd belőle T-Hunt$ is. De ez is állat! Bár a kis történeti áttekintés fényében furcsa a motorháztetőn a 428-as felirat... Bukócső tekintetében ezúton szeretném megfogalmazni hiányérzetem, remélem, eljut az illetékesekhez :)

Ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy vajon miért nem csinálnak minden kisautóból is ilyen vagány festésú változatot? Vagy rendőrt? A HW is (és a MB is) egymás után hoz ki rondábbnál rondább színekben mindenféle akármilyen autókat, holott szerintem jóval leegyszerűsíthetnék (hovatovább racionalizálhatnák) a teljes kínálatukat ilyen módon: egy alap utcai, maximum három színben, egy vad sportkocsi, és egy rendőr. Jó, esetleg valami limitált speckó a gyűjtőknek. Ennyi. Hát nincs igazam?

Tegnap este végre sikerült megnézni a The Boondock Saints 2 – All Saints Day című filmet. A sorszámból ugye könnyen ki lehet következtetni, hogy egy második résszel állunk szemben, az első részt 1999-ben láthattuk itthon, amely csendben (underground) kultfilm lett. Emlékszem, imádtam, azóta is többször megnéztem, a brutalitása ellenére tele van finomsággal – és ez a kettősség volt az egyik legnagyobb erőssége, mind a történet, mind a dramaturgia, mind a szereplők és azok játéka tekintetében. Tehát folytatás. Rendes folytatás ráadásul, nem előzmény. Mit is várunk általában egy folytatástól? Azt, hogy ugyanabból adjon többet. Hát adott.

A sztoriról röviden: a Szentek (azaz a MacManus tesók) 8 éve visszavonultak, Írország kietlen részén lapátolják a birkaszart, szinte már nem is emlékeznek azokra az időkre, amikor még az igazságot osztották Bostonban. Aztán, ahogy kell, kiderül, hogy vissza kell térniük, ugyanis valaki rájuk akar kenni egy brutális papgyilkosságot. Apukájuk jól megfogalmazta: "Egy gond volt csak a csali-tervvel. Hogy működött." Innentől elindul ugyanaz, amit az első részben is láttunk, plusz egy vicces mexikói, mínusz egy Willem Dafoe. És később mínusz sok maffiózó Bostonban. Naná.

A 10 évvel később készült folytatás, mint írtam, teljes mértékben megállja a helyét: ezúttal is Sean Patrick Flanery-t és Norman Reedus-t láthatjuk a bosszúálló testvérek szerepében, de a stáblista kiegészült pár további jó arccal, akik bizony gyakran ripacskodnak, de ebbe a filmbe ez tökéletesen passzol. Az egész film hangulata némileg sötétebb az első résznél, de nem szenvedünk hiányt sem az egyébként nagyon emberi humorból, sem a testvérek (és apjuk) közötti, tapintható érzelmekből sem. Talán a vallási vonatkozás kevesebb, de azt kell mondjam, nem is hiányzott több.

Nem akarom ellőni a poént (hehe, micsoda nyelvi bravúr), ezért csak annyit írok, hogy a zenén, a vágáson és a csodásan megkomponált leszámolásokon túl az esetek rekonstrukcióinak rendkívül egyedi bemutatása nagyon sokat hozzáad az élményhez - valójában a legritkább esetben látjuk a filmben ezeket a leszámolásokat, inkább mindet csak utólag, visszaidézve. Nem egy Memento, de azért szórakoztató ez a megoldás.

Nem titok, hogy egyik terv sem úgy sül el a végén, ahogy kellene, a tesók nem az aprólékos tervezés példaképei, gyakran inkább az ajtóstul a házba-elvet vallják, és ez gyakran hatékonyabb, mint az okoskodás. Igazán okos embert nem is nagyon találunk a filmben, az egyetlen tényleg okosnak tűnő szereplőről (az FBI-ügynök, aki ezúttal nő, Julie Benz, lehengerlő alakítással) is kiderül, hogy a nagy képet ő sem vágja teljes egészében, de ennél többet nem mondhatok, tessék megnézni! Legalább az előzetest:

Remélem, lesz harmadik rész! Lehetőleg ugyanezzel a rendezővel.

Ezt jelenti a Marauder. Mercury Marauder. Régen sikeres Nascar-autó volt, a 2003/2004-es utolsó évjárat azonban már más miatt ismerős: az összetévesztésig hasonlít a Ford Crown Victoriához. Persze nem véletlenül, részletek a fenti linken. Íme pár kép az igaziról - természetesen fekete színben:

Merthogy kicsiben Black Bandit, a Greenlight-tól. Börzés szerzemény, a legutóbbiról. (Most jut eszembe, még az ezelőttiről sem mutattam meg mindent. Végülis mindegy, majd pótolom.) A Norev-asztalról került hozzám, nem titok, mennyiért:

Mondanom sem kell, hihetetlen jó minőségű a kis modell, fém alvázzal és gumis kerekekkel, ahogy kell. Persze, 3500 db esetén nem nehéz ilyen aprólékosnak lenni. Részletek mind kifestve, nem lehet panasz. Az első index-kompozíció egy kicsit olyan, mint egy tükrözött amerikai zászló. A fényezés számomra újszerű, ugyanis a függőleges felületeken matt fekete, a többin gyönyörűen csillogó fényes fekete. Jól áll ennek az autónak ez a szín:

Oké, ha nagyon bele akarnék kötni, azt mondanám, a szintén fekete felnik mérete talán egy kicsit túlzás, de azért szerencsére nem zavaróan. Úgy vagyok ezzel a Greenlight-tal, hogy ha látok egy erősebb darabot, megveszem, de direkt nem keresem őket. Csakúgy, mint a Johnny Lightning esetében, itt is nagyon el tudna szaladni a ló, ha ráállnék. Ez a negyedik Greenlight otthon, és ha nem fordul mostanában nagyot a világ, valószínűleg egy darabig maradunk is ennyiben...

Nézzetek meg az igaziról egy tesztet (ez az első rész az ötből):

Aztán meg szép napot!

Ez a csávó már volt itt, de szerintem annyira jó, hogy nem lehet megunni:

Jó estét!

Régen keresett hal került a hálómba, ki is fogtam azonnal: egy csodás Hot Wheels Ford Ranchero. A valóságban ez nem más, mint egy sedan alapú pickup (lásd még itt), amelyet 1957 és 1979 között gyártottak, egészen hét generáción át. Amiről most szó van, az a 72-től 76-ig gyártott hatodik generáció.

Az autó eredetileg úgy készült, hogy fogtak egy kombit, és az első ülések mögötti részt átalakították platová, ilyen egyszerű. A Ranchero kezdetben az akkori Ford Falconra hasonlított, 1967-ben már belépett az izomautók játszóterére is, de igazán fasza akkor lett, amikor már a Torinót mintázta, 1968-tól. Ez már a negyedik generáció volt ekkor, azonban az ötödik generáció után merőben új arcot kapott az autó, persze a Torino is, ezek együtt működtek.

Halszájnak is nevezték az új hűtőmaszkot, ami markánsan uralja az autó elejét. A plató oldalfala igen magas, talán magasabb is, mint ami a szemnek jól esik, de nagy gondom nincs vele. Itt egy korabeli sajtóhirdetés:A Hot Wheels szép munkát végzett, ráadásul ez a darab a Slick Rides szériából való (a Classic-os darabok még drágák), ami festésben és felniben nyújt némileg többet a mainline-oknál. A tető például matt fekete, a felniken pedig igazi gumik feszülnek:

Fém az egész, ennek megfelelően kellően súlyos, viszont lehetne kicsit nagyobb. A valóságban az autó egy böhöm nagy tepsi, itt meg olyan kis filigrán. A részleteket – már amennyi van – szépen kifestették, jutott némi piros a hátsó lámpákra is, szóval nem lehet rá panasz.

És találtam egy olyan képet is az autóról (bár nem pont erről az évjáratról), ahol egy igazi nagyság mögött szerepel:

Ó, az az ing...! Szép napot!

A már említett eseménydús hétvégén még az is történt, hogy előkerült két régi fotó, illetve szerencsére sokkal több, de ez a kettő kívánkozott ide. Az elsőn én vagyok látható egy Moszkvics társaságában. Szerettem ezt az autót, strapabíró darab volt. Aztán faterommal átfestettük a garázsban, de mivel egy ronggyal néztük meg, hogy megszáradt-e már, el is rontottuk, aztán valahogy elfelejtődött a projekt. Anno 1980.

Az alábbi már teljesen más történet. Régebben említettem, hogy volt egy sárga kombi 1200-esünk, amit szintén nagyon szerettem. Valószínűleg a vonzódásom a kombik iránt ebből az időszakból ered. Elmondom, miért. Nyáron a balatoni nyaralót az őseim mindig kiadták németeknek zimmerfrei-ileg. Egy kedves család annyira szeretett nálunk, hogy többször is visszajöttek, részben talán azért, mert a két kislányuk közül a kisebbikkel (Simone volt a neve, még erre is emlékszem) nagyon jól kijöttünk. Az egyik nyaralás során felajánlottuk nekik, hogy megmutatjuk nekik a budapesti augusztus 20.-át, aminek a logisztikája az lett, hogy a felnőttek és a nagyobbik kislány a normális helyekre ültek a Ladában, mi kicsik pedig a csomagtartóba. Mondanom sem kell, nagyon élveztük. Bár sem a kislány nem beszélt magyarul, sem én németül, mégis jól megértettük egymást :)

Nemtom, ki a nő a képen, de a háttérben apám látható. 1982-ben készült a fotó.

Eseménydús hétvégén vagyunk túl, többek között a börze is megvolt, majd vissza is térek rá, de addig is most inkább két új (bolti) modell következik, jobban mondva inkább csak az egyik új, a másik pedig nem régi. És van egy harmadik is legalul, mindegy. Több felületen is hallhattátok már tőlem, hogy nem vagyok oda a fantázia szülte kisautókért. Kivéve, ha azt mondjuk valami filmben láthattuk, mint mondjuk a Batmobile. Vagy kivéve, ha formájuk vagy valami teljesen indifferens ok miatt tetszik. Mondjuk hasonlítanak valamire, ami igenis valóságos (a képekért köszönet fdokinak, aki itt találta őket):

Szóval ezt a két Matchboxot a formájuk és stílusuk miatt vettem meg, de segítettek a döntésben azok a kedves apróságok, amiket magukon hordoznak. Ilyen apróság pl. a Sahara Survivor felületén gyártásilag elhelyezett horpadások, ha jól számoltam, kettő. Az egyik a jobb első sárvédő elején, a másik „sérülés” a jobb hátsó sarokban van, és az egyik világítótest is áldozatául esett. A másik a festés, azon belül is a helyes kis golyó ütötte lyukak (mint a Jungle Crawleren), asszimmetrikusan festve a két oldalon:

A masszívra formázott alvázon csak egy fél karosszéria helyezkedik el, mindenféle extra felszereléssel kiegészítve, mint ilyen-olyan csomagok, ásó és benzinkannák. Tető helyett egy komoly bukókeret-rendszert kapott a gépezet, amely további eszközöket szállít, és érdekes a tűzfalhoz történő csatlakozása, ugyanis egy szára van középen.

Az azóta a korábbi, világosabb árnyalatban is beszerzett autó(szerűség) belsejéről rendes képet sajnos nem lőttem, de az elsőn látható, hogy részletesség tekintetében itt sincs baj, még a négypontos biztonsági öveket is megmintázták az üléseken. Pedig hát láthatjuk, ez cseppet sem versenyautó. Nem úgy, mint a Quick Sander (Gyors Homokfutó, mondjuk), amely egyértelműen a tereprali egyik jeles képviselője. És bár a formát, mint írtam, a fantázia szülte (bár hátulról mintha előbújna egy korai Pajero csendben), szerencsére nem távolodott el a realitásoktól a tervezője, teljesen életszerű az autó, főleg hogy a valóságban is sok egyedi építésű autó indul az ilyen versenyeken.

A fentebb is méltatott apróságok a Quick Sander részéről egyértelműen a sárvető gumik és a pótkerekek a csomagtartóból (vagy platóról?) kikandikálva. Az előbbiek a beltér kékjében pompáznak, szerencsére az utóbbiak nem.

Az autó színe is nagyon tetszik, annyira, hogy azért csak mostanában vettem meg ezt a kisautót, mert a korábbi (sárga) szín nem jött be egyáltalán. Ahogy az egy igazi pampák réméhez illik, jól rugózik (főleg hátul), és teljesen jól gurul is – azt kell mondjam, teljesen elégedett vagyok vele. És ahogy a fenti esetében sem, itt sem zavar egyáltalán, hogy nem létező modell, nem bántam meg, hogy megvettem.

Bónuszként egy Hot Wheels fantáziamodell, a hab a tortán: Baja Breaker!

Mint a linken látható, ez a típus 1978 óta létezik a HW kínálatában, azóta elég gyakran jelenik meg újra és újra. Nekem ez az aránylag friss változat tetszik a legjobban, egyértelműen a festése, stílusa miatt, vagány, de bunkó szörfösök ideális járműve - vélhetően Chevy-alapokon. A teljesen fekete kerekek nagyon feldobják az autót, és a szürke alapszínhez is jól passzolnak. Na szép napot, jó hetet!

Ezek maiak, a Nissan a börze épülete előtt pihent, a Zastava pedig zuglói találat:

Mindkettő fehér, kétajtós, mégis micsoda különbség...! :)

A Renault 4-ről már volt szó itt korábban, igaz, akkor a Majorette furgon kapcsán. Mivel a nagy gyártók ebben a méretarányban jobbára kihagyták ezt az autót a kínálatukból, ezt a hiányosságot is a Norev segítségével voltam kénytelen pótolni. Ez a Renault is a már kétszer szerepelt (Norev) Retro sorozatból való, de valamiért (talán a színe miatt) nem lett a kedvencem közülük. Vagy talán az is befolyásolt, hogy ez a legkorábbi, 1961-es évjáratot mintázza, így talán a legritkábbat, legkevésbé ismertet. Az egybe-hűtőrácsos későbbi fajta nekem jobban tetszik, ez viszont viccesebben néz ki:

A kis Norev részleteit tekintve nem lehet ok panaszra, kilincsek, indexek, ablaktörlők mind rendben, külön köszönet a tanksapkáért.

A választott felnik is jól mutatnak, de talán egy matt szín autentikusabb lett volna, mindegy, mondom, így is tetszik. A hátsó lámpákat viszont eltolták, a túl sok festék miatt jóval nagyobbnak látszanak, mint amekkorának kéne, és mint amekkorák valójában. Megoldás: nem nézegetem hátulról. Ti se tegyétek.

Holnap börze!!!

Egy nagyszerű videó a hét utolsó munkanapján - holnap a jóidőnek is annyi...

PIXELS by PATRICK JEAN.
Uploaded by onemoreprod. - Arts and animation videos.

Legyetek jók, ha tudtok!

A verziók fel nem lelhetőségének köszönhetően a Matchbox Ford LTD-k már nem túl sűrűn fognak itt szerepelni, de a következőig hadd csillapítsam a hiányukat egy Johnny Lightning-változattal. Ami természetesen más, mint a jól megszokott MB-kivitel, és mondhatom, máshogy jó. Az azon krómozott műanyag részek itt fémből vannak, és így a fényük sem olyan harsány. Mint ahogy az egész összhatás életszerűbb, és valahogy árad belőle a használtság érzése is. Nem mintha valóban használt darab lenne, de az ilyen apróságok bizony sokat segítenek. Ebben nyilván részük van a fekete keréktárcsáknak is, illetve a kifestett világítótesteknek.

Az első szélvédő előtt markáns keresőfények állnak, legalábbis remélem, hogy azok, tuningnak ez rossz vicc lenne. Az autó festése ezúttal nem rendőrös, de teljesen civilnek sem mondhatnám, ugyanis egy Marvel-féle X-Men-es autóról van szó. De azért így is van benne egy kis rendőr-feeling az alapvetően háromszínű fényezésnek hála. Hogy a durva tolórácsról ne is beszéljünk...

A Matchbox-szal összehasonlítva nemigen van mit mondani, a leírtakon kívüli különbségek nem igazán számottevőek, hacsak nem számít annak például az, hogy a Johnny-modellre csak egy (bal) visszapillantó került, míg a MB-nak kettő jutott. Illetve hogy ennek fém az alja is. Egyszer majd még be szeretném szerezni belőle azt a változatot is, amely a Blues Brothers-ben szerepelt, az (is) egy igazán jól sikerült darab. És rendőr, ha ex is.

Emberek, péntek van! Vasárnap pedig megyünk választani. Például hogy Superfastot vagy Superkingset vegyünk-e a börzén ;)

Eredetileg hangzatosabb címet szántam ezen újabb Retroautós posztnak, mondjuk, hogy Szőröstalpú francia, vagy valami ilyesmit, de aztán maradtam e visszafogottnál, nehogy bármiféle rasszizmus vádja érje e végtelenül apolitikus blogot. Szóval Dacia. Mindenekelőtt meg kell jegyezzem, ezúttal is hálás köszönettel tartozom szorgalmas rovatszponzoromnak, édesapámnak, aki a Retroautós járgányok immár állandó beszerzője, és aki egy emberként áll ki mellettem minden egyes alkalommal, amikor anyám elkezdi, hogy miért ilyen hülyeségekre költöm azt a sok pénzt.

A Dacia történetével nem fárasztalak benneteket, mindenki tudja, hogy a Renault 12-es román megfelelője, de dél-keleti szomszédaink annak rendje és módja szerint megalkották belőle a Balkán hivatalos szarautóját: temérdek városi legenda keringett az első útjukon hengerfejesre égett Daciákról, illetve olyan szakikról, akik már a Merkúr telepén osztották a névjegyüket a szerencsétlen vásárlóknak, hogy azok lehetőleg egyből hozzájuk hajtsanak egy gyors generálra. Persze nem egy helyről hallottam ellenpéldát is hihetetlenül megbízható és hálás példányokról, amelyekkel boldog tulajdonosuk vígan bejárta Ungvárt-Berlint bármiféle probléma nélkül. Személyes tapasztalatom nem nagyon van a típussal, a családban sosem volt, Ladákban, Ladákon nőttem fel, és az ismeretségi körben is csak nagyon elvétve akadt, autóbuzisági újraeszmélésem időszakára pedig szinte minden példány visszakerült az óhazába, a Dákok földjére...

Azt mindenesetre tudom, hogy az egyik legkényelmesebb autója volt a hetvenes, nyolcvanas évek elérhető felhozatalának, ami vélhetően a francia örökség hozománya. Nem is volt olyan hangos, mint egy Zsiguli, aránylag jól ment és a rugózása egyenesen fenomenális volt – már persze a blokkban gyártott „versenytársaihoz” képest. A háromcsavaros felnijei mindig is tetszettek, nem tudom, miért.

Az IST által megformázott változat kapcsán nem vagyok maradéktalanul elégedett – nem ez a legjobban eltalált modelljük. Az én példányom hátsó tengelye szorul egy kicsit, de ez még lehet egyedi hiba, az azonban biztos nem egyedi, hogy egy öszvért sikerült összehozni, amely többféle Dacia külső jegyeit viseli magán. Ahogy azt az index szaktopikjában is megállapították nálam hozzáértőbbek, árulkodó például a C-oszlop, amely szemmel láthatóan egy korábbi évjáratról való: nevezzük a nevén, a legfelül látható 1300-asról van szó, ugyanis az 1310-esnél – lásd: alsó Boratos kép az imcdb-ről – az esőelvezető csatorna egészen a hátsó szélvédő üvegéig ér, illetve a szellőző rács paralelogramma alakú, nem pedig ez a függőleges.

Ennek ellenére az összhatás nem rossz, a felnik is stimmelnek, a forma és az arányok is rendben, egyedül az autó hátulja néz ki szarul: igen, tudom, hogy a benzinbetöltő a valóságban is ilyen asszimmetrikusan volt elhelyezve, de ez a picit csak, de mégis ferdén felrajzolt rendszámmal kombinálva nagyon nem az igazi. Más bajom nincs. Az otromba tükrök is aranyosak...

Szép napot kívánok!

Egy újabb érdekesség terítéken. A mustángológiai alapművet szeretném bevezetőként beidézni, ennél ember nem tudja jobban összeszedni a hátteret. Így már csak egy kép kell az igaziról, íme, és utána rögtön rá is térhetünka poszt alanyára:

Nem aprózták el. Illetve pont hogy de. Minőségileg ugyanis olyat alkotott a Matchbox (vagy a Dinky, ugye) 1:64-ben, ami minden túlzás nélkül eléri a gyengébb 1:24-esek színvonalát. A Matchbox – amúgy igen széles Mustang-kínálatán belül gyakorlatilag egyedüliként – a Collectibles-ben hozta ki ezt a kis csodát, a Motor Trend néven futó alcsoportban, azt a fajtát, amelyik elsőre jut az emberek nagy részének az eszébe, ha a Ford Mustangra gondol. Végtelenül részletes, csodás minőségű modell. Jó, a részletek végesek, és bár harmadszor írom le, csodát azért ne várjunk.

A felnik teljesen élethűek, gumi feszül rajtuk, ráadásul fehér csíkos. A kaszni ragyogó fekete fényezést kapott (és csak ebben a színben létezik, így akinek ez megvan, megvan az összes színvariáció) visszafogott fehér dekorációval.

Az első lámpa letisztult festése nagyon tetszik, sokkal jobban, mint az a stílus, amiket a legkurrensebb Matchboxokon láthatunk. Természetesen hátulra is került a festékből, annyi és oda, amennyi és ahova kell.

A beltér is nagyon klassz, és érdekes módon anyagában teljesen egyedülálló a Matchbox kínálatában: valamiféle merevebb, habszerű műanyag, amely mindenhol érdesebb, mint a megszokott lágy tapintású műanyag. A kormány, a váltó és a pedálok is kaptak plusz festést, az összhatás elsőosztályú. A kis napellenzők is megvannak, természetesen a beltér színében.

A motorháztető felnyitható, ami alatt szintén szép a látvány, mind tartalmában, mind külalakjában.

Alulról apró csavarral lehet egyébként az egyszerű műanyag talpazathoz rögzíteni a kis Fordot, amely így tényleg egy kis műalkotás – pont, mint az igazi.

Ha már úgyis Porschénél tartottunk: íme a Porsche Panamera:

Alacsony, hosszú, széles. Tetszik. Budakeszi, Müller.

Egy pofás kis 930-as a Hot Wheels jóvoltából, 1991-ből. Ilyen az igazi:

És ilyen a Hot Wheels:

Szeretem ezeket a régi (blackwall) kerekeket, még mai viszonylatban sem tartom régiesnek, és szinte mindegyik kisautóhoz illik, lásd pl. a Sunagont. A Porsche részleteivel nincs bajom, pofás darab, az alja ráadásul fém, és külön jó pont, hogy a dekoráció cseppet sem giccses, teljesen jól illik hozzá. Nem nyílik semmije, nem is rugózik, viszont elég jól gurul. A szárny alja egy kicsit narancsbőrös.

A baloldalon a sárvédőkön látható kopás sajnos nem vicc, a bliszter kidörzsölte a közel 20 év alatt. Ugyanis eredeti kék bliszterében érkezett, de nem bírtam ki, kibontottam. Mentségemre szóljon, hogy csak 99 cent volt, és csak azért vettem meg, hogy egy szép Mustang szállítási költségeit kozmetikázzam, amit majd később mutatok meg, és ami egyébként egy igazi kuriózum, szóval készüljetek ;) Szép napot!

Ezúttal fehér nyúl helyett három fehér Ford:

Erre emlékeztek? Azóta is ugyanúgy tetszik. Alább egy másik, némileg nagyobb lábon:

De a kedvenc ez a kis kopottas Escort, a Sugár mögött lőttem:

Kellemes Ünnepet!

Ha már a hörikhez nem is, hozzánk eljött a nyúl. Elhatároztuk, megcsináltuk. Mivel azt elfelejtettük megkérdezni, fiú-e vagy lány, olyan nevet adtunk neki, ami mindkettőre tartalmaz megoldást, ráadásul ünnepi is. Bemutatom hát Jézus Máriát:

Az új lakótársunk, fogadjátok szeretettel! (Még egy cseppet félénk...)

Nem hagyják abba :)

Kéne már valami guest star is lassan, nem? Mondjuk egy nyúl...

Az új (immár 2 hónapos) munkahelyemen a legnagyobb ügyfelem a Soproni. Bizony már a tévében is láthatjátok az új reklámját, ami amellett, hogy az első komolyabb projektem volt, egyébként egy sorozat első darabja. Ha mégsem láttátok még, itt a remek alkalom, hogy pótoljátok:

Egészségetekre!

Ezt még szerdán telefotóztam, remélem, holnaptól jobb lesz az időjárás:

Kellemes, armageddon-mentes hétvégét!

Tavaly augusztusban elkezdtem bemutatni pár érdekességet, a sort a Batmobile-lal kezdtem, aztán voltak kisfurgonok, egy Dodge, egy iskolabusz, no és persze a Nyúl. Most pedig felveszem a kesztyűt fonalat, és mutatok három kis csodát, 1:43-ban. Rögtön a tovább után - és vigyázat, hosszú poszt lesz!

Április 1., Bolondok Napja van! Én azért folytatom a sort. A vaterán jó múltkor feltűnt egy ugyanilyen, de végül úgy felszaladt az ára, hogy nem tudtam követni. Ellenben az ebayen sikerült ezt a Ford LTD-t megfogni, jóval barátibb áron, nagy szerencsémre:

Hát igen, ez már majdnem teljesen fekete, és bizony jól áll neki ez a szín (is). Semmi sallang, komoly fellépés. A kerekein a lyukak mintha egy pettyett nagyobbak lennének a megszokottnál... Nincs még vége, lesz még itt LTD :)

Kisrobogó Pókember-jelmezben:

Szerintem jópofa :) Egy erősebb fekete kontúrral a lámpa körül méginkább az lenne.