Megszámoltam a gyűjteményem. No nem fizikailag, hanem a viszonylag pontosan vezetett Excel-táblázatom segítségével. E szerint jelenleg összesen 1360 (+/- 10) db kisautóm van, ebből 467 Matchbox, 300 Hot Wheels, 100 Majorette, 48 Tomica, 40 Corgi, 38 Johnny Lightning, 24 Siku, 20 Norev, 13-13 Retroautó és Jada, plusz az egyebek. Valami miatt azt gondoltam, több, de örülök, hogy nem. Ez is túl sok már.

Véletlenül megint csupa német. De egész jó kis négyes jött most is össze. (Talán mondanom sem kell, a matt Cayenne teljesen szabálytalanul parkolt...)

Hülye címet kapott ez a poszt, nem vitás, de már ellőttem minden Boss-t, Főnököt és hasonlókat, ezért hívtam segítségül a wikipediát és esett a választásom a téma tekintetében egyébként tökéletesen irreleváns Rafael Leónidas Trujillo Molinára, aka 'El Jefe', azaz 'The Boss'. Na ennyit róla. Nem olyan régen mutattam egy szép Matchbox Mustang Boss-t, amin fellelkesülve lőttem egy Hot Wheels Mustang Boss-t is, csak hogy ne legyen olyan egyedül. Valójában egyáltalán nincs egyedül, mert a polcon két oldalról mellette áll ez és ez is, sőt ez sem parkol túl messze, de ez most mindegy is. Ilyen az új HW, amely valójában nem új, ez egy korábbi casting, de nekem eddig nem volt meg - még jó, hogy idén újra kijött:

Leszámítva a hátsó kerekek "szokásos" túlméretezését, ami ezúttal a szokottnál kevésbé zavar, szerintem nagyon egyben van, a színe is tetszik, illetve hát inkább úgy mondom, ez a fekete-zöld színösszeállítás üt. Belül is sokkal részletesebb, mint mostanában a többség, bár a kormány pizza, de ezt most nem tudtam megmutatni. A fotózáskor tűnt csak fel azonban, hogy tető jobb oldala be van horpadva. Nem mondom, hogy tragédia, de ha ezt még a boltban látom (Köki Müller), otthagyom. Most már mindegy, majd nézegetem a másik oldalát... Viszont egyetértünk abban, hogy ez egy sokkal jobban sikerült feldolgozás mint a MB-változat? (És ezt olvastátok?)

Aki pedig az igaziról szeretne egy keveset, de tartalmasat olvasni, továbbá értékeli, hogy a cikk írója meglehetősen választékosan használja Shakespeare anyanyelvét, ide kattintson! Ha lapoztok egyet, mutatok három régi hirdetést is az autóról...

Komolyan, az eszem megáll. Mi a román mókus kurva anyjába vert albán szamár bunkós végű, eres faszáért kell szopatni a szerencsétlen polgárt? Hogy elhúzzon végre a vérbe ebből a tetű országból??? Bazmeg, lejárt a dobozban a pamacs szavatossága - ééés??? Eh, nem is éri meg, hogy idegesítsem magam. Tegnap vettem kettőt. Az a biztos.

Végre megint egy izomautót mutathatok. Csak a rend kedvéért pár szó következik a típusról, naná, hogy a wikipediáról: a Chrysler Plymouth-divízója 1968-ban egyszer csak úgy gondolta, hogy jól visszatérnek a gyökerekhez, és létrehoznak egy vérbeli amerikai muscle car-t.

Ehhez a kis mutatványhoz potom 50.000 dollárért megvették a Warnertől a nálunk Kengyelfutó Gyalogkakukként ismert madár nevét és figurájának felhasználási jogait, további 10.000 dollárért kifejlesztettek egy olyan dudát, amely a rajzfilmekből ismert jellegzetes bip-bip hangot tudta kiadni magából, és építettek köré egy kompromisszumoktól mentes autót magas teljesítménnyel és kevés kényelemmel.

Amúgy ilyen a madár eredetije:

Eredetileg egy kimondottan a Road Runner számára fejlesztett motor került az autóba, amely 6.3 literjével 335 lóerőt és 576 Nm-t tudott. Ha valaki rádobott a vételárra még 714 dolcsit, kaphatta az autóját a nagyobb, 426-os motorral is, amely már 425 lóerejével 13 és fél mp alatt futotta a negyed mérföldet. Sokak szerint ez volt az izomautók korának legjobb motorja, a RR pedig a legjobb autója. A mai alany eredetije egy 1971-es RR, amely a második generációnak felel meg. Teljesen új dizájnt hozott ez az év, az autó hossza csökkent, de a tengelytáv nőtt az elsőhöz képest, plusz került rá hátra egy légterelő is, viszont az autó teljesítményét visszavették 300 lóerőre. Így viszont a gazdáik kedvezőbb biztosítási besorolást kaptak. Az új karosszéria légellenállása is kedvezőbb lett sokkal az elődhöz mérve, így az autó kezelhetősége nagy sebességnél sokat javult. Most, hogy már ezt is tudjátok, nem is maradt túl sok mondanivalóm, a kisautó új a HW kínálatában, és ahogy láttam belőle, vettem is:

Sima mainline, semmi extra - de nekem tök oké. Az első lámpákat egy hangyafasznyit kisebbre hagytam volna, de így sem zavar a cucc, viszont a front kialakítása a nagyon régen errefelé szerepelt GTX esetében (ja, nem látszik, szóval ott az alváz krómozott műanyagja "jön fel" orrnak) jobban tetszik. Azért a JL-verziónál nem szebb :P Igaziban egy nagyon hasonlót egyszer korábban már fotóztam, talán emlékeztek. Most pedig reklám következik:

(Valami miatt határozottan úgy emlékeztem, hogy az e blogon is már említett (és Sam. Joe-nak oly kedves) Interstate '76 című régi PC-s játékban választható volt egy ilyen is, de nem, most utánanéztem, és tévedtem. Az alábbi térkép segíthet az eligazodáshoz.)

Na minden jót!

Erről a viszonylag frissen beszerzett rendőrségi Camaróról most nem írok semmit, a típus már szerepelt itt, csak most kapott egyenruhát - és egy masszív dögvasat, hehe. A színválasztásnak örülök, és az tűnt fel, hogy ezt az összeállítást a fényképező is nagyon kedvelte. Az utolsó képen látható másik gépezet a következő posztban fog szerepelni. De azért megmutatom még a valahol már tárgyalt, viszonylag új Tomicát is a témában:

Nem akarok fanyalogni, mert ha nagyon utáltam volna, nem veszem meg, de azért látható, hogy nem ez lesz a világ legszebb Camaro-feldolgozása MB-méretben. Érdekes egyébként, hogy ugyanez pár pici kis Bumblebee-pöttyel kb. nyolcszoros áron szerezhető csak be. Ha jól rémlik, ez szállítással együtt volt hat dolcsi Kínából. Annyiért szerintem vígan megéri...

Az angol-olasz, majd francia-olasz együttműködések után most nézzünk két tiszta franciát: lett ugyanis két Michelin-teherautóm 1:43-as méretben. Ilyenekből is megjelent odakint egy teljes sorozat, amely hasonlóképp az itteni Retroautókhoz újságosnál volt megvásárolható.

Kiwikiztem Nektek (és nekem is persze), mit érdemes tudni a Bibendumról. Mint reklámipari szakmunkás, én már a főiskola óta ismertem a történetet, de érdemes felidézni: a Bibendum nem más, mint a Michelin-ember, a gumigyártó cég emblémája. Az 1894-es Lyon-i Kiállításon mutatkozott be, ahol a Michelin tesóknak is volt standjuk - és így a világ egyik legrégebbi márkavédjegyének számít. Edouard és André észrevett egy egymásra hajigált gumikból álló kupacot, amely egy kar nélküli emberre emlékeztette őket. Néhány évvel később felkérték az O'Galop néven alkotó Marius Rossillon grafikusművészt, aki egy korábbi tervének átalakításával megalkotta a ma már 150 országban ismert gumiembert. Hogy pontosan mikor is került a köztudatba a Bibendum név, nem lehet tudni, de szinte biztos, hogy legkésőbb 1908-ban, amikor valami Michelin-es PR-cikket ezen a néven írattak alá a cég vezetői. A figura fehér színére is van magyarázat: 1912 előtt szén hozzáadása nélkül készültek a gumiabroncsok, amelyek ekkoriban még szürkésfehér színűek voltak, de a tartósító és erősítő hatású szén(por) hozzáadásával a gumik színe is sokkal sötétebb lett, gyakorlatilag a ma ismert fekete lett mind. A formája is sokat változott az évek során, O'Galop eredeti rajza egy bicikligumikból összeálló figurát mutatott, aki szemüveges volt és dohányzott. A nyolcvanas években a figurát főként mozgásban, futás közben ábrázolták, 1998-ban azonban, a figura 100 éves szülinapjára egy kicsit karcsúsítottak rajta, azóta is változatlanul ez az embléma van érvényben. A karcsúsítást egyébként az alacsony profilú modern gumik elterjedésével ideologizálták meg. És itt érdemes még megemlíteni a Logorama című kisfilmben vállalt (fő)szerepét is...

Az egyik egy 1968-tól 1977-ig gyártott Saviem SB2/SG2, amelynek a formája mifelénk Aviaként ismert. A Saviem eredetileg a Renault leányvállalata volt, és elég széles palettával rendelkezett.

Kicsiben ez nem is lett olyan kicsi. Az említett újságos sorozat egy darabjához lett szerencsém, amelyet az itthoni retroautós körökben nagy kedvvel alakítanak át melós Aviává, de az enyém biztosan megmarad Michelin-esnek:

Két érdekességét emelném ki: az egyik a súlya, amely igen csak jelentős. A teljes karosszéria fémből készült, így a magas építésnek és persze az 1:43-as méretaránynak köszönhetően a modell tényleg alkalmas egy tetszőleges bébifóka egy lendítéssel történő agyonzúzására. A részletességet nem érheti kritika, mindene a helyén. A másik érdekessége az autó jobb oldalán kialakított ki(nem)húzható kék sátortető. Ennél kisebb méretben már láttunk működő megoldást is, szerintem ennél is jó poén lett volna megcsinálni, de ezt a ziccert végül - feltehetően költség-okokból - kihagyta a gyártó. Az is furcsa, hogy a talpra úgy tették fel a kocsit, hogy ez a fícsör hátulra került. Persze nem baj igazán, úgysem játszom vagy játszanék vele, de egy kicsit azért kár. A címben látható szám arra utal, hogy lesz folytatás, a témában tehát van még egy kisteherautóm, de azt majd csak később mutatom. De nem fogom elfelejteni, megígérem! ;)

Most vasárnap megint börze lesz, és jelentem, kitelepülök megint egy nagyobb adag eladó szirszarral. Akit érdekel, aki tud, jöjjön! Ide: XIII. Váci út 45. Átrium Park irodaház, Étterem. Legyen szerencsénk!

A blogon viszonylag ritka vendég a Jaguar, ezért most kicsit kompenzálok, mutatok rögtön kettőt. Az első filmes autó, és már pittlarennél is megnézhettétek. Azért nem Sam. Joe idevágó posztját linkeltem, mert az övé csak nagyon hasonló, ez viszont ugyanaz :) Az Angyal korábbi autóját alakító Volvót már mutattam korábban itt és itt, de ez a Jaguar nekem kellett - nem volt elég a carspotting. (És nézegessetek még régi reklámokat itt!) Mint lejjebb látható, mások a kerekei, mint Joe-nál, vélhetően az enyém a régebbi. A Mesternél is linkelt oldalról szemezgetek alább, hátha ott és akkor lusták voltatok kattintani, vagy mondjuk magyarul jobban szerettek olvasni:

Az Angyal című sorozat Roger Moore után eredetileg úgy folytatódott volna, hogy Az Angyal fia. Azt találták ki, hogy szerválnak egy jóképű fiatal színészt, aki az új főszereplő lesz, Moore pedig majd időnként megjelenik a sorozatban és csinál ezt-azt. Na, ez nem jött össze, ugyanis Moore nagyon rá volt gyógyulva a James Bond-filmekre, így a címet is átírták Az Angyal visszatérre, és Ian Ogilvy sármos személyében új Templár Simont választottak. Ahogy Joe is írta a posztjában, a második sorozatra a Jaguár már örömmel adott autót, konkrétan egy nagyon korai XJS-t. Az új sorozat ennek ellenére csak két évig élt, de ez a két esztendő pont elég volt ahhoz, hogy a piacot elárasszák Angyalos ajándéktárgyakkal. A Jaguar egyébként csak egy autót adott a stábnak, e mellé még bérelniük is kellett a filmeseknek, főleg a külföldi helyszínekhez, és több epizódban le is buknak, amikor pl. egy részen belül, de két különböző helyszínen az autón egyszer van napfénytető, másszor nincs. Az eredeti PWK 530R rendszámot ST 1-re cserélték a filmesek. A hivatalos autót a születésem évében, 1975-ben gyártották, pontosabban augusztus 22-én, de csak közel két évvel később került a produkcióhoz, akik a 24 részből 22-ben használták is a menő, mobiltelefonnal is ellátott Jag-et. Ian Ogilvy egyszer leégette a kuplungot, ezt mindenképp meg akartam osztani veletek. Aztán elkallódott, de 1993-ban újra előkerült, végül 2003-ban kötött ki a jelenlegi tulajdonosánál, akinek tudomásom szerint esze ágában sincs továbbadni a kocsit. És épp felújítás alatt áll, de csak kívül és motorilag, a belsejét állítólag nem bontják meg. 

Itt van akkor kicsiben, mert végül is ez a lényeg:

Mit is mondhatnék, amiről már ne esett volna szó előttem? Hát semmit. Szeretem ezeket a Corgikat, tetszik a kerekük, játékra termettek. Annyit rugózik, amennyit a tengelyek engednek, tehát nem túl sokat, viszont egészen jól gurul. A műanyag aljnak köszönhetően pillekönnyű, de ezt most nem negatívumként írom, ilyen és kész. A fehér külsőhöz remekül passzol a piros belső, de kívül már nem nagyon kapunk színeket, csak a hátsó lámpákat pöttyözték meg, előre már nem jutott a bödönből. A másik Jag már egy kicsit régebbi, egészen 1948-ig kell visszatekintenünk. Ekkor kezdődött ugyanis a Jaguar XK120 gyártása, az SS100 óta ez volt az első Jaguar sportkocsi, gondolom, a háború miatt.

Na de miről is beszélünk?

Roadsterként indult a 120-as karrierje, és attól 120-as, hogy mérföldben számolva ilyen sebességre volt képes - szélvédő nélkül pedig még ennél is többre. Az én autóm szerintem ma sem tud ennyit, de akkoriban ez a világ leggyorsabb sorozatgyártású modelljévé tette - és nem mellesleg nagyon sikeressé is. A "drophead coupé (DHC)" névvel illetett zárt (vagy inkább zárható tetejű) verziót 1953-ban mutatták be. A 160 lóerős 3.4 literes soros hanthengeressel szerelt autók kezdetben alumíniumból készült karosszériát kaptak, csak később álltak át acélra, de az ajtók, a csomagtartó és a motorháztető eztán is a könnyebb fémből készült. Később készült egy 100-as jelű egyszerűbb változat is autóból, azt kétliteres motorral szerelték.

Kicsiben ez Matchbox nálam, de nem túl régi, 2008-as, én viszont tavaly vettem. A MB eddig 16 Jaguar-típust mintázott meg, ezt utolsóként, kései kiegészítésként az 1984-ben bemutatott nyitott verzióhoz. Itt van a többi színvariáció is Areh oldalán. Én csak ezt az egyet vettem meg belőle, mert bár nagyon tetszik, nekem ez túl régi. Ja, és ez az SE, azaz Special Equipment (menő) változat, amely az alaphoz képest megnövelt teljesítményt, keményebb felfüggesztést és dupla kipufogórendszert jelent:

Abszolút korrekt munka, a csodálatos vonalú eredeti tökéletesen felismerhető benne, bár ez robusztusabb, ráadásul kifestették a részleteket, igazán nem lehet ok panaszra. Színt talán igen, de ennél jobb kereket nem találhattak volna a kisautónak. Az első sárvédőkre kihelyezett visszapillantók talán egy kicsit elnagyoltak, de nem fáj, én még ezeknek is örülök. Jó kis Matchbox, na...!

Érdekes, hogy a két autó amennyire különböző, nekem mégis pont annyira ugyanazt a feelinget hozzák: kecses, elegáns, úri. De jó lenne úrnak lenni... Na minden jót!

A hétvégén legóztunk. Én azzal a titkolt szándékkal ültem le, hogy a nemrég tárgyalt classic space vonalból összerakjak valami egyszerűbb űrhajót. A választás a 6890-esre esett (amely 1982-ben jelent meg), mert nem bonyolult, nem tartalmaz túl sok kockát, de mégis hozza a feelinget. A legnagyobb kihívást a szükséges elemek kiszortírozása jelentette, és sajnos viszonylag hamar egyértelművé vált, hogy minden nem lesz meg. Nem is lett. Pl. kék nyitható tetőm nincs, kék lapos szélvédőm se, így egy kicsit el kellett rugaszkodnom az útmutatótól. A kis sikló hátsó hajtőműveit is helyettesítenem kellett teljesen más alkatrészekkel, illetve az "anyahajó" is egy lábon áll elöl, nem kettőn. No meg létráim sincsenek. De összességében talán felismerhető:

Az összerakás már könnyen ment, ahogy az itt olvasható végigjátszás írójának is, bár a kisfiam egyszer lesöpörte a már a fotózáshoz beállított kész szettet a polcról, csak hogy ne legyen olyan egyszerű. És ide tartozik még az is, hogy a lányom pedig világossá tette, hogy a kétemeletes "babaházából" egy kockát sem vehetek ki, mert akkor nem lesz hol lakni az új Lego Friend-nek, akit a nyúl hozott neki. Jó szórakozás volt, élveztem az építést, lehet, hogy legközelebb nekiugrom valami bonyolultabbnak. Mondjuk megcsinálom a 497-es Galaxy Explorert ;)

Az a jó hírem van, hogy ma újra egy Ferrariról olvashattok itt a szirszarjaimon ;) A változatosság kedvéért ez is egy Hot Wheels.

Az autó történetéről innen szedtem pár tudnivalót, szokás szerint: a Ferrari 250 GTO 1962-től 1964-ig volt gyártásban, és egyetlen célból jött létre: hogy lehessen vele versenyezni. Összesen 36 darab készült a Gran Turismo Omologata elnevezésű autóból, aminek köszönhetően ma már csillagászati az ára - ha egyáltalán van olyan, aki el akarja adni a sajátját. Újonnan 18.000 akkori dollárba került, de nem vehette meg a kocsit akárki, a vevőt személyesen kellett jóváhagynia a nagy Enzónak és amerikai dealerének, Luigi Chinettinek. Hm. 1964-ben kihoztak belőle egy frissített verziót, ebből 3 db készült, illetve még előtte 4 db első szériást is elláttak az új karosszériával, szóval így mindösszesen 39 db Ferrari 250 GTO létezett csak. Az egyik példányt egyébként már az FBI értékesítette 1987-ben egy zárt aukción potom 1.6 millió dolcsiért, ugyanis három évvel korábban lefüleltek egy nagyobbacska halnak számító drogdílert, egy bizonyos Robert C. "Chris" Murray-t, aki 1982-ben konkrétan egy zsák pénzért vette az autót Beverly Hills-ben. Besétált a szalonba és egy hátizsákból kipakolt 250.000 dollárt húszasokban és ötvenesekben. Második hm. 89-ben egy japán gyűjtő 14.6 milliót fizetett egy példányért, persze dollárban, plusz jutalék. Harmadik hm. A legdurvább egy angol gyűjtő volt, aki 15.7-et csengetett, ő is milliókban természetesen, viszont már ropogós fontokban számolva! A hírek szerint azonban mégsem ő volt a legtöbbet kifizető vásárló, ugyanis az 5095GT alvázszámú példányért egy ismeretlen vásárló kerek 20 gurigát adott. Na ez az igazán nagy hm...

A Hot Wheels 2009-es sorozatában jelent meg ez a kisautó, de érdemes végignézni, hány Ferrarit mintáztak már meg a cégnél, nem semmi lista. Kicsiben nekem egy fekete lett meg, amit nem is bánok, unalmas már az a sok piros Ferkó:

Kicsiben ez már nem akkora hm, viszont ha jól emlékszem, az ára sem haladta meg a 300 forintot, és nem millióban. Korrekt a formája, jók a kerekek alatta, van rajta egy kis extra festés is, bár az első lámpákra nem jutott, de összességében rendben van. Az alja műanyag, így a súlya elég csekély, viszont ennek ellenére fontos darabja lett a gyűjteményemnek, ha másért nem, akkor a keretesben taglalt kuriózumát tekintve. A Ferrari ezek szerint nem csak maga örök, hanem a kisautókat gyártó cégek is úgy tekinthetnek rá, mint kiapadhatatlan forrásra, főleg hogy igaziban is újabb és újabb típusok jönnek folyamatosan...

Porsche Petitől érkezett, köszönet érte. De nem csak a Fordot küldte, hanem színes képes beszámolót a genfi kiállításról, illetve a magyar Tuning Show-ról is, íme:

Giga-köszönet!

Ezúttal csak pár képpel, mert nem vittem fényképezőt...

Katt a képre az albumért! (Sokkal több kép pedig erre, Russianboy jóvoltából.)

Négy szép tavaszi verda - jórészt lefedve a német palettát a témában:

Kettő az Andrássy útról, kettő a Madách térről. (Tetszik az Audi rendszáma.)

Péntek 13-án mivel is kezdhetném, mint a végtelenül gonosz Savage Opress-szel?

Ő egy datomíri zabrak Éjfivér, akit Asajj Ventress fedezett fel, majd később Dooku gróf tanítványa lett. Lego-méretben is meglehetősen zord tekintetet kapott, tekintélyt parancsoló továbbá az egyedi testpáncéja, nem beszélve persze a vörös duplapengés fénykardról, ami az új Trilógia egyik, ha nem az egyetlen remek hozománya. (Nem, biztosan nem az egyetlen, én annyira nem vagyok az előzmények ellen, őszintén mondhatom, tetszett mind. Oké, Jar Jar Binks kimaradhatott volna, vagy a midi-kloriánok, tőlem akár még a podrace is, de Jango Fett nagyon király volt, a fiatal Obi-Van is, és Liam Neeson is bejött a bölcs, de alapvetően fafejű Jedi-mester szerepében. És még sorolhatnám. Ebből persze nem következik, de semmi bajom nem volt először a Klónok háborúja rajzfilmekkel sem, később pedig az animációs sorozattal sem, sőt. SŐT.) A 7957-es készletből származik egyébként.

A hasonlóság nem véletlen, Darth Maul is onnan indult, ahonnan ő - majd aztán az is kiderült, hogy valójában tesók. (Merem remélni, hogy Hector Savage nem tartozik a famíliához, mert az már nagyon durva vérvonal lenne.) Kár, hogy a Lego Maul-nak nem jutott ilyen "korona"...

A hajtás után következik egy klón... 

A legkedvesebb legóembereim a klasszikus Trilógiából kerültek ki, Darth Vader az über, de a rohamosztagosok ott vannak rögtön a második helyen. Ezen trooperek egy speciálisabb változata a sandtrooper, akikkel leginkább a Tatuinon találkozhatnánk, egyrészt ha járnánk ott, másrészt ha létezne - és léteznének. A Lego eleddig négy fajta sandtroopert készített, nekem a legutóbbi, a 9490-es 'Droid Escape' készletből származó jutott, sőt abból is a szakaszvezető, akit a narancs vállvédőjéről lehet megismerni. A minifig érdekessége az említett vállvédőn túl egyértelműen a festése, ugyanis erősen kopottá tették a páncélját, nem mellesleg a lába is kapott festést, ami sokáig nem nagyon volt jellemző a minifigekre. Most már egyre gyakoribb. Így néztek ki a marcona sandtrooperek a filmben:

Így pedig lazítás közben, egy régi képen a forgatásról:

Ha az alapvetően rasszista Palpatine tudta volna, hogy négereket is alkalmaztak... Így néz ki viszont ugyanez a katona nálam otthon, sokkal kisebb méretben:

Kétségkívül az egyik legszebb minifgemmé avanzsált ez a darab, örülök, hogy mertek hozzányúlni a korábbi, ennek fényében már puritánnak mondható változathoz. Az említett készlet másik újítása az új C-3PO. Új designt kapott ugyanis a protokoll-droid, és szerintem előnyére vált a módosítás. Valamilyen okból nekem eddig nem volt meg Threepio, de ezt nem hagyhattam ennyiben, muszáj volt megszereznem:

Befejezésül mára a klasszikus duó, a messzi-messzi galaxis Stan és Panja:

És figyelem, holnap jön a befejező rész! (Nem tartozik szorosan ide, de ezt érdemes megnézni!)

Mert EZ az igazi!

Következzen ma néhány jópofa kis darab a zacskós gyűjthető minifig-szériából (azt viszont már elfelejtettem, ez hányadik sorozat):

Az utolsó a kedvencem. De nézzük sorra, kik is lehettek a modellek!

A classic space szerintem az egyik legjobb sorozat volt a Lego életében, kár, hogy kinyírták. Ha nem is tisztelgésül, de mindenképp nosztalgiából elhatároztam, hogy a gyerekkoromban annyira tetsző űrhajósokat újból összeszedem. Ha jól emlékszem, a piros lett meg elsőként, aztán a kék, majd a fehér, aztán a sárga félig, legvégül pedig a fekete - ez utóbbi egyébként elég ritka darab, aki valahol lát bagóért, szóljon nekem, vagy vegye meg - és aztán szóljon nekem! Sokáig határozottan úgy emlékeztem, hogy volt zöld is:

De nem, az csak az újabbak között volt, már más mintával. (Be kell vallanom, a fenti képen látható bátor kis fickók eredetileg nem ilyen sisakokat viseltek, de nekem már gyerekkoromban is jobban tetszettek ezek a modernebb kivitelűek, így hát nem volt kérdés, hogy ezeken is cserélem. A hardcore gyűjtőknek jelzem, hogy megvannak az eredetiek is, rostély-mentesen.)

Gyertek holnap is!

Azt találtam ki, hogy az utolsó legós poszt óta eltelt idő alatt is párszor frissült minifig-kollekcióm újabb darabjainak szentelem ezt a hetet.

Azaz boldog Húsvétot kívánok! (A kép nem saját.)

Cyrko újra lecsapott:

A motoros témához lőttem én is egy szép régi BMW-t:

Na EZ tetszik, bár nem motorozom... A poszt végére egy városliget Triumph motort hagytam, amit az okostelefonom (jó, céges) egy ügyes fotóalkalmazásával csináltam, amire mostanában eléggé rákattantam:

Állat? ;) Emberek, itt a tavasz, küldjetek még ilyeneket!

Zene ma is:

Esetleg így:

De leginkább így:

Jó hétvégét!

Ha az interneten szeretnénk utánanézni, mi is az a Camargue GS, az angol nyelvű oldalak többségén csak ennyit találunk: "The Citroën GS Camargue was designed by the Italian company Bertone. It was presented in 1972 at the Geneva Motor Show. Historically, this is the first collaboration between Bertone and Citroën." Lényegében tehát arról van szó, hogy a Camargue GS egy a Citroen GS alapjaira épített, 72-ben bemutatott koncepció, amelyet az olasz Bertone készített, és ez volt a Citroen és az olasz tervezőiroda első együttműködése. Hogy pontosan ki is kért fel kit a munkára, nem jöttem rá, de igazándiból nem is nagyon igyekeztem utánanézni, nekem ennyi infó bőven elég, ha pedig Nektek nem, szóljatok alecwolfnak, majd ő megírja :) Még annyit gondoltam elmondani, hogy a név innen ered.

MB-méretben talán a legismertebb megvalósítása a Majorette nevéhez köthető, bár ha jobban megnézzük Christian Falkensteiner gyűjtését, láthatjuk, mások is megmintázták. Nekem az előbbiből jutott, mindjárt kettő - de eddig valahogy kimaradtak a bemutatásból. Nem baj, most pótolom. Hasonlóképp a nemrég tárgyalt kis Triumph-hoz kicsiben nekem ez is jobban tetszik, mint igaziban, még ha ez egy ilyen koncepcióautónál nehezebben is értelmezhető, mert bár készült belőle pár példány, a Camargue GS igazán igazinak nem nagyon tekinthető. De szerencsére azért egy akármilyen  fantáziamodellnél mégis több. A kis Citroen GS-sel, ami ugye az alapot adta, nincs semmi bajom, jópofa dolognak tartottam már gyerekként is, amiben nyilván nagy szerepe volt annak, hogy anyám már e blogon is említett holland-magyar barátnője egy időben ilyennel járt, és volt szerencsém látni élőben, ahogy az autó reggel a beindításkor szépen felébred és felkel. Gyerekkoromban (hú, de rég volt) ez nagy élmény volt. De elkanyarodtam, vissza a kicsihez:

A Majorette igen tetszetős kisautót hozott össze, lapos, hosszú, kecses, alul-felül fém, közte műanyag, a hátsó részen nagy, felnyitható műanyag ablakkal, és belül is kellően futurisztikus - már talán megszokhattátok, az ilyenekre mondom, hogy egész simán elmenne a Total Recall-ban. (Apropó, láttátok a remake előzetesét? Nekem bejövős.) A legjobban az első lámpák tetszenek. Én valahogy már a BX vonalait vélem felfedezni benne - ami nem véletlen, ugyanis Marcello Gandini tervezte a GS utódját, szintén a Bertone kötelékéből...

Ha valakit érdekel egy ilyen darab szóljon, az egyiket szívesen eladom, elcserélem! Kellemes pénteket!

Több dolgot is le kell szögezzek a legelején: elsőként azt, hogy már április van, szalad az idő, mindjárt itt a nyár. Aztán még azt is, hogy a blogon igyekszem kerülni a fantáziaautókat, márpedig a mai delikvens nem sokkal több annál. De több. Harmadikként pedig annyit jegyeznék meg, hogy újfent bebizonyosodott az, amit többször is hangoztattam, hogy előbb-utóbb úgyis minden meglesz, amire vágyom. Most például a Matchbox BMC Pininfarina - de mennyivel jobban hangzik a poszt címét is adó teljen név, nem? Na, az autó teljes történetét nem fogom most itt leírni, a szirszarjaim nem Autótörténelem, pedig elég érdekes, ezért kaptok egy linket és pár fontosabb kiemelést:

Az úgy volt, hogy a Pininfarina Műhely egyik tervezője, Leonardo Fioravanti, 1967-ben azt a feladatot kapta, hogy mutassa meg, hogy kellene egy igazán modern autónak kinézni a 70-es években (most azért erősen sarkítottam, hogy pontosan mik is voltak a tervezés megkezdésének okai, olvassátok el jól a fenti linken). Az Austin 1800 alapjaira új autót álmodott hát, és valószínűleg akkor még nem nagyon sejtette, hogy ezzel mit indított el. Ne felejtsük, akkoriban egy-két kivétellel a három doboz elve alapján épített egyen-autók voltak divatban, amely kialakítástól nem is igen akart eltérni senki - ami jó, azon minek változtatni? A formabontó design zajos sikert aratott a hozzáértő körökben, a BMC azonban nem kívánt élni a lehetőséggel, visszadobták a tervet. Ha a Matchbox nem készíti el kicsiben az autót 1969-ben, minden bizonnyal soha nem jut el a híre hozzám. De megcsinálták. Legalább ők, ha már egy ilyen jelentőségű formatervről beszélünk...

Nekem az aranyszínű, vékonykerekes első változat jutott, amelynek a hátsó kerékívei is rendben vannak. Angliából származik, mármint azon túl, hogy Made in England, az angol ebayről vettem 99 ottani fillérért. Ahhoz - és 42 évéhez - képest nem is rossz:

Elég jól eltalálták az igazi oly jellemző formáját, arányait. Jól látszik a hűtőrács nélküli orron a BMC felirat, és tetszetős a lámpák kialakítása is - mind elöl, mind hátul. Jó, a beltér nem túl részletes, a kormányrúd cserébe olyan hosszú, mint két másik. Az első ajtók pedig nyithatók. Nagyon belejöttem ebbe a ledes-spotos fotózásba mostanában, úgyhogy mutatok még két képet:

A következő Matchbox, amire vágyom, a Ford Zodiac. (De nem sürgős.) Arrivederci!