Nyár is van, meleg is, uborkaszezon is, régen is írtam sok autóról egyszerre, jöhet végre egy remekül bevált listás poszt! Igyekeztem a saját gyerekkoromból összeszedni egy posztba azokat a kisautókat, amelyek legnagyobbrészt határozták meg a MB-tologató korszakomat. Sorrend nincs, de lehetne. Bemelegítésnek jöjjön egy Ford Sierra. A szürke megvolt gyerekkoromban is, a fekete Texacós pedig egy pakkban érkezett vele, de az azóta már nincs meg. Jól rugóznak, jól gurulnak. Az első lámpák az ablakok színtelen műanyagából lettek kialakítva, illetve érdekességként a hátsó rendszám helyén egy nagy Sierra felirat található, autentikus tipográfiával. Mármint a szürke, Made in Macau változaton, a fekete már Made in Thailand, és az öntőforma az esetében némileg egyszerűsödött, hátul a típusfeliratozás is szegényesebb - bár ez annyira nem látszik a képeken:

Ha már Ford, jöjjön az egyik kedvencem, a régi Transit. Ez igazi angol gyártású Matchbox, igazi klasszikus, és külön öröm, hogy megvan hozzá az engem egyértelműen a Toblerone csoki textúrájára emlékeztető koszokkal élethűvé tett rakománya is. Nem nyílik és nem rugózik, és anno a posztban sem írtam róla túl sokat, mert megtették már helyettem máshol:

Több szempontból is teljesen más tészta az 57-es Chevy. Abból, hogy mikori ez a kisautó, és hogy milyen sokat látok belőle időnként feltűnni a vaterán, azt gondolom, ez a MB is sokunknak megvolt gyerekként - ezáltal abszolút bérelt helye van a mai 20-as listán. A harsány lángolás és a szép krómozott blokkot felfedő motorháztető gondoskodott a lenyűgöző játékélményről, ezek egy gyereknek egészen biztosan bejöttek. A nyitható cuccok nekem a mai napig is, a vad festés már kevésbé, de e darab esetében nem volt kérdés, hogy nekem pont ez a színvariáció kellett, nem másik. Ugyanez volt meg ugyanis:

Legalább ennyire klasszikusnak tartom a Matchbox első Corvette-feldolgozását, amely több színvariációban is létezett, sőt T-top is volt belőle, jött aztán később ilyen meg olyan kerekekkel, fém- és műanyag-alvázzal, a verziók száma közel végtelen. De az igazi számomra csakis a fehér csíkokkal dekorált bordó lehet, a fentebb írtakhoz hasonló okokból, még az sem fáj, hogy cseppet sem kopásmentes:

Zsenge ifjúkorom emléke lassan a múltba vész, arra azonban határozottan emlékszem, hogy az egyik kedvencem a Chevy Pro Stocker volt. A jól ismert MB-34-es (itt az igazi) valójában egy elnászkárosított Chevelle, ha megnézzük az elejét, valóban könnyen beleképzelhető a második generáció. És ez a piros alvázas egy ritkább, ezáltal értékesebb változat:

Nehéz elszakadni Amerikától, így egy Dodge következik most, mégpedig egy Challenger. Illetve kettő. És hát ember legyen a talpán, aki felismeri bennük a valódi Challengert, a Hot Wheels e téren messze jobb munkát végzett, de mégis az alábbi narancs Revin Rebel égett be sokunk retinájába, nem? A piros egy fokkal talán jobban hozza az igazit, de tényleg csak egy fokkal:

Hasonlóképp elrugaszkodott kissé a valóságtól a metálkék Pontiac is, ami most jön. Igazából sehol és sehogy sem stimmel az igazihoz, de ez engem egy cseppet sem zavar. Mert számomra EZ a Pontiac, és nem más. Gyerekkoromban ugyanis sehol nem láttam ilyet sem filmben, sem képen, vagy ha láttam, érthető okokból nem ismertem fel, hogy ennek is olyannak kéne lenni:

Na még egy kicsit vissza a Fordhoz! Óppardon, a hivatalos neve Wild Life Truck, valami miatt valószínűleg nem vették meg hozzá a liszencet. Cserébe tettek rá egy alulméretes oroszlánt, köré pedig egy átlátszó búrát. A kisautó tudása az, hogy a hátsó kerekek kis pöckökkel meghajtanak egy egyszerű szerkezetet, így az ilyen forgásból olyan forgás lesz, végeredményben menet közben az oroszlán körbe tud nézni - ezt hívják a szakavatottak Rolamatic mecsboxnak:

Szintén zenész: a Flareside pickup sem kapott Ford felírást sehova, maximum az oldalán olvasható egy szolid Custom F-150, amiből minden egyértelmű. Minden idők legjobban rugózó Matchbox kisautója ez, ezt bátran ki merem jelenteni. Van nekem ilyenből egyébként egy Hot Wheels-verzióm is, sőt még egy rakat egyéb pickup, de érzelmi szinten szinte egy sem ér fel ezzel - és a vele járó nagyon kellemes emlékekkel:

Na, most értünk oda, hogy 9 amerikai modell után áthajózunk Európába, innen 10 darab jön most. Már csak a megnyert VB miatt is kezdem a németekkel, azok közül is egy speciális darabbal, amely csak nekem az persze: a zöld Porsche ugyanis nem csak olyan, mint ami nekem volt, hanem konkrétan az a példány, amit gyerekkoromban tologattam! Még mindig szépen gurul, csodásan nyílnak-csukódnak az ajtók, és bár kopásoktól nem teljesen mentes, nagyon jó állapotban konzerválódott a garázsban töltött mintegy 25, majd a polcon töltött további 5 év dacára:

Zöld a VW Golf is, amelyet legtöbben úgy ismertünk meg, hogy két fekete szörfdeszkát cipel a tetején - tipikusan az a fajta kiegészítő ez, amit az ember először hagy el... Szerencsémre ez annyira szép darab, egy leverődés nem sok, annyi sincs rajta. Az MB-7 kódnév alatt szereplő angol gyártású modell igen jól sikerült, bár az élethűség nem a legnagyobb erénye:

Ha már az élethűségről esett szó, nem maradhat ki az eltolt formájú BMW 3.0 CSL, amelynek a Made in England felirat mellett tényleg csak az érzelmi faktor az egyetlen pozitív tulajdonsága, ha megnézitek a linkelt posztban szintén szereplő Majorette-feldolgozást, pontosan láthatjátok, miért írom ezt. Nem rugózik, viszont nyílik az ajtaja:

Kissé sötétebb árnyalatot kapott a Renault 17-es, sőt az már majdnem piros. Vagyis inkább piros. Viszont nem sokkal több köze van az igazi autó formájához, mint a fenti Bimmernek... Annál azonban annyival tud többet, hogy remekül rugózik - a nyitható ajtók ebben az időben nem számítottak extra fícsörnek:

Észrevétlenül áteveztünk francia vizekre, következzen hát egy remek kis Peugeot! A 205-ös versenyváltozatáról van szó, amit nagyon ügyesen 700 forintért vettem, azóta is megvan. Létezett belőle szintén felnyitható hátuljú Hot Wheels is, de ezt jobban szeretem, a kerekei miatt talán:

A Matchbox nagyon szépen kicsinyítette le a valóságban hajónyi méretű Citroen CX-et, rögtön persze kombi kivitelben. Teljesen ép mindene, fém az alja, rugózik, és hátul nyílik is. Szerettem gyerekként is, mert emlékeim szerint olyan lágy volt a rugózása, hogy csak na, de lehet, hogy rosszul emlékszem, nem tudom, mert ennek meg "normális" a rugózása, semmi extra. És persze vonóhorgos, ahogy ugyanennek a rendőr- és mentő-verziója is:

Szintén nyitható a hátulja a Matra Ranchónak, amelyet meggyőződésem szerint a népek döntő többsége azóta is csak a Matchbox jóvoltából ismer, kivéve ha TC-olvasó. Már anno is megtetszett a bumfordisága (nekem a sárga volt meg, aminek vastagabbak a kerekei), az említett csomagtartónyitás pedig aztán végképp nagyon bejött, ugyanis lefelé nyílt a fedél, ahogy kell. Nem olyan régen mutattam egy ilyet Corgiban is, annak még felfelé is nyílik egy rész, de továbbra is ez a kedvenc:

Mind európai autók, mind Matchbox-kisautók tekintetében megkerülhetetlen a Fiat Abarth, ami a ma napig szerintem az egyik legvagányabb MB az összes közül. Nagy, masszív, széles, autószerű, minden, ami egy gyereknek kell! Kár, hogy az Alitalia-festés gyárilag szinte mindegyikről pereg:

Itt az ideje az angol autógyártásról is megemlékezni: kissrácként két Rolls-Royce-om volt, egy ezüst, ami az első képen van, és egy krémszínű, ez utóbbit ráadásul saját magam vásároltam zsebpénzből, nagyon szerettem. Ennek az ezüst párját és az utolsó képen lévő bordót már azért szereztem be, mert felnőttként is bírom őket:

A Matchbox egészen 1982-ig várt az első Rover személyautó megmintázásával, a szüleim viszont nyilván nem vártak sokat a mecsi beszerzésével, mert szerintem 82 után már nem sokat kaptam tőlük, emlékeim szerint egy-két évre rá már nem volt annyira menő a kisautózás... A 3500-as típus karosszériájának arányait nagyjából jól eltalálták a mérnökök, bár a valóságban az autó nyúlánkabb szerintem, de ez a kis különbség sosem zavart. Az alváz műanyag, de az extraként kapott eltolható napfénytető minden gyengeségét feledtette az egyébként Corgi által is elkészített, majd itthon lemásolt autónak:

Végül pedig egy japán jön, vacilláltam, melyik legyen, de az IMSA Mazda (RX-7-es) nyert, megint csak nagyon jellemző képviselője a tárgyalt érának (késő hetvenes, kora nyolcvanas évek). Nem nyílik semmije, nem is nagyon rugózik, viszont brutális szélesítéseket kapott, ahogy az egy igazi versenyautóhoz illik. Mit tudtunk mi még akkor a Wankel-motorról...? Az én példányom egy hibátlan darab, sárga dobozában érkezett, de pőrén pihen a polcon, örök kedvenc:

Ennyi fért ma az adásba, ha van kedvetek, kommentáljátok, mit hagytam ki, vagy hogy Nektek melyek voltak a kedvenceitek - egyébként pedig gyertek máskor is!