Imádom Vasembert. (Ezt persze nem csak én tudom, így életem párja a minap vásárolt is nekem egy official  Iron Man alsógatyát a H&M-ből, de azt nem posztolom, csak ő láthatja.) A felnőtt lét, amit lassan 20 éve gyakorlok, egyik legjobb hozadéka, hogy minden hülyeséget anélkül megvehetek, hogy azzal el kellene számolnom bárki felé. Részben ez megvolt korábban is, de akkor az anyagi keretek nemigen voltak ehhez adottak, mára már szerencsére e téren is jóval kevesebb a korlát. Nem mondom, hogy teljesen oda minden kontroll, de az elmúltnyócév elmúlt 4 év blogolásának eredményeként Ti is láthatjátok, hogy ez az egész hobbi nem is igen szól másról, mint a gyerekkor egyfajta újraéléséről, hiánypótlásról, nosztalgiáról. Aminek úgy egyébként igazi értelme nincs, főleg nem üzletileg. De a mindennapok mókuskerekének hajtásából kiszállva néha azért jól esik az értelmetlenül elköltött forintok gyümölcsét körbeforgatni, megtapogatni, vagy csak egyszerűen nézegetni a polcon. Be is szereztem hát egy lego Vasembert! De előbb pár klassz promókép:

Na, innentől az én legóm:

Ez a figura már a második rész Vasemberét mintázza, ami a mellkasán látható mintázatból derül ki - korábban ugyanis egy kör alakú izét viselt ott Tony Stark, de aztán feltalált valami új elemet megboldogult apukája poszthumusz segítségével, és átháromszögesítette a védjegyét. A minifig szerintem nagyon klassz, de a sapkája túl nagy lett - ez nem komoly panasz, inkább lego-sajátosság, így lehetett csak megoldani, hogy normálisan a fejre húzható, illetve felnyitható legyen. Tony arcát duplázták, így lehet fejcsere nélkül ravasz-mosolykás vagy mérges-vicsorgós. A kék átlátszó elemek pedig a sugárhajtóművek működését jelzik. Tetszik? Nekem nagyon. A végére is egy idézet következik: "A világ tökéletlen, de csak ez az egy van belőle. Ha majd nem kell fegyverrel őrizni a békét, téglát fogok gyártani babakórházaknak." Ámen.

Mercedes-Benz W116 például Matchboxban már szerepelt itt a blogon, a börzén egy csere útján viszont szerváltam egy nagyobbat - egy 1:24-es méretarányú Bburago modellt. Ez a börze vége felé következett be, amikor már úgy voltam, hogy jobb, ha kevesebb cuccot kell hazacipelnem, egyébként még az is lehet, hogy nem mentem volna bele a cserébe. De nem bánom, mert az 1:24-es modellek többnyire tetszenek, helyben is még pont kezelhetőek otthon, illetve a régebbi darabok szerintem nagyon szépek is. Az igazi autó (rövidített) modelltörténetét lopom innen:

Az 1965-től 1972-ig gyártott felső kategóriás Mercedes-Benzek, azaz a 108-as és a 109-es konstrukciók helyére 1972 szeptemberében érkeztek meg az új W116-os modellek. Belőlük állt az úgynevezett S-osztály - egészen pontosan kezdetben a 280 S, 280 SE és 350 SE típusok alkották a kínálatot, majd nemsokára a 4,5 literes aggregátokkal felvértezett 450 SE és 450 SEL is a porondra lépett. Az L betű a tíz centivel hosszabb tengelytávot jelölte, ami hamarosan a kisebb motorokkal ellátott változatokban szintén megvetette a lábát: 1973 novemberében a 350 SEL, 1974 áprilisában pedig a 280 SEL is megjelent. A mérnökök szilárdabbá tették az utascellát, s feszesebbé varázsolták a tetőszerkezetet, tartóoszlopaival együtt. Sikerült növelniük a gyűrődési zónák energiaelnyelő képességét is. Az A-oszlopra az ablakok tisztán tartása végett szárnyvezető profilt helyeztek, belül kipárnázták a műszerfalat és a négyküllős kormánykereket; süllyesztett, illetve deformálódó kapcsolókat helyeztek el a műszerfalon. A jobb láthatóság érdekében az irányjelzőket oldalra is kivezették, hátul pedig nagy felületű, redőzött lámpákat alkalmaztak. 1975 májusában bemutatták az új csúcsmodellt, a 450 SEL 6,9-et, melynek 286 lóerős, 560 Nm forgatónyomatékkal rendelkező motorját a 300 SEL 6.3 típus 6,3 literes aggregátjából fejlesztették ki. A központi zárral, klímaberendezéssel és fényszórómosóval gazdagított jármű forradalmi jellemzőjének számított a vízszintszabályozó hidro-pneumatikus rugózás. 1975-76 fordulóján megváltoztak az európai környezetvédelmi szabályok, s ez ebben a szériában is az elektronikus Bosch D-Jetronic injektornak a K-Jetronicra való cseréjét hozta. A teljesítményszint általában véve csökkent, de csak időlegesen, mert 1978 tavaszán egy újabb módosítással visszatérhettek a régi erőviszonyok (ezt a folyamatot az SL modellek esetében is meg lehet figyelni). Ezen esztendő májusában jelent meg a 300 SD típusban az öthengeres dízelmotor - felső osztályos Mercedesben először. A középkategóriás 250 D 3.0 és 300 D modellekben már azelőtt is használatos hajtóműhöz ezúttal turbófeltöltőt kapcsoltak. A 115 lovacskát rejtegető kocsit kizárólag az USA és Kanada piacán értékesítették, mivel ott a kormány "flottafogyasztási" szabványrendszerének megfelelően ez az autó előnyös tulajdonsággal járult hozzá a kínálathoz. A furcsának tűnő fogalom szerint egy adott gyártó forgalmazott termékeinek összetett átlagfogyasztását tekintették mérvadónak, az alacsony éhségű dízelmodell bevezetése által pedig a Mercedes-Benz jóval a törvényben megjelölt limiten belül maradt (a kis fogyasztás jóval csökkentette az átlagértéket). Mielőtt leköszönt volna, az S osztály tartogatott még egy műszaki innovációt: 1978 őszétől a Robert Bosch GmbH-val közösen kifejlesztett, második generációs Anti-Blockier-Systemmel (ABS-szel), azaz blokkolásgátlóval szerelték fel őket. A típusverzióktól függően 1980 áprilisa és szeptembere között futott ki a sorozat, miközben 1979 őszén Frankfurtban már bemutatkozott az utód, a 126-os széria.

Mint írtam, ez a modell nagyon tetszik, bár szemben úszom az árral, az 1:24-es szekciót ugyanis épp sikeresen leépítettem, erre tessék. De valahogy ezeknek a régi olasz modelleknek van egy olyan bájuk, amit a játékboltok jelenlegi kínálatában igen nehéz megtalálni. Nincs itt túl sok értelme arányokról, élethűségről beszélni, bár pont ez a darab szerintem ilyen tekintetben is nagyjából rendben van, ez inkább egy érzést tud átadni, pont alkalmas arra, hogy egy ilyen játék tulajdonosa beleszeressen. Mutatom:

Az embléma a hűtőrácsról megvan, a csomagtartóban pihen, csak nem volt még érkezésem visszaragasztani. A beltér nem (vagy sem) túl részletes, így fekete színben nem is túl mutatós, egy világosbarna, drapp vagy vajszín talán szebb lenne, de én nem állok neki pingálni, az biztos. A nyitható ajtók és a felnyitható csomagtartófedél körüli illesztések meglepően szépek, talán egyedül a jobb ajtó kaphatott egy kicsit többet az idők folyamán, nem tudom, lehet, hogy taxinak használta az előző tulaj - az ilyen Merciknél ez nem lenne meglepő. Egyedül a külső tükröket hiányolom róla, azok sokat dobnának az összképen, de elnéző vagyok, a hasonló évjáratú Bburago-modellekre ez sosem volt jellemző. Mit szóltok hozzá? Kellemes hétfőt!

Így mondja Milán fiam a labdát :) Egyébként meg közeledik a karácsony:

Ez biztos tetszene neki :) (Itt találtam.)

A mai főszereplő egyszer már megvolt, de aztán eladtam, most viszont újra megvettem. Az igazsághoz tartozik, hogy az én korábbi példányom egy makulátlan, bliszteres darab volt, ez meg távolról sem az, viszont az áraik sem összehasonlíthatók. Ez, ha jól tévedek, öccá volt. Annyiért nekem megérte, hogy meglegyen, mert nem egy túl gyakori darab. És igen, ismerős lehet még onnan is, hogy a Matchbox is megmintázta - szvsz egy kicsit szebben. Na jó, sokkal szebben. Íme a Hot Wheels Peugeot 205 Rallye:

1989-ben hozta ki a HW ezt a kisautót, és megmondom őszintén, nekem nem is a felnyitható hátsó fertály tetszik a legjobban, hanem az elején található 3 db (a fém alvázból kialakított) ködlámpa. Vagy távfény, nem tudom. Ennek talán az is lehet oka, hogy hátul nem annyira passzontos már a cucc, mint kellene, cserébe viszont jól néz ki a bukócső és a motor. A kisautó arányait szerintem egy kicsit elrajzolták, a MB talán ebből a szempontból (is) szerencsésebb, de nem gondolnám, hogy ez a célcsoportot, azaz a brümmögve játszó kisfiúkat, főleg Amerikában nagyon zavarta volna.

Így akkor engem sem fog. Itt a vége, minden jót!

Vének, mint az országút, de ez nem lett rossz:

Itt még további részletek, Semjén ettől valszeg tényleg berosálna...

A keddi poszt ismétlése folytatása következi. A mai delikvens is piros, viszont más ligában játszik, minden tekintetben. Ja, nem, a beszerzési ár tekintetében ikertesók. Ez már Guisval, és nem Tomica, viszont egy japán típus, a Toyota Hi-lux adta a mintát a spanyol gyártónak. Az Indiana felirat a kisautó oldalán így akár megtévesztő is lehetne, de ha az amerikai piacon elért sikerekre utal, akkor oké. Jó nagy (MB-os hatású) kerekeket kapott és olyan vastag bukócsöveket a platóra, amilyeneket én még nem is láttam:

A vastag (egyébként természetesen műanyag) csövek ellenére nem túl robusztus a kisautó, de játékra nyilván teljesen alkalmas. Ez nem rugózik, nem is nyílik semmije, cserébe viszont egy olyan típus, amit szeretek - a Majorette-verziókat is ezért gyűjtöttem be korábban. Érdekes ötlet rajta, hogy három lámpa került a bukócsőre, eddig ilyesmit inkább csak páros kiosztásban láthattunk, illetve hátul a lökös alatti fém rögzítőfülek a piros színnek köszönhetően simán elmennének hátsó ködlámpákként... A piros szín egyébként köszöni, nagyjából megvan, az ezüstös dekorációt azonban jobban megviselték az évek, az itt-ott már fel is adta. De, ahogy a keddi Ferkónál is írtam, összességében tök oké. Az igazi Toyota pickup amerikai népszerűségéhez még egy adalék:

Emlékszünk, ugye? Hill Valley Toyota-kereskedőjét hívták Statlernek, Marty McFly 1985-ös verdája innen származott.  1985A-ban, azaz a Biff-féle alternatív 1985-ben egy könyvesbolt székelt a helyén, ha nem tudtátok volna. Egyébként ha megnézitek, a kisautó inkább Marty autójára hasonlít, nem a posztot felvezető képen szereplőre, ugyanis annak más a motorházteteje, más a kerékív, emennek pedig ugyanolyan. A felső képen viszont a legrövidebb kabin látható, hogy valami stimmeljen - a színén kívül. 

Van új reklámunk megint:

Ha a UPC problémás ügyfélleveleivel kapcsolatos kérdésetek vagy megjegyzésetek lenne, akkor azokat ne itt, ne velem osszátok meg! ;) Minden más welcome...

A november 11-i börzére kimentem árulni. Nem volt túl nagy a forgalom, igaz, nem is vittem túl sok cuccot, otthon előtte ugyanis már elég nehezen sikerült összeállítanom a készletet úgy, hogy ne fájjon, az előző pár alkalommal már gyakorlatilag mindent eladtam, amit el akartam. Azért vittem egy nagy ikeás zsáknyit, és nem is panaszkodom, szépen fogyogatott a cucc. No de amiről írni akartam, az nem ez, hanem hogy ha már ott voltam, tettem azért egy-két kört én is, hátha akad valami. Azt vettem észre, hogy ha sok felesleges pénzem van, könnyen találok olyan érdekességeket, amik iránt egyből elfog a birtoklási vágy - ha viszont acélosan megedzett önkontrollal megyek körbe, akkor sokkal nehezebb. Valóban szükség van az adott kisautóra? Indokolja-e az állapota, az ára és az érdekessége a megvásárlást, illetve bele is fér a büdzsébe? A három bonyolultabb kérdésen általában már nem is jutok túl, valahol szinte mindig megdől a terv, a büdzséig el sem kell jutnom a gondolkodásban. Aztán máskor meg az van, hogy elém ugrik egy kisautó, ami egyszerűen annyira olcsó, hogy nem lehet otthagyni. Na, egy ilyet mutatok ma:

Igen, ez egy Tomica Ferrari, ha valaki nem ismerte volna fel a kerekéről. Egy lapos dobozban vettem észre, ami gyakorlatilag egy turkáló volt, és első blikkre nem is annak tűnt, ami. Mert hogy Tomica Ferrarira épp nem volt szükségem, egy Corgi Mercedes C111-re viszont annál inkább. Ó, mondtam, te velem jössz! Kézbe fogva vettem észre, hogy jé, ez nem is az. Hanem egy Ferrari BB 512. Mennyibe kerül?, kérdeztem. 400 forintba. Nem álltam le alkudni, pedig egy ötvenest biztosan le lehetett volna faragni ;) Egyetlen szembetűnő pontkopással szerintem ez méltányolható ár, az üzlet meg is köttetett. A kisautó hátsó fertálya felnyitható, amely alól kitűnik a fehér motortér - ezt a képen egy nagyobbacska fehér folt illusztrálja. A beltér egy picit elnagyolt. Létezik ez egyébként széles kerekű kivitelben, az jobban néz ki. A kis Ferrari gurulása első osztályú, rugózik is egy keveset, összességében teljesen rendben van. Ilyen az igazi:

Decemberben még lesz börze, gyertek kis jó sokan! Na, minden jót! Fizetett PR-hirdetésünket olvastátok. (Nem. Viszont ma van a szülinapom.)

Buick rendőrautókról már volt itt szó korábban, nem is egyszer. Azonban az a jó dolog történt, hogy a Matchbox hosszú idő után egy újabb kívánatos kisautót jelentetett meg, mégpedig egy 1956-os Buick Century rendőrautó formájában. Az igazi autó történetéről itt olvashattok, én csak egy tömör összefoglalót ollóztam a Veteránpark weboldaláról:

A David Dunbar Buick által alapított Buick mindössze egy évig volt önálló, 1904-ben vásárolta fel a General Motors. A cég a General Motors tőkeinjekciójának köszönhetően gyors virágzásnak indult, bár az autókat alapvetően csak a belső piacon tudták eladni, az export minimális volt. A Buick számos kényelmi extrát mutatott be, 1919-ben megjelenő Bucik B55 modellje például elektromos indítású volt, a sofőr látását szürkületkor pedig elektromos lámpa segítette. A Buick Century név először 1936-ban tűnt fel egy Buick autón. Akkor is, később is a Century receptje egyszerű volt: egy rövidített alvázat és egy brutálisan erős V8-as motort házasítottak össze. A Century első generációja egészen 1942-ig maradt a piacon. A típus visszatérésére egészen 1954-ig kellett várni. A kisméretű, könnyű Buick Special 5,3 literes V8-as motort kapott, s ez lett az új Century. 1957-re a Century motorjának hengerűrtartalma 364 köbincsre, azaz hat literre, teljesítménye 300 lóerőre növekedett. "Kipróbálta már az 1957-es Buick Century-t? Wow! Képzelje csak el, hogy ott áll az Ön garázsfelhajtóján! Mintha csak egymillió dollárt kapott volna adómentesen..." - a korabeli reklám nem is nagyon túlzott. A típus vonzerejét növelte, hogy a Highway Patrol azaz Országúti Rendőrség című TV-sorozat első évadjában a főszereplő ilyen járművel furikázott (ennek a főcíme látható legalul). Megjelenésének évében, 1954-ben a Century 5,24 méter hosszú volt. Az egyre több díszítés és az egyre csicsásabb farrész miatt 1957-re a jármű teljes hossza 5,29 méterre növekedett. A kabrió a Century-széria legritkább tagja: 1957-ben 26600 szedán, 17000 kupé és alig 4000 kabrió azaz amerikai szóhasználattal convertible készült. A Century pályafutása 1958-ban ért véget, s csak a hetvenes években indult újra.

Ha a Matchbox vadonatúj kisautóját az első fotóval történő összehasonlításban vizsgáljuk, mondhatjuk, szép, jó arányú. A keretesbe illesztett kép azonban kibújtatja a szöget a zsákból, a kis Buick bizony túl tömzsi lett, az igazi ennél jóval hosszúkásabb, így kecsesebb is. Félreértés ne essék, tetszik ez nekem így is, nem is kicsit, de azért ezt meg kellett jegyeznem. Úgy egyébként nem túlzás azt állítanom, hogy az 1956-os évjárat autós témában nem a kedvenc időszakom, ez inkább Joe "szakterülete", de mondom, tényleg örülök ennek a kis klasszikusnak. Íme:

Megjelenését illetően nem lehet okunk panaszra, a kisautó ezer mérföldről is annak látszik, ami, egy országúti járőrnek - tekintélyt parancsol. A fekete-fehér festés rendben van, és van díszítés is gazdagon - igaz, ebben a méretben bizonyára nehéz nem ilyen vastagon megcsinálni, így nem is mutat olyan jól, mintha kétszer ilyen jól mutatna, de nekem bejön :) Van belseje is, amit a jól átlátható ablakoknak hála valamennyire látni is, cserébe a villogó olyan semmilyen színű lett, de legalább van - nézzétek csak a képeket az igaziról! A keresőlámpákat jelző kis dudorok jelenléte is pozitív. Érdekes, de az igazi autóról készült fotókon én oldalanként négy "kopoltyút" számoltam, ide egy párral kevesebb jutott, nem tudom, van-e jelentősége - lehet, hogy ez hathengeres, majd a szakik megmondják... Közepesen gurul, cseppet sem rugózik, viszont nem nyílik semmije. Mindegy is, nálam nem is fog vele játszani senki. Még egy pár évig...

Kellemes további napot, jók legyetek!

Rita, ez a kedves lány, nem feledkezett meg a blogról, ritkán, de kitartóan küldi az autós képeket a nagy Ámerikából, ezúttal egy Sandyt túlélt Fisker Karmát:

Hogyaszongya: "Tegnap a Harvardon vártam az Uramra, akkor találtam neked egy menő verdát. Igazából nem tudom, hogy menő-e, életemben nem hallottam erről a márkáról, de azért készítettem pár képet, hátha te vágod. A háttérben egyébként a szürke épület a Harvard közgáz tanszékének épülete, erős versenyben van a legrusnyább épület címért, de azért Peti szeret ide járni:). Gondolom ez az autó is vmelyik prof.-é, mert szinte mindig itt parkol." Az utolsó képre még magát is sikerült rákomponálnia ;) Köszi szépen!

Újabb visszatérő kisautó, de ez más értelemben is visszatérő, a legutóbbi témába vágó poszt előtt mutatott Tomica Honda NSX-et ugyanis egy gyenge pillanatomban (nyilván pénzszűke okán) eladtam, de szinte rögtön meg is bántam. Nemrég azonban megtaláltam a gyógyírt egy attól eltérő festésű, de szerencsére szintén rendőr darab formájában:

A japán rendőrhöz hasonlóan ez is vietnámi gyártású Tomica, itt azonban már a fényhíd is más, illetve a hátsó lámpára került egy rendőrségi felirat, ami jó, de szerintem nem kellett volna. Mindenesetre a festése szép, igényes, kedvencem az orrán a Honda-embléma. Amúgy szerintem az olasz rendőrség kötelékében nincs NSX, legalábbis a neten én ilyesminek nem találtam nyomát. (Ilyen és ilyen viszont volt, ja és hát persze ilyen.) E kisautó dobozán is megjelenik az Apita felirat, ami azt jelenti, hogy Japán negyedik legnagyobb áruházlánca számára készült a modell, exkluzívan. Több ilyenem is van, de ez az exkluzivitás árban szerencsére nem, vagy nem jellemzően jelentkezik. Átszámítva a kis Honda ára 3000 Ft volt, ami nem kevés, de mivel pont ennyiért adtam el az elődjét is, nem bántam. Kellemes napot, jó hétvégét nemsokára!

Sam. Joe mester lőtte, és mondta, hogy dubai rendszám van rajta.

Akinek nem tűnt volna eddig fel, mondom, hogy szeretem a lakóautókat. Kicsiben is, nagyban is, egyedülállóként és utánfutóként is, szóval mindenhogy. Igazán nagyban valószínűleg nehézkes lenne gyűjteni őket, ezért maradnak a kicsik. A legújabb szerzeményemet tárom most elétek, a változatosság kedvéért egy új HW a Hot Ones sorozatból. Az utóbb mutatottaktól abban tér el, hogy ez a Sunagonhoz hasonlóan egy remake, a Larry Wood tervezte eredeti 1975-től 1977-ig volt kinn, tehát 35 év után vették elő a régi szerszámot. A festés új, de a design mégis retro, és azt kell mondjam, nagyon jól áll neki ez a metálzöld. A puttony egyszerűen lepattintható, így feltárhatjuk a lakórészt, amiben gyakorlatilag nincs semmi említésre méltó. Nem rugózik, de jól gurul. És hát fantázia-modell, ehhez csak hasonlókat találunk a hetvenes évek pickup-piacán, ugyanilyet - azaz ugyanilyen bamba tekintetű darabot - nem:

Mindenezek ellenére szerintem kiváló portéka, masszív és súlyos darab, és ha nem félteném, azt mondanám, játékra tökéletesen alkalmas. De nem ez, mert megy a polcra pihenni, elég megpróbáltatás volt neki az is, hogy kibontottam a bliszteréből... A minden jót!

Újabb adaptáció, ha még emlékeztek, ezt az autót néztük meg Splitben.

Minden egyes alkalom szinte ünnep, amikor egy újabb verziót mutathatok az egyik nagy kedvencből, amit úgy hívnak, Dodge Charger. A minap emlegetett Hot Ones szériában jelent meg ez a Large and In Charger.

Az elnevezés eredete abból a pszichológiai jelenségből eredeztethető, amely szerint a hatalommal bíró emberek saját méretüket is hajlamosak túlbecsülni, a másik oldalról pedig bizonyított, hogy egy nagyobb méretű főnök utasításait a beosztottak szívesebben követik. Ebből a politikusok képesek igazán sokat profitálni, lásd Arnoldunk példáját. Egy másik ide vonatkozó jelenség már inkább a kultúrában érhető tetten, ez pedig az, hogy a gonosz gyakran nagyobb, mint a jó, legyen szó filmről, könyvről, versről - vagy akár a mitológiáról. Így fenyegetőbb, és sokkal nagyobb érdem őt legyőzni. De ez most talán mindegy is, itt valszeg csak a szóvicc miatt beszélünk erről.

Szóval vissza a Hot Wheels-hez. A modell 2007/2008-ban jelent meg a HW kínálatában, mégpedig a "Since '68" sorozatban. Ez a sor a HW 40 éves történelmét ünnepelte, és több olyan klasszikust foglalt magába, mint pl. a Drag Bus vagy a Hot Bird, esetleg a Deora. De új szerszámokat is készítettek hozzá, ez a nyitott motorterű Charger is ilyen. Azaz ilyen:

Ami a legjobban tetszik benne - a már korábban említett fém alvázon kívül - hogy négy egyforma méretű kereket szereltek alá. Ez roppant rokonszenves húzás volt tőlük (csak összehasonlításképp), külön köszönöm! A metálos lila fényezés kiváló minőségű, a lángokat viszont tudnám feledni, ugyanakkor ha az autó természetét nézzük, autentikusnak mondható, Amerikában valami miatt kedvelik ezeket, így ezt nekem, nekünk el kell fogadnunk. Ezeket a kerekeket én nagyon kedvelem, teljesen retro. A motortér "berendezése" viszont meglepően puritán, nézzétek csak meg a kezdőképet, jó pár dolgot kihagytak, nem is értem az eredeti szándékot. Mindenesetre érdekes megoldás. Egy 69-es darab adta az eredeti autót, amit a világ leginkább ebben a formájában ismer:

De persze a szalonban viszonylag kevés General Lee-vel találkozhatott már akkor is a nagyérdemű, a gyár sajtóhirdetésében így egyéb eszközöket is be kellett vessen, hogy feltekerje a hőszabályozót:

Ennyit szerettem volna ma mondani, legyetek jók!

Nem is tudom, mi lett volna velünk, ha egy ilyen nem jön ki...

Nem lehet mindenki olyan szerencsés ember, mint Andrewboy, hogy egy csodás Tomica Honda CR-X büszke tulajdonlása okán linkeljem, cserébe viszont már a földi halandók számára is elérhető a Hot Wheels viszonylag új sorozata, a Hot Ones, amelyben sok érdekes autót mintáznak meg, vagy mintáznak meg újra. Az utóbbi pár hétben e sorozatból beszereztem pár darabot (illetve korábban is, a Sunagon-remake is innen származik, amit nemrég egy Hare Splitter-remake-kel egészítettem ki), ezek közül mutatom most meg a kis Hondát. Autós körökben a 'száguldó koporsóként' elhíresült kis járgányt 1983-ban mutatták be, pont mint A Jedi visszatért, és villámgyorsan óriási rajongótábora kerekedett. Amerikában kétszemélyesként futott, Japánban és Európában 2+2-esként, de lényegében két embernél többet belezsúfolni itt is botorság. Személy szerint nekem a második generáció jobban tetszik, de ez most mindegy, olyat szerezni ekkorában nem egyszerű, de nem is létkérdés. Mutatom a krómmal gazdagon díszített kisautót inkább:

Azt írja a HW wiki, hogy ezeket a kerekeket UH-nak hívják, ami a nyolcvanas években bemutatott Ultra Hots-sorozat sajátja volt, de aztán később feltűnt egyéb kisautókon is. Én annyira ezeket nem szeretem, de mutattam már pl. Guisvalokat is, amik hasonlókkal voltak szerelve, emitt. Nem tetszik továbbá a B-oszlop hiánya, meg hogy ezzel a színösszeállítással valahogy túl bazári lett az összhatás (bár a japóknál sosem lehet tudni, lehet, hogy ez ott visszafogottnak számít, ők ugye nem normálisak), és az sem túl nagy öröm, hogy ebben hátulra (középre?) került a motor - de nagyon tetszik a tény, hogy megvan ez is a gyűjteményemben! A sorozat egyik legfőbb jellemzője, hogy minden kisautónak fém az alja, és ez azért sok egyebet feledtet. Emellett az ez esetben pont ekézett festést szokás kiemelni, van jó pár darab, amelyek esetében tényleg szép munkát végeztek. Minőségileg mondjuk itt is. Úgyhogy legközelebb is egy Hot One érkezik, oké? ;) Búcsúzóul még három kép David Freerstől:

Kellemes napot!

Ott voltunk, szurkoltunk, győztünk! Köszi, Skoda!

Kiküldött tudósítóink jelentik:

Tényleg lesznek új Seatok...

Egy nagyobb lélegzetű El Camino-poszt volt már a szirszarjaimon, de most megérett az idő egy folytatásra, megjelent ugyanis egy látványosan felpaprikázott variáció, miszerint Custom '71 El Camino. Új az eleje, új a motorháztető, új a tető, és a platóra felkerült két sugárhajtómű - hogy meglegyen a 400 mérföld/órás sebesség :D

Az egyik első lámpa piros lett, hogy miért, nem tudom, ha a repülőknél szokásos lámpaszíneket akarták volna reprodukálni, pont a balnak kellett volna pirosnak lenni, nem mellesleg a jobbnak zöldnek, így ez csak poén nálam. A HWTF rendszám a Hot Wheels Test Facility-t jelenti, amire alant egy kis mozgóképes magyarázat:

A nem fiatal Mario Andrettit kérték fel egy rekord megdöntéséhez, amihez 127 mérföldes sebességgel kellett tolnia a homokfutót, és végül sikerült is minden, elég látványos lett a végeredmény, a körítés pedig olyan ameriakiasan vicces. (Emitt az előzmény-kisfilm.) Mit ne mondjak, szívesen dolgoznék itt. Még ha csak minden játék is...

Na ez fasza lesz!

Nem volt olyan régen, amikor egy csodásan szép Ford kisteherautót mutattam, amit azóta egyébként már eladtam egy gyenge pillanatomban. De már akkor is tudtam, hogy ebcsont beforr, főleg ha sikerül a vákuumot egy másikkal kitölteni, amelyhez ráadásul gyerekkori szálak is fűznek - bizony, a klasszikus sárga Wild Life Truck a mai delikvens, aminek egy kopottabb testvérét gyerekkoromban igen sokat tologattam. A modellről egyébként a szomszédban már olvashattatok egy részletes bemutatót, ezért én ezt most el tudom linkelni, sőt ugyanott egy kicsit későbbről egy könnyfakasztóan szép átalakítással is találkozhattatok, azt is érdemes átismételni. Ugyanennek a - vélhetően 1967 és 1973 közötti, azaz  5. generációs F-100/150/250-es típusú (ugye emlékszünk, az 1. és a 2. generáció már járt errefelé) - Fordnak a kutyás változata is tetszik, egyszer majd talán olyanom is lesz, de a (számomra) legfontosabb darab már megvan a sorból, innentől minden más már csak hab lesz a tortán. Mutiból készültek tehát a következő fotók:

Szerintem egyébként zavaróan kicsi a platóra helyezett forgószínpadon az oroszlán. Nézzétek csak meg ezen a kis képen, hogy egy Landy mellett hogy mutatnak a nagymacskák! Ugye? No nem tragédia, a Matchbox gyakran hiányzó arányérzékén már régen nem kesergek, de határozottan emlékszem rá a gyerekkoromból, hogy ez már akkor is bántotta a szemem... A kisautó az állapotát tekintve nem mondható makulátlannak, de ezért a hiányosságért elégtételt jelentett a mindössze 5 egész angol fontos ára - szerintem bőven megérte. Mesélek még egy érdekességet: kicsiként nyilván fogalmam sem volt, hogy mit és mennyire számít, hogy egy Matchbox mikori gyártású, mi fán terem a Superfast-kerék, mi a transitional, kis túlzással egyedül az érdekelt, hogy jól guruljon és jól rugózzon a kisautó, és kész. (Oké, azt tudtam, hogy az angol az jobb, mint a Made in Macau). Ez a darab ezen szempontok miatt sosem volt a kedvencem, mert valószínűleg egy szerencsétlen rálépés következtében elgörbült valamelyik tengelye, így a rollamatika sokkal kevesebb örömet okozott, mint kellett volna, és lényegében akkoriban az ilyen kerekű medzsókat el is könyveltem szarnak. Vékony Superfast-kerékkel szerelt autóm nem volt nagyon, a kék Cortinára emlékszem egyedül, de azzal nem volt ilyen gondom, sőt. Most, ahogy írom, felrémlett az is, hogy a szintén forgó villogóval rendelkező Range Rovert sem szerettem annyira... Szóval kellett hozzá jó néhány év, hogy felismerjem, nem a konstrukcióval volt a baj, hanem velem :) Bár a színe ma sem a kedvencem, ennek ellenére e darab nélkül sosem lehetett volna teljes a gyűjteményem.

Ezzel kívánok mindenkinek kellemes hetet, és kitartást is egyben, nemsokára ugyanis vége az évnek! (És végül platós témában - akár szorgalmi feladatnak - még ajánlom ezt az építményt!)

Közel egy éve mutattam néhány marcona Nissan GT-R-t, kicsit később pedig pár fotó erejéig előrevetítettem a mai főszereplőket, de úgy gondoltam, megérné egy kicsit jobban körüljárni a maroknyi kis szépségeket. Nem gondolnám, hogy a Matchbox Memories ellustálkodná e modellek részletes bemutatását valamikor a jövőben, rendes modelltörténelemmel meg minden, de addig még egy kicsit hadd villogjak egy újabb saját Skyline-poszttal! Van mit mutatni, ugyanis a Hot Wheels nagyon rokonszenves módon kihozott két klasszikust is a témában, nem mellesleg az egyiknek a Tomica-tesóját is oda tudtam tenni a minigarázsba, hogy közös képek is születhessenek... Ez utóbbi egy kicsit más formában már szerepelt a blogon még 2010-ben, amikor is azt írtam, hogy vékony kerékkel egy kicsit jobban tetszik - nos ez azóta változott, a fehér Skyline már egy másik istállóban pihen, lecseréltem egy sportosabb darabra. Ezzel kezdem ma:

A Hot Wheels ugyanezt az autót (Hakosuka (ハコスカ), azaz doboz-Skyline: hako (ハコ) = doboz japánul, suka（スカ）= Skyline (スカイライン; Sukairain - ugye, hogy hasonlít a Skyline kiejtésére?) rövidítve) mintázta meg nem túl régen - és ezt nagyon jól tette - mindkét értelemben. Még a zöldes dekor is hasonló, csak itt nem vajszínű alapra került, hanem fehérre. Az elfedett első lámpák hasonlóak, a plusz olajhűtő is stimmel az autó elején - sőt részletgazdagságának köszönhetően még jobban is néz ki. Tulajdonképpen az egész autó jobban néz ki, ami egy Tomica-modellel történő összehasonlításban igen komoly dicséretnek számít. A rajtszám és a fő szponzor is más, de az alábbi képen látható, hogy a fő különbséget nem ezek adják a két kisautó között, de még csak nem is a Tomica nyitható ajtajai:

A JNC-logo, amelyről a hasonlóan versenyzőnek öltöztetett Mazdánál írtam, a Hakosukán is megvan, de a következő Kenmeriről ("Ken & Mary" vagy "Kenmeri" (ケンメリ) Skyline: a név eredete itt talán még érdekesebb, ugyanis a típust bevezető sikeres reklámkampányból ered, amelyben a vidéken pihenő - egyébként európai - Ken és Mary szerepelt, illetve az ő Skyline-juk (ケンとメリーのスカイライン), vili?) elmaradt:

Visszafogottsága szimpatikus, így is nagyon dögös, jól áll neki a fehér szín az arany felnikkel kiegészítve. A fekete front ütős, az apró kifestések pedig feldobják a megjelenést, de a hátsó lámpák különösen hatásosak így kipingálva. Ha van kedvetek egy kis Kenmeri-modelltörténethez, és nem várnátok Joe-ékra, kattintsatok ide a Hemmings-blogra, érdemes, igaz, nem magyarul írnak, de ezt úgyis tudjátok...

Képes Skyline-történelem pedig csak amúgy Ablak-Zsiráf-módra emitt, ezt is érdemes szép nagyban áttanulmányozni, jól jöhet bármikor...

Jaj, el ne felejtsem, Andris barátunk természetesen elkészítette ezek egyedizált variációit is, aki még nem látta őket, ne hagyja ki!!! Remélem, jól szórakoztatok, (és ha ezt összerakjátok, jól is fogtok) és remélem, hamarosan hasonlóan szép és érdekes kisautókkal jelentkezhetek. Kellemes napot, jó hétvégét!

"It's mean, it's green, it's the Mystery Machine!" Mivel nem vagyok egy Scooby-Doo-fan, ne várjatok most tőlem túl részletes modelltörténetet, annyit kaptok, amit a neten sebtiben össze tudtam gereblyézni: a Mystery Machine nem más, mint a különböző szellemek, szörnyek és egyéb rémségek kergetésére (vagy az előlük történő menekülésre) szakosodott Mystery Inc. szállítójárműve. Már azelőtt is ilyesmit művel a tinikből álló rajzolt csapat, mielőtt a birtokukba került volna a furgon, de akkoriban nehézkesebben közlekedtek - az egyikük apukájának a segítségével. Az autó előző tulajdonosa a népszerű Mystery Kids nevű családi zenekar volt, jobb, ha tudjátok. Ez itt az:

A Hot Wheels gondozásában megjelent újabb filmes járgány rendszáma nem került fel a kisautóra, ezért megmondom, hogy 195-343-nak kellene rajta szerepelni. A rajzolt verzió ihletét minden bizonnyal az 1965-ös Chevrolet Sport Van adta, később azonban az élőszereplős filmekben (igen, ilyen is volt, bár nem láttam egyet sem) már a híres Chevy Van és Ford Econoline szerepeltek. Találtam a csövön egy kis részletet, gondolom, az egész film ezt a színvonalat hozza:

Mit sem von ez le a HW érdemeiből, a kisautó aranyos, jópofa lett, bár a beltér erősen elnagyolt - de legalább piros. A dekoráció nagyjából autentikus, egyedül az bánt egy pettyet, hogy a tetővonalnál az egyik oldalon van egy kis öntési-, a másikon egy kis festési hiba, de szerintem ezeket túl fogom élni... Nektek hogy tetszik?

Szerencsére úgy, ahogy én sem fejeztem be a kisautók gyűjtését, úgy a jó Hot Wheels sem fejezte be a pofás darabok megjelentetését, még ha manapság egyre kevesebb darabjukra kívánok is rá. A mai delikvens is egy olyan darab, ami szerintem igen szépre sikerült - sőt talán nem is a szép a legszerencsésebb szó ide, hanem inkább a dögös. Az, dögös, mint a nemrég mutatott kis BMW - csak ez most egy Toyota Celica. Nem is akármilyen, hanem egy 1970-es darab, ráadásul GT. Egy hasonlóról már írtam errefelé régebben, de az Tomica volt, tőlük nem nagy meglepetés, hogy kihoztak egy ilyen klasszikust, a HW-től viszont az. Még annyit hadd jegyezzek meg, hogy életem első carspottingja egy ilyen darab volt még Krétán, kábé 2002-ben... Nem is ragozom, mutatom:

A kisautó porschétól jött, Tommi hathatós közreműködésével, ezért mindkettőjüknek köszönetet kell mondanom, én sehol nem találkoztam itthon ezzel, ha nem segítenek, kintről kellett volna megrendelnem, mert semmiképp sem maradhattam nélküle... Rövid, széles, lapos, zöld - marcona első spoilerrel és komoly kerekekkel. A beltér fekete, amelybe a sötétített ablakok nem engednek túl sok betekintést, cserébe gyönyörködhetünk az első lámpákat fedő áttetsző műanyag rostélyokban és a visszafogott, de talán pont elégséges felületi dekorációban. A hátsó lámpákat is rejtő műanyag sáv teljesen fekete, de ez jól áll neki, mint ahogy az is - sőt valszeg ez majd' minden HW-nek jól állna -, hogy a kerekek ugyanakkorák minden sarokban. Remélem, folytatódik ez a sor, Tomminak említettem is, hogy jöhetne a Mazda Cosmo is, ő viszont Honda Integrára és szélesített Mitsubishi Starionra vágyik, szóval lesz miért szorítanunk... Búcsúzóul egy könnyfakasztó kisfilm három szépségről, amit érdemesnek tartottam ide beilleszteni úgy is, hogy nem szerepel benne a fenti évjáratú Celica:

Kellemes hetet, szerdán is lesz kisautós poszt, ne lankadjatok!