Nemrég mutattam Matchbox-ban, 1:61 körüli méretarányban, most itt van egy kicsit nagyobb méretben, több részlettel, a Norev jóvoltából, egy ilyenről mintázva:

Ez a méret már teret ad a részletek cizellálására, amit a Norev tervezői nem is hagytak el: belül is és kívül is minden a helyén, feketék az ablakkeretek, szép a hűtőrács, szépek a lámpák, fantasztikusak a felnik is az autón, és hátul is klassz az összkép, amit a korabeli olasz rendszám koronáz meg - no és a típusjelzés. Kicsit mondjuk ülhetne alacsonyabban.

Jó múltkor valahol írtam, hogy a historic rallyautók nagyon tetszenek, és bár ez azért nem teljesen az, mégis talán így már érhető, miért írtam ezt. Haladunk tovább ezen az úton. Is. Jó ünneplést!

Wartburg 312 a Retroautók... sorozatból.

Hogy a szokásos bemutatást feldobjam, az elmúlt rendszerben számos nappali fő dekorációját, a gigantposztereket idéző hátteret pattintottam a Vartyogó mögé:

Szerintem telitalálat. A modellről túl sok mindent nem tudok írni, ami újdonság lenne a korábbiakhoz képest, igényes, részletes, szép darab. Jó ez a sorozat, na, sokkal jobban bejön, mint az Amercom rendőrök. Jó pihenést! (A következő számhoz Kispolák jön!)

Kocka-Transportert, azaz T3-ast nem sűrűn szoktam itt mutogatni, aminek prózai oka van: nekem sincs belőlük sok. Egészen pontosan kettő van, az egyiket már láttátok, ezt meg még nem:

Egyszerű darab ez, mint a bot valódi T3-as: egy nagy kocka - pontosabban téglatest - az egész, még épp felismerhető, hogy melyik az eleje, négy kerék, nagy ajtók, minden jómunkásember (és szállításra szoruló betegember) álma.

Bár mentőként szerintem már igen kevés helyen áll szolgálatban, nem lehet véletlen, hogy még ma is igen sok brigád ezzel közlekedik Magyarországon - odaát a németeknél, gondolom, már csak a törökök... A Matchbox sem bonyolította túl, de a nyitható hátsó ajtóval mégis fórban van a mai modellekhez képest:

Illenek hozzá a kerekek is, a festés oké - egyedüli hibájaként (amellett persze, hogy nem makulátlan azért) egy kis öntési gikszert említenék meg, mégpedig a villogó tetejét. A kis manók eltolták. Az pedig rejtély, hogy miért nincsen az autón típusjelzés. Mármint látható helyen, mert az aljára azért felírták az 1987-es évszám mellé, hogy Volkswagen Transporter. Mindegy.

Tartozom magamnak még egy Sikuval is a típusból, MB-ból jó lenne még beszerválni a Commando-verziót, de aztán elég... Jé, péntek van, jó hétVWégét!

Régebben mutattam már francia rendőrt, sőt pont egy ilyen Alpine-t is egyszer, de azóta nagy szerencsémre sikerült egy jóval szebbet lőnöm, krómos tükrökkel:

Jó, ez sem teljesen hibátlan, de majdnem. Egy nagy pakkban vettem egy német eladótól (magában csak ezt vettem volna meg) pár euróért, a pakk többi, jóval megviseltebb tagja alább látható - ezekről amúgy sem terveztem külön posztolni:

Itt lentebb pedig - videó helyett - pár érdekes kép (az első nagyobbra kattintható) a valóságos rendőrségi Alpine-okról, részben bevetés, részben pihenés közben:

Szebbnek semmiképp nem mondanám, mint az A110-es, de legalább ugyanannyira tetszik! Na, szép napot! Mindjárt péntek!

Bizony, a Lotus a Giugiaro által rajzolt Esprit nevű modelljét eredetileg így tervezte nevezni, de hogy stimmeljen a sor, végül az E-betűs Esprit lett a befutó. Huh...

Alant pedig a James Bond által használt, 'tengeralattjárásra' is alkalmas változat:

Múltkor már mutattam egy feketét, most íme egy fehér. A színén kívül ez több dologban is különbözik a Hot Wheels kisautójától: egyrészt hogy Tomica, másrészt hogy a fent látható első generációt (S1) mintázza, harmadrészt pedig abban, hogy az alján elhelyezett kis bütyök segítségével felnyithatók rajta a bukólámpák.

Nagyon bejönnek ennek a gyártónak a kisautói, igényességükben, ötletességükben a korai Matchboxokat idézik. Erre a darabra mondjuk el tudtam volna képzelni a sárga Audinál is alkalmazott szélesebb, sportosabb kerekeket, de így is tetszik... Alább pedig egy S2-reklám, a képen látható második generáció különös ismertetőjele az oldalsó beömlő a hátsó ablaknál:

Kötelező videó a végére, naná, hogy Bond:

Szép napot!

Az előző munkahelyemen ugye ügyfelem volt az Auchan, nem véletlenül toltam itt is a hörcsögöket. Már nem dolgozom ott, de az alábbiakban még erősen benne voltam, így be is teszem a végeredményt, amikkel azonban már én is csak nézőként találkoztam:

Szerintem jópofák! Ha valaki szeretné, a FB-on is követheti a két kis hülyét...

Szép napot!

Tulajdonképpen extra ez is, mert nagy és tűzoltó, ráadásul bevetés közben:

Ha gyerek lennék, a képek láttán tűzoltó akarnék lenni...

Az első után máris itt a második, tegnap este még szakítottam egy kis időt a gyakorlásra. Mit ne mondjak, nem vagyok egy Ken Block, de valami alakul...

Nagyon jó szórakozás! Közben szombaton a budaörsi Auchanban (a modellboltban) láttam ehhez hasonló szerkezetet, úgyhogy már itthon is lehet kapni kispici driftereket, ugyanúgy dupla motorral szerelve. Persze némileg drágábban...

1983-ban az Audi 100-as (C3, azaz harmadik generációja) a Ford Sierrát utasította maga mögé az Év Autója választáson. Ez volt az az év, amikor az Audi kapcsán a világ megtanulta, mi az a légellenállás. 0.30-as együtthatójával ezen a területen a 100-as igen komolyat domborított – és ezt ki is használta utána mind a kampányában, mind a vásárlók felé történő közvetlen kommunikációjában. Ezt a gömbölyded design-t egyébként nem ők találták ki, elég ha a korábbi NSU Ro80-asra vagy a CX Citroenre gondolunk, de szélesebb körben csak a kilencvenes években terjedt el. Az Audi terjesztette el emellett a lapos dísztárcsát, a vékony oldalsó díszcsíkot és a feketére festett ablakkeretet is. Na, ezen érdekfeszítő bevezető után beszéljünk a C2-ről. Íme:

Ugyanis – bár a Sikunál létezik C3-as – ezúttal messzebb utazunk vissza az időbe, a Siku és a Tomica segítségével, akik mindketten megmintázták a kockább típust, igaz, nem ugyanazt a kivitelt. A Siku a 200-as Turbót, a japánok pedig az 5000-esből csináltak taxit. A 200-as természetesen a 100-as magasabb szintű változata, mint ahogyan az 5000 is, de ez utóbbi kevésbé ismert.

Az, hogy a neve nem terjedt el annyira, nem véletlen. Volt vele ugyanis Amerikában egy kis – 700 balesetet okozó és így 6 halálos áldozatot követelő – probléma. Ha ez valakit érdekel, „sudden unintended acceleration” néven keressen rá. Ezt követően az Audi PR-esei nagy valószínűséggel sokat dolgoztak azon, hogy a nép mielőbb elfelejtse az 5000-es számot, át is nevezték a modellt azonnal. Az eladásokat azonban nem tudták megmenteni, durván ereszkedőbe váltott a görbe, három év kellett a piacon a revitalizációhoz. És a szivar.

A Siku természetesen szép nagy autót készített, polgári metálzöld színben. Fém alul, fém felül, ajtók nyílnak, és jól láthatók a körök a hűtőrácson. Az elejét az alvázból alakították ki, hátul azonban a piros beltérből kinövő lámpák vonják magukra a figyelmet. Kedves figyelmesség az első lámpák elé applikált fényszórómosó berendezés imitációja, illetve a kétszínű beltér.

Állapotát tekintve nem egy makulátlan darab, így újabb darab került általa a „nem ebből fogok meggazdagodni”-listára, de ennek ellenére hiánypótló.

Ugyanezen a listán helyezkedik el a Tomica Audija is. Ez utóbbi amennyivel kopottabb, annyival – sőt sokkal – ritkább példány. Ahogy már említettem, ezt 5000-esnek hívják, ezért talán stílszerűbb lett volna a sátán száma helyett ezt felhasználni a dekorációban is, de így járt szegény, most már nincs mit tenni.

Az idő tehát elbánt vele rendesen, de mint annyiszor, most is az van, hogy kézben szemlélve nem annyira vészes a helyzet, mint ahogy a jó közelről készített fotókról látszik. Mindenesetre ez a leggyatrább állapotú Tomicám mind közül, de az esély arra, hogy ebből valaha is normális állapotút szerezzek elfogadható áron, minimális. (Ez pl. 50 dollár.) Az ajtaja nyílik ennek is, remekül rugózik és szépen gurul – ráadásul a vagányabb felniken, nem a virsliken. Az alja műanyag, de ami jó benne, az az, hogy Made in Japan feliratot visel alul. Itt jól látszik megint, hogy melyik mekkora:

Az igazival kapcsolatban még annyit jegyeznék meg, hogy legjelentősebb filmes feltűnése egy Depardieu-filmben volt a típusnak, íme egy kép belőle:

No és persze két korabeli sajtóhirdetés:

Köszönöm a figyelmet, két nőnemű olvasómnak ezúton is boldog nőnapot, és mindenki másnak is szép napot, jó munkát!

Vasárnapi különkiadás, extra hülye alakú kisfurgonnal:

Jó maradék hétvégét mindenkinek! Holnap meg nőnap.

Lájtos hétvégi poszt:

A Celica itthoni, de az alsó kettő egyenesen Dubaiból jött... Köszönet érte Petinek, aki egyébként az unokaöcsém. És megígérte, hogy lenéz a pincéjükbe, hátha előkerülnek a gyerekkori kisautóim, legóim ;)

1972 elején a Renault bemutatta az 5-ös számmal jelzett szuperminijét. A tervezője, Michel Boue nem érhette meg a bemutatót, de annyit érdemes még megjegyezni, hogy a hátsó lámpákat a C-oszlopon egészen a tetővonalig tervezte, azonban ez az ötlet nem ment át, jó pár évvel később viszont többen is alkalmazták ezt a megoldást, mint pl. a Punto vagy a kombi 850-es Volvo. Az autó az R4-es technikáját örökölte meg, és elsőként gyártották műanyag lökhárítókkal, ami aztán iparági standard lett. Számos megoldás szolgálta a minél tágabb utastér kialakításának lehetőségét, ráadásul az autó igen impozáns, 0.37-es légellenállási együtthatóval rendelkezett. (A Turbóról írtam.)

Amerikában 1976-ban mutatkozott be az R5-ös Le Car néven, az AMC forgalmazta, elsősorban az egyes Golf és a Honda Civic ellenfeléül szánva a kis franciát. A tovább után megtalálhatjátok a korabeli sajtóhirdetéseit. Alább egy teheráni fotó, nem saját:

A Hot Wheels 1983-ban készítette el az 'Az Autót' kicsiben. Rendkívül egyszerű kivitelű kisautóról beszélünk, szinte sima műanyag alvázzal, pofás felnikkel és átlátszó tetőablakkal. Könnyű darab, de ez nem meglepő. Kevéssé élénk piros színt kapott, ami jól áll neki az alváz és a dekoráció feketéjével. Nem nyílik semmije. De nagyon tetszik.

Nem egy gyakori darab, NRFB állapotban akár 20 dolcsit is elkérnek érte. Az enyém nem ilyen, ráadásul itthoni szerzemény. Lapozzatok reklámokért!

Most egy akkora plágium következik, mint a ház! Innen lopok, hasonló aktualitással. Hogy azért ne legyek akkora utánozó majom, én nem írok szöveget, a linken úgyis minden ott van, ráadásul már írtam is a modellről :P Tehát csak képek jönnek, pár:

Ha még mindig nem esett volna le, ez az 500. poszt, ide jutottunk. Gyertek máskor is!

V12, hoppá.

Wassup, Gee?

Gyerekkoromban - lehettem vagy 7 éves - a szüleim választás elé állítottak: kutya vagy távirányítós autó? Kutya lett. Így történt, hogy teljesen kimaradt az életemből az utóbbi, mármint az R/C. Tegnapig. Merthogy nemrég (de, valójában régen) az ebayen szörfölve ráakadtam a Tomica 'Takara Tomy' név alatt futó 1:26-os R/C drifter szériájára. Konkrétabban egy AE86-osra.

Már akkor tudtam, hogy egyszer majd kell egy ilyen nekem. Egyrészt, mert Toyota, azaz alapban instant get, másrészt pedig mert megnéztem ezt:

Na szóval tegnap megjött. Így:

Mintegy 10 perc alatt összeraktam - nem volt nehéz, valszeg anyám is megoldotta volna a feladatot, legfeljebb egy kicsit lassabban. Szerencsére járt hozzá kotta:

Majdnem készen így fest - még az apróságok hiányoznak róla, de addig nem akartam "véglegesíteni", amíg ki nem próbáltam:

Illetve amíg be nem szerzek legalább öt újratölthető AAA elemet, mert három kell az autóba, kettő az irányítóba - és hát a tévé és a dvd nem akkora móka kézi irányítással. Kell rá még a szárny, a tükrök és a matricák. No és az antenna meggyógyítása, azt ugyanis véletlenül elvágtam a kicsomagoláskor. Alább az első teszt, tipikusan a 'lesz-ez-még-jobb-is' kategória:

Valójában most vezettem életemben először R/C autót. (Ez szerintem látszik is, a bénázás lehet a jó szó ide.) Mit mondjak, óriási érzés! Az autó maga nagyon aranyos, ezen a szinten kellően élethű, nagyon könnyű és aránylag gyors. És kis pici, tipikusan lakásba való. Két motor van benne, külön hajtják az első és a hátsó kerekeket, ráadásul az első kerekek dőlése testre szabható. Természetesen nem kezdtem el állítgatni. A gumik közepesen kemény műanyagból vannak, gondolom, hogy jól csússzon - lásd fenti videó. (Nagyobb, akár 1:10-es szett is kapható. Az enyém a light csomag, azaz csirke-edition.) Az autó ára kerek hét amerikai dollár Hong Kongban, az ideút kábé a háromszorosa, tehár durván hat rongyért mérik az adrenalint :) Máris imádom. Folyt. köv. Over and out.

Egy Seville, mert ilyen még nem volt.

Belvárosi találat. Elgondolkodtam, hogy vajon miket fotózgatnék carspotting címszó alatt, ha mondjuk Amerikában élnék? Jaguárt? BMW-t? Netán Zsigulit? Más lenne...

"Az élet könnyű, ha te vagy Jay Kay." Ez olvastam nemrég valahol. Ő ugye a Jamiroquai frontembere, nagyszerű énekes, nem mellesleg jó arc és autóbuzi. És többek között Bugatti-tulajdonos. Most csakis ezért kezdtem vele. (És nem is folytatom.) Záróklipnek azonban egy némileg exkluzívabb videót választottam. De haladjunk sorjában.

Wikidézek: Miután az 1990-es évek végén a német Volkswagen konszern felvásárolta Európa vezető autógyárainak jórészét – köztük a gyakorlatilag haldokló francia Bugatti márkát is –, a vezérigazgató Ferdinand Piëch minden áron létre akart hozni egy autót, amellyel beírhatja nevét az autózás történelmébe. A járműhöz a Bugatti patinás márkaneve már rendelkezésre állt, így a gyár mérnökei megkezdhették tanulmányautókon keresztül kipróbálni ötleteiket, tesztelni a nagyközönség reakcióit. A terv alapjául egy 6,3 literes, W-elrendezésű, 18 hengeres motort alkottak, melynek teljesítménye 555 lóerő. A 18 hengeres motort fejlesztése során már több tanulmányautóba is beépítették, elsőként az 1998-as EB 118 kétajtós luxuskupé prototípusba. A következő lépcsőfok az EB 218, mely gyakorlatilag a 118-as négyajtós limuzin változata. A luxuskupé/limuzin tervét elvetette a Volkswagen és úgy döntöttek, egy brutális, kétajtós szupersportkocsi lesz a végső koncepció. 1999-ben egymással párhuzamosan két prototípust is bemutattak: az egyik az olasz ItalDesign fejlesztette 18/3 Chiron, mely a Frankfurti Autószalonon mutatkozott be, a másik pedig a német (az olasz Giugiaro segítségével megalkotott) 18/4 Veyron volt, melyet a Tokyo Motor Show-n vehetett szemügyre a közönség. Az elnevezések itt már a hengerek számára és a prototípus sorszámára utalnak. Később a döntés a negyedik prototípus, a Veyron sorozatgyártása mellett szólt, így a mérnökök megkezdhették az évekig tartó fejlesztőmunkát, aminek végeredményeképp a hengerszám végül 16-ra redukálódott. A Veyron hivatalos neve innen lett 16.4-es. Nevét a francia Pierre Veyron után kapta, aki 1939-ben egy Bugatti volánja mögött megnyerte a 24 órás LeMans-i versenyt.

Két kép az igaziról:

A valóságban jóval kisebb, mint amekkorának látszik. Ez nem személyes tapasztalat, hanem azokon a fotókon látszik, ahol ember is van benne vagy mellette. Épp ezért nagyon zavaró, hogy a SIKU Bugattija akkora, amekkora. Nagy:

Minden egyéb szempontból csodálatos kisautó, hiteles a festése, szépek a részletek, nyílnak az ajtók, szépen oldották meg a motor kiképzését. A kerekek is rendben vannak - de szigorúan csak SIKU-viszonylatban.

Méret tekintetében sokkal jobban tetszik a Hot Wheels Bugattija. Annak a mintájául már egy kék példány szolgált, a becsület kedvéért egy ilyet is mutatok:

A Hot Wheels nem szofisztikálta túl a kérdést, egyedül az autó orrát akarták egy kicsit feldobni - ami valljuk be, nem sikerült maradéktalanul, talán célszerűbb lett volna egy egyszerűbb megoldást választaniuk:

De a színe nagyon szép, jó lapos, és a kerekek is tetszenek. Jó, az igazihoz kevésbé hasonlít, mint a SIKU, viszont itt is szép a motor:

Van összehasonlítós kép is ám, itt jól látszik, melyik mekkora:

Verdikt: nem egy kategória a két kisautó. A SIKU amennyivel drágább (cirka 700 Ft), annyival több is: súlyban, méretben, részletességben. Azért a Hot Wheels-nek sem kell szégyenkeznie, a feladatot megoldotta, de mint annyi más esetben, ugyanezt megtehette volna nagyobb odafigyeléssel, és akkor talán kicsit máshogy alakul az összehasonlítás végkicsengése... Cserébe illik a gyűjteményemben szereplő kisautók 90%-ához méretben :)

És akkor az ígért kisfilm, amelyben a Bugattinak nem kispályás ellenfelet választottak: 

Szép napot!

Holnap.

Emlékeztek még erre? Na, sikerült beszereznem a Chargert 'mint' állapotban, ráadásul egy hármas pakkban, nem mellesleg bagóért. Ez lenne az:

Érdekes, hogy a fehér rendőrautó a Johnny Lightning értelmezésében Dodge Monaco volt, az ERTL-nél ez már Pontiac Boneville. Amúgy az első tengelye nem rossz, csak valahogy laza, akárhogy rángattam a dobozt, sehogy nem sikerült középre ráznom...

Ja, és a pakkban a Charger festett dekorációs, nem matricás, mint az, amelyiket úgy kilapítottam. A csomagban egyébként a duplanullás Mustang a zsákbamacska, az ugyanis gumis kerekekkel rendelkezik. Még jó lenne egy hasonló Smokey-pakk is...

Bog Zoo Fiatos posztját több szempontból is kiváló hivatkozási alapnak tekinthetem a sajátomhoz: egyrészt leírja helyettem, mi ez az autó, így nekem nem kell, másrészt itt tudatosodott bennem, hogy valójában nekem is kéne egy ilyen, harmadrészt ehhez írta Sam.Joe kommentben, hogy az Alitalia-festésű darabok könnyen eresztik a színűket. Az igaziról tehát most akkor nem is írok, helyette inkább egy kiváló képet dobok be, amin látszik, hogy az olaszokkal vigyázni kell az úton:

És akkor rögtön rátérhetünk a kisebbekre. Egyszerre jutottam hozzá két darabhoz, több hónapnyi türelmes, de nem túl intenzív keresés után. Bolgár darabokat már vehettem volna korábban is, de valahogy nem vitt rá a lélek, egy darab bolgár Matchboxom van csak továbbra is, egy Matra Rancho, és ezt a szekciót - ahogy valahol már írtam is - nem kívánom nagyon bővíteni. Mindkét Abarth sárga dobozával együtt érkezett, a feleslegesre pár óra alatt találtam is vevőt. Íme tehát a régen vágyott Matchbox Fiat 131 Abarth:

A szokásosnál nagyobb, de formailag nagyon jól eltalált darab. Nagyon szépen rugózik, jól gurul, szép (és hiteles) a festése - de tényleg nagyon rossz minőségű. Majdnem kopásmentes, de jobb nem feszegetni ezt a témát, jobb hátul már meg van repedve egy helyen a festés, olyan "kagylósan", nem kell hozzá sok, hogy egy méretes festékhiány alakuljon ki ott.

Az embléma az orrán igen szerénytelen méretű, de ezért a bakiért bőven kárpótol a hat lámpa elöl és a dupla kipufogó hátul. Végezetül még egy kép az igaziról, szintén bevetés közben, de ez legalább haladós:

Legvégül pedig egy kellemes tribute-videó:

Szép napot, jó hetet!

Na, végre ez is megvan. Nemrég írtam, hogy úgy szeretném tudni, milyen autók vannak még a sorozatban. Hát például ez az Opel Manta 400. Sőt, létezik ugyanilyen 1:43-as 850-es BMW is a Turbos között. Az azért jobban hasonlít az igazihoz ennél:

Részletes és hosszú Manta-történelemmel most nem fárasztalak titeket, inkább pár mondat arról, mit látunk a képeken. A Mantát 1970-től 1988-ig gyártották, és a Corgi modelljének alapjául a 400-as típus szolgált. Ez az akkoriban új Ascona alapján épített második generációs Manta speciálisan versenycélokra tervezett változata volt (a formai ihletet az 1975-ös Chevrolet Monza adta, pl. itt kibogarászható, direkt nem csak a Monza képét tettem be, mert van egy-két érdekesség még), aminek a fejlesztésében az Opel mellett komoly részt vállalt mind az Irmscher, mind az angol Cosworth. Az Ascona 400 sikereit nem sikerült vele túlszárnyalni, de maradandót alkottak, ez vitathatatlan.

A legfelső képen az ún. Phase 1 látható, egy utcai változat Recaro sportülésekkel, Irmscher bőrkormánnyal, Arctic White színben és 7x15" fehér Ronal felnikkel. Illetve egy 144 lóerős motorral. A Phase 2 már egy kicsit más volt. Karbont and kevlárt alkalmaztak a súlycsökkentés érdekében, elölre 8x15", hátulra 10x15" Ronal kerekek kerültek, és 230 lóerőre nőtt a teljesítmény. Ezt adták alapul a versenyzőknek, akik utána Phase 3 címen akár 300 lóerőig tuningolták, de ez már nem nevezhető gyárinak.

És ilyen a Corgi Opele kicsiben:

Jól illik a sorba, masszív, elnagyolt kivitel, de játéknak minden bizonnyal nagyszerű. Minőségében kábé azt hozza, mint amit a nemrég mutatott Bburagók, de valahogy mégis sokkal jobban tetszik, mint az említett olasz márka. Jutalom-videó, amiben, Ari Vatanen tolja neki:

Illetve egy archív felvétel, ahol a Corgin is látható festésű Manta is feltűnik:

Szép pénteket!

Nemrég ígértem, hogy megmutatom a Diablót is. Ha hinni lehet a wikipediának, és általában lehet, akkor az autó egy híres 19. századi bikáról kapta a nevét, aki a El Chicorróval vívott gigászi küzdelmet 1869 nyarán. Azt írják még, hogy hagyomány a Lambónál híres bikákról elnevezni az autóikat, de ezek szerint akkor a múltkori Countach erősíti a szabályt.

(A képek a www.autogaleria.hu oldalról származnak.)

A valóságban 1990-től 2001-ig gyártott autó a Matchbox kínálatában is hamar megjelent, az évek során pedig igen sok verzió készült belőle. Nekem az egyik legkommerszebb változat adatott meg (amiről egyébként például Tomminál is olvashattatok), azonban csak a bal oldalát mutatom meg, mert a bliszterben töltött jó pár év nem tett jót a másik fele fényezésével:

Elöl az embléma óriási, ebből elég lett volna egy sokkal kisebb is, illetve az oldalára sem hiányzott nagyon az a piros felirat, viszont mivel egy játékról beszélünk, így ezt talán megbocsáthatjuk a tervezőknek. A részletezést nem vitték túlzásba, de ahol kell, tehát hátul, nagyjából rendben vagyunk.

És mivel nem mai darabról van szó, van rajta plusz funkció is, nyitható a motorháztető, felfedve a szentélyt, ahonnan a közel 500 lóerő származik:

Időközben, mint láthatjátok, lőttem egy Hot Wheels Lambót is, valahogy megtetszett az ő Countach-értelmezésük. Íme pár önálló kép is róla, hogy ne csak a hátteret szolgáltassa a Diablóhoz - és hogy gyakoroljam a fehér autók fotózását is, van mit:

Ez egy sportos változat - nem mintha az alap nem lenne elég sportos magában is - némi dekorációval, viszont szárny nélkül. A fehér színhez szerintem jól illik a fekete kerék, az ilyen fajta párosítás a valóságban is tetszik.

Kéne még egy HW Diablo és egy Tomica Countach, aztán elég is lesz belőlük. Hamarosan mutatok egy Bugatti Veyront, oké?

Jó múltkor az egyik indexes topictárs, dancergee mutatott egy csodás Greenlight diorámát, természetesen rendőröst, Hot Pursuit néven. Nem mondom, megtetszett erősen, de az ebayen ráakadtam egy másikra, ami egy kicsit jobban. A Greenlight 2010-ben kihozott egy limitált sorozatot, ezt, na ennek az egyik tagjáról lesz itten pillanatokon belül szó. Konkrétabban a Bullitosról. Nem meglepő módon kedvelem a filmet (a híres üldözős jelenetet betettem ide már régebben is, most is), ugyanakkor az is bejátszott a döntésbe, hogy eddig nem volt Greenlight modell a gyűjteményemben. Illetve volt, kettő is, de már nincs. Pedig hihetetlenül igényes kisautókat gyártanak, olyanokat, amik eggyel, de akár kettővel nagyobb léptékben is megállják a helyüket. Szóval a kis csendélet:

Csoda. Bullit autója a háttérben, a rosszfiúké elöl. A Charger egyébként jobban is tetszik, mint a Mustang, de nehéz a döntés. A Greenlight ügyesen oldotta meg a feladatot, fogta két meglévő modelljét, ellátta őket a megfelelő színekkel-kerekekkel, mögé hajtogatott egy kis utcarészletet, lerögzítette a kocsikat, a doboz kapott egy vagány designt és kész.

A dobozt kinyitva tudtam csak olyan képeket is csinálni, ahol már az autók is látszanak valamennyire. Oké, a Dodge nem volt gond, de ahhoz, hogy a Ford is fotózható legyen, le kellett hajtanom a hátfalat. Megoldottam, és ami a legjobb, hogy ugyanolyan szépen sikerült is visszahajtogatnom.

A doboz hátoldalán egyébként pár érdekességet találhatunk a film - és hát persze főleg az üldözős jelenet - forgatásának kulisszatitkairól, de semmi igazi újdonságot. Vicces lett volna, ha háttérképnek olyat választanak, amin látható az a Bogár, ami az ominózus jelenetben többször is feltűnik...

Összességében nagyon tetszik ez a kis ékszerdoboz, szépek az autók, jó a háttér, igényes a csomagolás, telitalálat a design. Biztos lesz pár leleményes eladó, aki a következő börzére beszerez párat, mert nem horror az ára egyáltalán. Ez speciel 11 dollár volt. Jött vele egy másik készlet is, arról majd később. Szép napot! (Ja, még ez.)

Az FSO Polonéz is megérkezett hozzánk a Retroautók a keleti blokkból „újság” jóvoltából. A modell az IST gyártmánya, de innentől ezt a tényt nem ismételgetem. És mivel utolsó információim szerint 60, de talán 80 tagú lesz ez a sorozat, visszamenőleg bevezetek egy retro tag-et is. Az igazi autót 1978-tól gyártották egészen – most kapaszkodjatok! – 2002-ig. A név pedig egy lengyel tánc elnevezéséből ered.

Annyit még elmesélek – természetesen a wikipediából okosodva – hogy alapjaiban a Polonez nem más, mint az újragondolt Nagypolák, leánykori nevén Polski Fiat 125p (lásd még: előző poszt utolsó képe), amit ugye az FSO (Fabryka Samochodów Osobowych) az olasz Fiat 125 alapján gyártott régebben. A Nagypolák új ruháját Giorgetto Giugiaro tervezte, de motorilag maradt minden a régiben, 1991-ig nem volt pénz erősíteni ezen a fronton. Cserébe az autó a passzív biztonság terén igen jól szerepelt, így export útján több nyugati országba is eljutott. Aztán el is tűnt. Állítólag Angliában mára már csak 15 példány maradt fenn. Aki többet akar tudni az autóról, ide kattintson, ne máshova!!!

És akkor a kisautó: szokás szerint 1:43-as, részletes (kilincs, ködlámpa, tükör), szép. Oké, ez sem a Minichamps-színvonal, de ezért a pénzért teljesen rendben van. A színe is oké, olyan élethűen béna. Boltban, újsággal 2000 magyar birodalmi kreditet kérnek érte, de én a saját példányom a Pecsa bolhán szerváltam, fele ennyiért. Nem járt hozzá az újság, illetve otthon kiesett a jobb első ülés. Amihez egy nőgyógyász kéne, hogy visszaigazgassa, ugyanis az ajtók nem nyílnak, de az ablak le van engedve :)

Személy szerint örülök, hogy bekerült az autó a sorozatba, gyerekkoromban sok ilyet láttam. Meg is kedveltem a típust, annyira, hogy a Majorette Simcámat (egy ilyet, mert az enyém már nincs meg) ki is neveztem akkoriban Polonéznek, de mivel kábé 8 éves voltam, ez talán elnézhető... Otthonra azért nem kéne. (Valahonnan rémlik, hogy réges-régen láttam ilyet 1:10 körüli méretarányban is, de madzagos távirányítós kivitelben. Neten nem találom nyomát. Cserébe egy jópofa kis videó alant.)

Szép napot!

Ahol a legutóbb mutatott HW Ultra Camarót (emlékeztető) lőttem, tehát a Deák téri Képeslapboltban vettem ám mást is. Egy remekjó autóskártyát, ráadásul valami 400 forintért, szóval igen baráti áron. Mint látni fogjátok, az ár és az érték aránya teljesen rendben van :)