A gyűjteményemben van pár olyan sarokkő, amelyek fixek, és eszembe sem jutna soha eladni. Ilyen például mind a kis Corgi, mind a Johnny Lightning Ford Gran Torino, amelyet természetesen mindannyian a Starsky és Hutch című sorozatból (majd újrafilmből) ismerünk és szeretünk. És most nemrég meglett a Hot Wheels Retro Entertainment sorozatából származó darab is, bontatlanul. Ebből a sorozatból már mutattam egyebeket is, például a Harmadik típusú találkozások kisteherautóját és egy Volkswagen T3-ast a Magnumból. Ahogy azok is, úgy ez is nagyon részletes, nagyon gumikerekes, nagyon luxy csomagolású:

Érdekes, hogy a fehér csíkmotívum a piros kocsin kapott egy vékony kis fekete keretet, amire nem tudom, mi lehetett az indok, talán így egyszerűbb gyártani... Az alja természetesen fém, és ez nyilván lecserélődik műanyagra majd, ha megérkezik egyszer mainline-ba. És van kis piros villogója is. A Fordnál a valóságban sokkal kevésbé ritka Volkswagen Bogár a most következő kivitelben mégis meglehetősen nehezen fellelhető darab, évek óta kerestem már, de csak tavaly év vége felé sikerült beszerezni elfogadható áron:

A kis fehér Bogár a csomagoláson is hivatkozott filmben nem kapott igazán jelentős szerepet ("German Tourist VW"-ként hivatkoznak rá mindenfelé), de ugye ez nem egyedi eset, mutattam már hasonlót. Bontottan ember meg nem mondaná róla, hogy ez egy ritka kisautó, így viszont súlyos sok-sok ezer forintban mérhető az értéke. A Greenlight Folkszi viszont akár bontottan is érdekesebb lehetne, hiszen a báját az ütött-kopottsága adja, a filmbeli szerepe viszont a fentihez hasonlóan nem túl jelentős:

Úgy egyébként semmi extra, mégis nagyon helyes kisautó. Nem mellesleg a filmet is nagyon szeretem - ez is számít a filmes járgányok beszerzésénél, amiket nem ismerek, nem szeretek, nem is nagyon kellenek. Pont ezért például még tervezem e mellé beszerezni a Dharma T2-es buszt is a Lostból, bár az ugye sorozat, és nem film, de ez most mindegy, és ha sikerül, mutatom azt is. Addig viszont itt egy másik T2-es:

A Greenlight Club V-Dub szériájában megjelent Westfalia-tetős VW busz azért is nagyon kedves a szívemnek, mert egy ugyanilyenben, amely egyébként citromsárga-fehér színkombinációjú, már volt szerencsém egyszer eltölteni egy éjszakát, és nagyon kedves emlék. Mondjuk a VW T2 szinte minden változatban jöhet, a februári börzén még ezzel bővítettem a gyűjteményem e szekcióját, pedig a dobozon látható grafika nem lopta be magát a szívembe - szerencsére a kerekei a valóságban teljesen jól néznek ki:

Egész szép kisautók jelentek meg a Best of the World sorozatban, de nem akartam mindet megvenni, kész anyagi csőd lett volna (monduk így is), és mivel ugye 1:1-es méretarányban is bővült nemrég a flotta, simán lehet, hogy egyszer csak gondolok egyet megint, és eladogatok újra egy csomó kisautót... De azt biztos nem, ami kétségtelenül az egyik legnagyobb kincsem, és amivel zárom is mára a sort: egy Kübelwagen, amely kibontva már szerepelt a blogon jó sok évvel ezelőtt, a bontatlan változatát viszont egy páncélszekrényben őrzöm:

Nem is tudok már ehhez semmit hozzáfűzni, mindenkinek minden jót!

Nem gondoltam volna elsőre, hogy ezt a kisautót valamiféle valós versenyautóról mintázták a Hot Wheels tervezői, pedig de. Még így is furcsa befejezése ez így a "Gyorsan..." minisorozatomnak Porschék, Ferrarik és Lamborghinik után, de hát ez is versenyautó, és simán el tudom képzelni, hogy magához képest hajmeresztő sebességre vol képes ez a Bogár-szörnyeteg.

Kb. négy éve mutattam már egy durva Bogár-átépítést, de abban egy motorral több volt, mint ebben, ennél viszont szerénytelenebbek a kiegészítő karosszériaelemek, szóval egál. Az igazat megvallva annyira nem is jön be ez a kisautó, és ez valahol már a gyűjtés sötét oldala, ha az ember olyanért is pénzt ad, ami nem tetszik, csak azért, hogy meglegyen. Márpedig tényleg csak ez motivált, az évek során annyit féle-fajta MB- és HW- (és egyéb) VW Bogarat gyűjtöttem be, hogy ezt sem hagyhattam már ki. Sőt van belőle egy bontatlan példányom is, de azóta már egy fekete változatot is sikerült beszereznem... Adja is magát a kérdésem. Ti is vesztek olyat is néha, ami egyébként nem tetszik annyira? Búcsúzóul egy valós fotó a kocsiról, autentikus háttérrel:

A lég hűtsön mindannyiunkat! És boldog Nőnapot!

A gyors kocsikat bemutató minisorozatom utolsó előtti darabja következik ma. Érdekes módon csak 3 év elteltével lett meg nekem a Ferrari Enzo, hiszen a Hot Wheels 2013-ban mutatta be a valóságban egy évvel korábban debutált szupersportkocsit. (Utólagos megjegyzés: hazudtam, elnézést, egy régebbi Ferrari GT ötöspakk részeként bizony már egy ideje ott figyel valamelyik szekrény alján, tehát módosítok, bontottan valóban ez az első példányom belőle.) A Ken Okuyama által tervezett autóból 349 darabot készítettek, és mind el is kelt még azelőtt, hogy egyáltalán legyártották volna őket. Aztán közkívánatra még 50 darabot készítettek belőle. A Charlie angyalai remake második részében is szerepelt, és ebben a sztoriban az az érdekes, hogy Amerikában még nem volt Enzo a film készítésekor, úgyhogy átvittek egyet kölcsönbe, Demi Moore egy kicsit megvezetgette, aztán indult is a kocsi vissza Európába... Szóval akkor tessék, itt van kicsiben:

A Hot Wheels nem szokott nagyot hibázni, ha Ferrarit kell lekicsinyíteniük, nyilván a szokásos csalásokat el kellett követni, de a végeredmény abszolút vállalható, felismerhető, jellegzetes. Nagyon sajnálom is, hogy a licenc átkerült a Buragóhoz, mert bár kihoztak már egy csomó olasz sportkocsit, valahogy azok sehogysem jönnek be, egyrészt bumszlik mind, másrészt gagyi kerekeket kaptak egytől egyig. Ez az esetünkben nem igaz, a már klasszikusnak mondható ötágú HW-felnik jól állnak az autónak, a piros szín nyilván autentikus, a feketes belső is oké. Van egy kis festés a lámpákon, én azt mondom, ennél nem is kell több. Jut eszembe, van belőle egy egyszerűbb kivitelű példányunk is, igaz, azzal a másfél éves fiam szokott játszani:

Viszlát holnapután. És ne feledjétek, nőnap lesz!

Alakul, mint a prés alatt.

A korábban mutatott Porsche-sort azóta már régen már teljessé tettem, mert mégis csak úgy illik - és úgy is mutatnak jól, együtt a polcon. De a most következő új GT3 RS abban még nem szerepelt, mert viszonylag friss megjelenés (mondom ezt a poszt december 5-i írásakor), így megvettem külön. Nem lenne rossz ötlet folytatniuk egyébként a fent említett sort legalább annyival, hogy az azóta megjelent, vagy abból hiányzó darabokat kihozzák ugyanazzal a grafikával a bliszterek kartonjain... Mindegy, szerintem ilyen nem lesz. A legutóbbi GT3-as itt szerepelt a blogon, még 2011-ben, amikor megjelent, aztán később jött egy csodás GT2, amivel most össze is fotóztam ezt az újat, de ha már így belejöttem, megemlítem az RSR-t is, amely szerintem az egyik legjobban sikerült HW Porsche evör. Magas tehát a léc, de szerintem most még csak meg sem rezgett. Mutatom, miért:

Összességében rendben van, de a hátsó traktus kifestésének elmaradása elég fájó. Oké, lett helyette egy Porsche-felirat a szárnyon, de az pont nem hiányzott annyira, mint mondjuk hogy a hátsó lámpák pirosak legyenek. Körben a fekete műanyag kötény/szoknya oké, az szépen kiadja az igazin is látható "sportosításokat", de mondjuk a front spoileren kiképzett beömlők, egyebek formája egy kicsit mintha eltérne az igazitól, igaz, nem zavaróan nagy mértékben, de azért mégis. Persze a jobb megítéléshez nem ártott volna, ha nem ilyen elbaszott képeket készítek, szegény ember azonban vízzel főz, de úgy is mondhatnám, ez van, ezt kell szeretni. Pozitívum a külső tükrök kialakítása, és a négy normális kerék a kisautó alatt, illetve üdítő ez a szín is, nagyon nem bánom, hogy egy ilyen festést álmodtak meg hozzá, kimondottan jól mutat mind a piros, mind a fentebb említett narancs RSR mellett.

Azt mondtam már, hogy még soha az életben nem vezettem Porschét? Jó lenne ezen változtatni...

Ez az első Gas Monkey-kocsim kicsiben. Nagyban viszont sosem lesz. A későn érkezők kedvéért: van a Discovery Channelen több remek autós, autóépítős sorozat, ezek közül az egyik a Fast'n'Loud, aka Amcsi benzinfalók, amely a Gas Monkey Garage által készített autókat mutatja be, általában a megvételüktől az eladásukig. A most következő kisautó a Hot Wheels kiadásában jelent meg, de más gyártónál is elérhetők a hasonló címkézésű kisautók, például ez. Az arany Corvette a Midas Monkey nevet viseli, és elég jó áron sikerült elpasszolni a Barrett-Jacksonnál, konkrétan 132.000 dolcsiért. Az együttműködést most nem taglalom, mert a szomszédos Matchbox Memories már kitárgyalta (ez a hosszú időre előre időzített posztok egyik hátránya, hogy a másik poszt megjelenése miatt most állhattam neki az enyém átírásának, egyszerűsítésének), így csak annyi marad, hogy megmutassam az én saját példányom. Ja, nem, előbb még egy közös kép a GMG tulajdonosáról és a kisauróról:

Az arany HW Corvette-et nem csak simán megvettem, hanem duplán vettem meg, hogy legyen egy bontott és egy bontatlan belőle, de miután Milán fiam meglátta, elkérte a bontottat, amit jó apaként természetesen neki ajándékoztam. A műsorban elhangzottak szerint a Hot Wheels első 16 kisautója közül (Sweet Sixteen) a Custom Corvette volt Richard kedvence, ezért készette el ezt nagyban, én mondjuk másikat választottam volna, de erről sem kérték a véleményemet, úgyhogy nem is húzom már tovább, mutatom a bontottat a Midas Majomból:

Van kérdés? :) Abszolút mezei mainline kivitel, műanyag az alja, műanyagok a kerekei, a csicsa arany festésen és az óriási blown motoron kívül azt lehetne mondani, hogy semmi extra. Oké, a kipufogól kivezetése sem mindennapi, de HW-szinten ezek nem mondhatók túl speckónak. Ennek a kisautónak az értékét szerintem tényleg a márkanév, a marketing adja, és mint látjátok, én is bedőltem...

Valamit tehát tudnak ezek odaát. Gyertek máskor is!

Ezúttal egy végtelenül menő, 1969-es verseny-Corvette-et mutatok. Ahogy egyébként a nemrég mutatott Lambó esetében is, itt is azt történt, hogy nem nagyon figyeltem, éppen milyen HW-újdonságokra érdemes vadászni az üzletekben, az is egyszerűen csak elém ugrott valahol, úgy ennek az előzeteséről, és ennek megfelelően a várakozásról is lemaradtam, de így is jó. Még november legvégén szerváltam, és ez belőle az első szín, amiben megjelent:

A kis bajtársa a Lamley-cikkhez hasonlóan nálam is a 2010-ben posztolt COPO, egész jól mutatnak együtt. Maga a koncepció számomra egyébként nem annyira szimpi, nyilván értem, hogy ha nincs tető, kevesebb a súly, főleg ott, ahol egyébként leginkább zavar, azaz magasan, de nekem a Corvettehez hozzátartozik a tető, oké, maximum legyen targa... Szemlátomást a kék alapján készült ez a változat, alig lehet felfedezni a kettő között különbségeket, leszámítva nyilván a tetőt. És kicsiben valójában tetszik is. De szerintem ebből ez az egy szín elég lesz...

Rögtön le kell szögezzem: igazából nem vagyok annyira jó semmilyen barkácsolásban, mint amennyire szeretném. De ez nem mindig veszi el a kedvem attól, hogy mégis nekiálljak valamit alkotni. Jó múltkor ugye a Skif kapcsán volt, hogy készült hozzá rámpa, előtte bringaszállítókat applikáltam rá, de a kedvenc Volvómban is csináltam már kézifékkonzol-cserét, jóval előtte még a Golfba mélynyomó-bekötést, no és ne feledjük a felnik, illetve bringák kvázi felújítását. Most legutóbb pedig azt találtam ki, hogy a Merci busz belső terét megpróbálom egy kicsit feldobni némi színnel. Belül oldalt körben fehérre festett fa lemezekkel van borítva a busz, amivel még nem lenne nagyon baj, de elég gány módon lett lefestve, ráadásul azóta már erősen elhasználódott képet mutatnak. Az első gondolatom az volt, hogy ezeket a paneleket teljesen lecserélem, de aztán inkább az anyaggal történő beborításuk mellett döntöttem - ha elcseszem, még mindig ott a teljes csere opciója.

Mivel a hátsó ülések kékek (a nagytakarításnak köszönhetően a koszos szürke szín alól bizony előbukkant a szövet eredeti színe), törekedtem arra, hogy valamiféle harmónia képződjön, így olyan mintát kerestem, amiben minimum van valami kék. Nem akartam viszont sem túl modern mintázatot, sem túl részleteset, ezért végül az Ikeában néztem körül, és onnan választottam egy sima konyharuha-kockásat. Ők persze nem így hívják, de mindegy. Ez az anyag természetesen egyáltalán nem ilyesmire való, de elsőre úgyis csak kipróbálni akartam a dolgot. Leszedtem egy panelt, kicsit letiszítottam a hátulját is, felvittem a konyhába, és suliragasztó és olló segítségével jól beburkoltam. A vásárolt anyag mennyisége pont elég lett (az 500 forintos ára meg pont kellemes), a nagyvonalúan bőven méretezett visszahajtásokat leragasztottam, és szépen (görnyedve, fújtatva, anyázva) visszaszereltem az egészet. Mutatom:

Szerintem nem annyira rossz. A felcsavarozáskor sok helyen (na jó, szinte sehol) nem tudtam szépen megoldani az anyag lyukasztását, így a csavarok menete itt-ott egy kicsit megcsavarta a szövetet, illetve nem is feszül fel a cucc annyira, amennyire szeretném, de esztétikailag nagy lépést tettünk egy kellemesebb jövő irányába. Sajnos csak kb. egy órát sikerült a műveletre rászánnom a hétvégén, de mivel az eredménnyel nagyjából elégedett vagyok, folytatom majd... Nemigen tudok sajnos olyan képeket mutatni, hogy legyen normális összehasonlítási alapotok, de azért megkérdezem: Nektek hogy tetszik?

A legfrissebb arculatú Chevrolet Camarót mindenképpen pirosban szerettem volna beszerezni, ezért is volt a szokásosnál kicsit több idő, míg sikerült. És hogy miért? A következő képekből kiderül, de a színvak olvasóim számára leírom szavakkal is: mert a legújabb Challengerem és a Chargerem is piros, így már előre elterveztem velük a lenti fotósorozatot. Mondjuk most már úgy látom, illene a szép új kék Mustangot is lecserélnem egy pirosra, de majd megteszem, ha épp úgy jön ki a lépés, nem sürgős. Íme:

Nem mondom, hogy nem zavar a festés szempontjából teljesen sivár front, de ha szépen kifestették volna a lámpákat, rácsokat elöl (a hátuljáról már nem is beszélve), erősen kilógna a hármas fogatból. Cserébe kapott fehér gyorsítócsíkokat oldalra és felülre, illetve piros peremeket a négy kerekére, amelyek egyébként sajnos nem egyforma méretűek, a hátsókat ennél is túlméretezték. Tükröket sem kapott a kisautó, de összességében azt kell mondjam, a gyengeségei ellenére egy vállalható Hot Wheels lett a végeredmény. Aki meg speckóbbat szeretne, a HW Camaro-kínálatából egészen biztosan talál megfelelőt magának. Én ezzel már megvagyok, köszönöm szépen.

Most belefogok egy olyan kis sorozatba itt a blogon, amelynek keretében gyors autókat mutatok be kicsiben. Mindenfélét. Mivel előre szoktam megírni a posztokat, és van, hogy jó pár hétre, akár hónapra is megvannak bekészítve, néha észreveszem, hogy bizonyos írások jobban összefügghetnek másokkal, így ilyenkor nekiállok egy kicsit variálni a sorrenden, hogy kijöjjön valami értelmesebb ív. Átnézve az év elejieket most azonban pont nem is kellett semmit csinálnom, mert egyszerűen így jött ki a lépés, olyan sportkocsikat sikerült összeszedegetnem épp, amelyek együtt kiadnak egy kis tematikus időszakot. Kezdem ezzel a Lamborghini Huracánnal, amely egyébként létezik mezei kivitelben, csak épp nekem az nincs meg, ezt viszont bezsákoltam:

Már mikor megvettem, kapható volt belőle a második szín, de maradtam ennél, talán mert ez volt az első. Kevés dolgot festettek ki rajta, de azt jól. A szürke színhez a legmegfelelőbb, szintén szürke felnik járnak, a szárny mérete pedig csak egy egész picit lett eltúlozva az igazihoz képest. Mondjuk azért nem nehéz elképzelni, hogy az ebben a versenysorozatban futó autóknak nagy szükségük van az efféle plusz leszorítóerőre, és minden tiszteletem a kisautó tervezőié, hogy nem estek blőd túlzásba, ahol lehetett, próbálták, és sikerült is tartani az életszerűséget. Oké, a diffúzoroknál talán már egy kicsit elgurult a gyógyszer, de azt mondom, ha szigorúan csak kisautóként tekintünk rá - és végül is mi másként is tekinthetnénk rá, hiszen senki nem modellnek szánta - nincs vele semmi baj, ez így tökéletes, és kész.

Nem vagyok chips-megszállott, de az ebayen elém ugrott egy remek ajánlat, úgyhogy ilyet is sikerült szereznem Japánból:

Az eladó még egy kis ajándékot is mellékelt a csomaghoz, aminek külön örültem:

Nem tudom, mi, de finom volt ez is...

Bálint-napra is egy, a nagy HW-pakkból visszamaradt (vagy inkább visszatartott) kiasutó következik - amely egyébként nem is olyan kicsi... Konkrétabban ez egy 1967-es Olds 442 (a pontos típus már szerepelt a blogon, nem is egyszer, nem is kétszer, de ha túlnézünk a gyártón, Sikuként és Matchboxként is volt már az Oldsmobile márkához szerencsénk), amelyet 2011-ben formázott meg a Hot Wheels. Elég jól, bár a hátsó kerék mérete itt is nagyobb, mint kellene - és annak ellenére mondom ezt, hogy amikor képeket kerestem a guglin, jó pár olyat találtam igazi példányokról, ahol ugyanez volt a helyzet. Mindegy, kicsiben én ennek nem szoktam örülni, kész. Az alant látható fehér színben egyébként egy évvel később jött ki, mutatom is:

A december 31-én megjelent posztban is felfedezhettétek, ugyanis a Cool Classic darabjaim között már jó pár éve megvolt, sőt talán az első volt azok közül, de úgy gondoltam, jó, ha megvan sima mainline-ként is. Meglehetősen jól sikerült darab ez egyébként, nekem legalábbis nagyon bejön, és az a jó hír, hogy a valóságos 442-es tepsi-méretéhez hűen ez is szép nagy lett, nem nyomorgatták össze, hogy beférjen a Maverick bliszterébe például. A festése a kisautónak túl sportos, de nem veszélyes, főleg ha az alábbi hirdetésben is hangsúlyozott sportos koncepciót elfogadjuk, és hát ugye még mindig jobb, mintha kék alapon narancs lángnyelvek borítanák az egész kisautót...

De a legszebb szerintem azért a már említett Cool Classics-darab, igaz, annak az ára sem hasonlítható egy mezei verzióéhoz. Érdekes módon itthon szerintem soha sehol nem találkoztam ezzel a kocsival kicsiben, igaz, nagyban sem. Ti ismertétek ezt a kisautót?

Kedves volt nyuszis kollégáim jóvoltából:

Köszönet a képekért Levinek, Levinek és Stefánnak!

Azért ez a szín egy fokkal jobb, mint az előző, és a felnik is jobban passzolnak a kocsi alá, nem?

Börzés találat volt még októberben, párszázas tétel. Nem lehetett otthagyni...

Most a nővérem járt ott, és küldött egy jó kis Mustangot:

Köszi szépen! Valami hasonló kicsiben itt volt nem olyan régen egyébként. Minden jót!

Van néha az úgy, hogy mindenféle különleges ok nélkül, egyszer csak megtetszik valami. A most következő Hot Wheels Chevy Blazer nem igazán tud semmi érdekeset, megjelent már belőle a debütálása óta egy csomó színvariáció, és eddig egyszer sem éreztem késztetést, hogy a kosaramba tegyem. Egészen eddig a verzióig, ami szerintem kimondottan jól sikerült, a festésnek köszönhetően valahogy sugárzik belőle az amerikai lazaság, a kaliforniai napsütés és a homokdűnéken történő gondtalan csapatás:

Hát de nem???

A Citroen DS egyértelműen a szépségkirálynője a sorozatnak... Ez persze legnagyobb részt annak köszönhető, hogy az igazi is minden idők egyik legszebb autója, és ezáltal rendőrként egy kicsit furcsán is hat. Civilben már megvolt (megvan) Matchboxként és a Norev kivitelében is, sőt mutattam már a Carspotting rovatban is, legfőbb ideje volt tehát, hogy a Retroautós soromat is bővíthessem egy 1:43-as darabbal. Én ugyanis egyértelműen így tekintek a rendőrautós újság mellékleteként megjelent modellekre, azaz hogy lényegében ez a gyűjtemény az eredeti sornak egyfajta spin-offja. Szóval akkor mutatom is:

Meglepő módon nem jutottak rá külső visszapillantó tükrök, de minden más részlet teljesen rendben van az autón. Vagy inkább úgy mondom, nem gáz, mert elnagyoltságnak azért a nyomaira bukkanhatunk, ha nagyon nézegetjük a modellt, de ahogy már többször is említettem e sor kapcsán, a 990 forintos vételár elég sok mindent képes feledtetni... És különben is, ha valami tényleg szép, nem a hibákra kell koncentrálnunk, nem? Egyébként erősen a vége felé közelít ez a sorozatom itt a blogon, mondhatni, ez volt az utolsó, de nem biztos, hogy másodkézből nem veszek majd még egyet-kettőt, meglátjuk. Ti milyen darabokat szereztetek be egyébként e modellek közül, amit én nem?

Elkezdtem pár dolgot beszerezni a buszhoz. Mivel menet közben nem halk az autó, ezért a high-end hifi (ebből is) kimarad, de szeretem, ha azért van valami, amit be lehet kapcsolni, hogy mondjuk meghallgassam a híreket. Ennek megfelelően a kevésbé drága megoldások felé kellett forduljak, és már bánom, hogy a már nem is tudom melyik régebbi autómból felszabadult VW autórádiót elhasználtam a Volvóba, ide pont jó lett volna. Igaz, oda is :) Szóval lőttem a vaterán egy használt, régebbi Sony-t:
USB, mp3 és hasonló úri bolondságok nem kellenek, valami recsegjen, kész. De min keresztül? Két db 10 cm-es műszerfali hangszóróm még maradt az Altóból, azt kitúrtam a garázsból, de szerváltam gyorsan szintén a vatiról két 13-ast is, hogy teljes legyen a térhatás a vezető ülés környékén:

Autóhifi-fronton ezennel összesen 10.000 forintból végeztünk is, a beszerelést megoldom eská. Beszereztem természetesen még az első héten ehhez a kocsihoz is mentőládát, elakadásjelző háromszöget és két láthatósági mellényt is, mert addig is, amíg az átírás tart, szerettem volna használni. Az átírás azért nem ment egy nap alatt, mert az ocsmányirodában belekötöttek abba, hogy a forgalmiban a Mercedes szó szerepelt, és nem a Mercedes-Benz, és hát ejnye-bejnye, ilyet nem lehet, de nem ám csak úgy átjavítják, hanem ezen napokig rugóznak, ide-oda küldözgetik, aztán egyszer csak majd szólnak, ha lehet bemenni megint. Még szerencse, hogy ezt nem magamnak kellett intéznem, hanem megbíztam vele az eredetvizsgálatot is lefolytató társaságot... Itt egy kép a Mikoviny utcából, hogy lássátok, milyen, amikor ezzel megyek dolgozni:

Itt meg Milán fiam a volánnál:

Emitt meg a fiúszakasz mínusz 5 fokban, de (szinte mind) vidáman:

Hát ilyen. Folytatás lesz. És akkor majd megírom, időközben mi mindent írtam még fel magamnak, amit cserélni, javítani, pótolni kell. Szép menet lesz... ;)

"Előbb gyalog derítjük fel a terepet..."

:D

Képzeljétek el, ez az első ilyen 10-es MB-pakkom! Néha itt-ott bele lehet futni ilyesmi holmiba Müllerekben, Auchanokban, de a kurrens pakkok eddig valahogy sosem tudtak lenyűgözni, többnyire számomra érdektelen modellekkel voltak megpakolva, és azért az egy-kettőért, ami valóban tetszett, nem akartam megvenni a többit sosem. A most következő doboz, amit egyébként itthon hirdettek meg, felkeltette az érdeklődésemet, no nem mintha úgy tele lenne különleges darabokkal, de valahogy mégis szerencsésen lettek összeszedve benne azok a kisautók, amik közül egyébként alig van/volt meg valami:

Kezdve rögtön a kiemelt helyen, azaz a jobb felső sarokban található fehér Mercivel. Ami ebben a színben és ezzel a kerékkel nem túl gyakori. Alatta a Challenger mára már klasszikusnak mondható, ilyen Corvette-em viszont nem volt, ami a Dodge mellett van, de Lotusom sem. Ezekre eddig valahogy sosem kívántam rá, de így egyben nem álltam ellen. Sokkal furcsább, hogy XC-90-es Volvo sem szerepelt még a blogon MB-ban, mármint rendesen körbejárva, az a példány pedig, amit még nagyon régen itt mutattam, valahova elkallódott azóta. Mazda 2-esem nem volt ezelőtt, Smartom végképp, ez utóbbi nem is hiányzott, de a kis zöldségnek nagyon örülök. Ahogy a Scion xB-nek is, mert elég érdekes állat. VW Caddy-k közül pedig eleddig csak a régebbiek voltak meg, HW és Siku szerepelt is már a blogon, de MB csak most. Ott egyébként azért ilyen megviselt a doboz, mert el volt fordulva a kocsi, és be kellett ügyeskednem egy pálcát, amivel vissza tudtam bénázni, mert rázásra, forgatásra az istennek sem akart visszaállni. Kibontani az oridzsi pakkot viszont csak ezért meg nem szerettem volna. Valamit valamiért :) Szóval örülök ennek a doboznak, és ha legközelebb is látok valami kívánatost, fogok még venni, bár szerintem kevés olyan van, amiben ennyire alacsony az értelmetlen darabok száma...

Nem elég, hogy Custom, még Convertible, azaz lenyitható tetejű is. Mármint az igazi, mert ennek már le van nyitva. Különbség még a fenti képhez képest a belső színe, illetve hogy évjáratban is csak közelítünk a valósághoz. A most következő kisautóban az az érdekes, hogy viszonylag réginek néz ki, amit a fém alj csak tetéz, de valójában egy viszonylag friss castingról van szó, ugyanis 2007-ben jelent meg a Since '68 sorozatban. Na de akkor honnan jön ez a korai Hot Wheels kisautókra oly jellemző formavilág? Hát onnan, hogy fogták a 71-ben debütált Boss Hosst, és abból csináltak egy nyitottat - megjegyzem, az is megjelent 2005-ben újra, egy speckó kiadásként. Így már érhető, nem? Hozzám a nemrég említett nagyobb HW-csomag részeként került, de ezt nem hirdettem meg, mert előbbről nem volt meg, viszont most megtetszett. Szerintem nem is csoda:

Oké, a blown stílus nem a kedvencem, igazából ez a kisautó is sokkal jobban nézne ki szerintem a kiálló motor nélkül, de kétségtelen, hogy azért akad még pár hasonló darab a gyűjteményemben, ezeket nem lehet teljesen kikerülni. Még Matchboxból sem, bár ezek azért visszafogottabbak. Na szóval, itt van ez a kis míves kerekű, fém aljú, de pizza kormányú kisautó, és szerintem annak ellenére tök rendben van, hogy a valósághoz nem sok köze van, elrajzolt, karikatúraszerű vonalakkal rendelkezik, mégis minden vonásában ideális Hot Wheels. Többször beszélgettünk róla, és kis is fejeztem azt a véleményem, hogy egy tökéletes világban lehetne mondjuk ilyen stílusú  (és minimum ilyen minőségű!) minden HW kisautó, és a valósághoz sokkal közelebbinek kellene lennie minden Matchboxnak. Így mindenki megtalálhatná a saját ízlésének és kedvének leginkább megfelelő kisautót, és egyébként meg létre lehetne hozni egy Hot Box vagy Match Wheels nevű sub-brandet, ami összefoghatná az összes értelmetlen fantáziamodellt - mert én megértem, vagyis inkább elfogadom, hogy valaki azokra gerjed... Mit szóltok?

Hogy hogyan lett ilyen Chevrolet SS kisautóm, elmondom iziben. A leánykori nevén Chevrolet Opala egy 74 darabos bontott HW-pakk része volt, amelyet két okból vettem meg: először is volt benne vagy 10 db olyan kocsi, amelyek hiányoztak a gyűjteményemből, ez is pont egy olyan, másodsorban pedig a maradékot terveim szerint haszonnal lehetett értékesíteni. Végül inkább olyan 15-20 darabot tartottam meg, de ezek között volt olyan is, amely a színe miatt került be újonnan a gyűjteményembe, a meglévő, immár feleslegessé vált "eredeti" darabom pedig ment vissza a pakkba. Kiegészítve pár régebbi duplikátumommal így végül kialakult egy kb. 60 darabos szortiment, amelyet meghirdettem a megfelelő helyen, és a novemberi börzén nyélbe is ütöttük a vevővel a pár kisebb cserével is vegyített üzletet. Azért megmutatom a kontingenst, mert szép látványt nyújt ennyi kisautó egymás mellett:

Így jutottam egyébként többek között a szilveszterkor mutatott Cool Classsics Datsunhoz, de ez most mindegy. Vissza az eredeti pakkra: az alábbi SS volt tehát az egyik új érkező, ezt, amikor az üzletekben kapni lehetett, valami miatt nem vettem meg, már nem emlékszem, miért, talán valami olyasmi volt, hogy csak elcsúszott festésű darabokba sikerült anno belefutnom, aztán elfelejtődött a téma. De már megvan:

Ez a zöld volt az első szín, amiben megjelent, és azt kell mondjam, teljesen jól áll neki. Érdekes egyébként, hogy a kisautó mennyire nem adja vissza azt, hogy ez a kocsi a valóságban mennyire nem nagy. Mármint az amerikai izomautók jelentős többségéhez képest - bár Dél-Amerika azért nem teljesen Amerika, ugyanis az autót a brazil GM gyártotta. Nem téved egyébként nagyot, aki a kocsi hátsó traktusa alapján rámondja, hogy ez egy Opel Commodore, a General Motors ugyanis már abban az időben is képes volt efféle huncutságokra, hogy bizonyos típusokat újrahasznosított itt-ott, ami valaféle előfutára lehetett a mai, teljesen globalizált autóiparnak. Annak egyébként, hogy kicsiben nagyobbnak tűnik, mint amilyen kicsi nagyban, a nagy hátsó kerék lehet az oka, ez tehát még egy ok arra, hogy erről jó lenne már végérvényesen leszokni odaát. Más bajom egyébként egyáltalán nincs ezzel a kisautóval, és örülök, hogy végül befutott.

Megint Ford. A kb. egy éve (de még pont 2014-ben) mutatott Porsche párja. Nagy szerencse, hogy itt van nekünk az utóbbi időben kissé pihenő Matchbox Memories, mert így nem kellett túl sokat kutatnom a kisautó eredetije után, odaát már megírták, amit tudni lehet és tudni kell a típusról. Egyébként osztom Sam. Joe álláspontját, amit az imént linkelt poszthoz írt, miszerint nekem sem volt ez a darab sosem a kedvencem, de ez igaz a fentebb említett Porschéra is, viszont a MB ezen érájában készült (nem fantázia szülte) darabokat azért igyekszem összeszedegetni, így ezt is behúztam. Egy mai, boltban kapható Matchbox áránál olcsóbban, ami azért érdekes...

Szerkezetileg teljesen rendben van, a kopást illetően pedig hát van rajta bőven, ahogy láthatjátok is. Ennek ellenére a rugózása és a gurulása a mai napig tökéletes, nem is tudom, hogy lehet ez, mert azok az autók, amelyeket szétjátszanak, jellemzően ritkán ússzák meg tengelygörbülés nélkül. Hát ez speciel megúszta, és ha minden jól megy, már meg is marad ilyennek. Eljátszottam a gondolattal, hogy megkérek valakit, hogy fesse át nekem, rakja rendbe, de rájöttem, hogy erre most nincs szükség, ez nekem így most pont megfelel. 

Azt hiszem, az Mk1-es Ford Escort olyan téma, amelyből sosem elég... Először 2009-ben mutattam ilyen holmit a blogon, aztán 2010-ben egy kicsit nagyobbat, 2014-ben egy szétszedhetőt, végül tavaly pedig a filmes Hot Wheelst. Ez a Corgi egy meglehetősen ritka, de nem fellelhetetlen darab, és épp ezért kuriózumként elmondhatom, hogy megvan dobozolt, bontatlan változatban is otthon, amely az egyik féltve őrzött kincsem. Emez itt alul viszont bontottan érkezett hozzám, a novemberi börzén jutottam hozzá 800 kemény magyar forintért, és tudhatjátok, árat általában akkor szoktam ide kiírni, ha annak jelentősége van, márpedig ennek van, mert 10-20 font alatt nemigen lehet online belefurni egy ilyen szép példányba, hát még Magyarországon...

Jó-jó, messze nem makulátlan, látszik rajta, hogy az eredeti funkciójának megfelelően használták, azaz játszottak vele, és bár hiába törném el a világ összes gyerekének a kezét, hogy ilyet tesznek, végül is meg tudom érteni, gyerekkoromban én is játszottam a kisautóimmal. Csak azóta több eszem lett. Valamilyen csoda folytán ennek a darabnak mind az elején található ködlámpa-együttese, mint a sportosságát hangsúlyozó matricái megúszták a harcos éveket, így a kopottsága mutatja csak, hogy nem mai darab, egyéb baja nincs. Persze nem gurul úgy, mint egy Superfast, de ez erre a Corgi-szériára (sőt talán az összes Corgira) általánosságban is jellemző. A rugózása is csak jelzésértékű, viszont a formája annyira vaddisznó, hogy azt nem tudom elmondani... Nektek is bejön?

Autós érdeklődéssel rendelkező olvasóim (ez valószínűleg itt valóban 98%-ot jelent) minden bizonnyal ismerik a Totalcar Rulettkerék-sorozatát, aminek a mottója valami olyasmi, hogy "megvesszük azt az autót, amit te nem mersz". Egy ilyenbe kezdtem nemrég én is, annyi a különbség, hogy ha úgy áll össze a projekt, ahogy tervezem, akkor én a végén meg is tartom a kocsit. Ennek a nulladik szakasza akár a Volvo-vásárlás is lehetett volna, de emlékeim szerint akkor még nem ment ez a sorozat, bár az is lehet, hogy már igen, hirtelen nem tudom - mindenesetre a mondás arra is igaz lehet. A saját Rulettkerék-projektem úgy kezdődött, hogy gyakorlatilag folyamatosan nézegetem a hahut, mert _mindig_ autót akarok venni. No nem mintha bármi okból szükségem lenne egy újabb akármilyen autóra, mert ugye ott van a kiváló Honda, ami minden szempontból tökéletesen megfelelő családi autó, ott van mellette az édes kis feleségem édes kis Altója, illetve ott van az irracionális autótartás csimborasszója, az imént is említett százezer éves Volvóm, amiben végképp kiélhetem az autóbuziságom. Tehát se hely, se pénz, se szükség nem indokolja, hogy beszerezzek ezek mellé egy újabb kocsit. De. A vágy. Ez a fránya vágy gyakorta, úgy kéthetente rámtör, amikor meglátok valami számomra kívánatos darabot a neten. Ehhez a hahun kívül nézem a FB-on a Roncsvadászok csoportot is, és pár másik hasonló profilú tömörülést, mert hátha. Aztán egyszer csak felbukkant egy csodás régi Lancer, még a hátsókerekes érából, patent állapotban, minimális pénzért. A hirdetés nyilván már régen törölve lett, de meg tudom mutatni az elejét, meg egy fotót, mert anno ki is posztoltam:

Azután posztoltam csak persze a blog FB-oldalára, hogy otthon a feleségem határozottan leszavazta a megvásárlását. Emiatt nem voltam boldog, de be kellett lássam, igaza van, és egyszerűen nem tudtam neki (valójában magamnak sem) észérvekkel körbebástyázni a vásárlási szándékomat, így hagynom kellett elúszni. Később feltűnt egy kis időre újra, immár friss műszakival, 180-ért. Remélhetően jó kezekbe került, hiszen (jó, nem hiszen, mert nyilván nincs összefüggés, tehát inkább akkor és) ahogy a képen is látható, elég magas volt a poszt elérése, sőt valójában best evör elérés az oldalamon, de mindegy, ez csak engem hatott meg. Nem adtam fel, mert az ember a vágyait nem adja fel csak úgy. A vágyaimat viszont igyekeztem olyan vektorokkal ellátni, amik egy kicsit a racionalitás irányába terelik azokat, és nem is kellett sokat várni, feltűnt az egyik csoportban egy rendkívül szakadt kis Suzuki Super Carry. Ha valaki nem tudná, ez egy kb. akkora minibusz, mint az Alto, na jó, esetleg mint a Swift, belül viszont hétszemélyes. Nem mellesleg népszerű fajta, ennek megfelelően ritka madár, bár november elején még pont volt fent kettő a hahun, meglehetősen drágáért:

Az a darab viszont, amit én kinéztem magamnak, messze nem került ennyibe - igaz, az állapota sem volt valami szívderítő, de erre még visszatérek. Az első kép a hirdetésből a következő volt:

Na ez az, mondtam magamnak, ebbe nem lehet belekötni, az egy feleség, két, alkalmanként három gyerek már abszolút indokolja egy ilyen kapacitású kocsi integrálását a családi flottába! (Megjegyzés: a kategória nem most került először a szemem elé, szinte pont 3 éve is elgondolkodtam egy hasonlón, check.) Mert bár ahogy az imént, fentebb elismerősen nyilatkoztam a családi Hondáról, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mivel hátul a három helyből kettőn gyerekülés van, a legnagyobb gyereknek, amikor velünk van, úgy kell bepréselődni középre, ami hosszabb utakon nagyon kényelmetlen neki. Szóval _kell_ egy családi-kirándulós-elmenős-beleférős újabb hobbijármű, és ebben meg is találtam a tökéletes alanyt. Suzuki, tehát elvileg nem az a tönkremenős fajta, rendszámos-törzskönyves, ami mindig jó, nincs is messze, mert Kistarcsán pihen, és az ára meg olyan, hogy ha ennyi pénzzel mennék be a Hervisbe, hogy vegyek egy biciklit, hangosan kiröhögnek...

Elég sokan jelentkeztek a hirdetésre, ez a csoportban megjelenő posztoknál látható infó, mármint a nem privát üzenetekben folyó kommunikációra gondolok, így nem voltak illúzióim, ha összejön, örülünk (jó, örülök én), ha nem, nem. Elég sűrű volt akkoriban az életem, ezért nem is feszültem nagyon rá a témára, de azért még az elején megírtam az embernek, hogy ha a papírok rendben vannak, érdekel a dolog, és az ár is oké, nem fogok alkudni. Aztán egy hét múlva egyeztettünk egy kört, a kocsi még megvolt, úgyhogy egy szép napos vasárnap délután Milánnal kikocsiztunk Kistarcsára megnézni, kápével felszerelkezve.

Hát mit mondjak, az autó elég gyászos állapotban volt, letámasztva pihent egy kurva igénytelen udvaron egy csomó szemét között, ütött-kopott az egész, csúnya sötétkék fényezés, tenyérnyi lyukak alul körben, belül mindene szétszedve és összedobálva, összevissza fajta, de egységesen szar gumik körben, szóval a legalkalmasabb jelző a kocsi állapotára a roncs szó volt, de a motor indult rendben, és végülis mindene megvolt. Ettől azért még roncsnak nézett ki :) Az eladó viszont szerencsére egy autófényező volt, akinek a lakatos pajtása is ott lakott a környéken, úgyhogy nem hoztam el a kocsit (nem is tudtam volna, hiszen csak egy gyerek volt velem), hanem helyette megírtuk, amit meg kellett, kifizettem, amit ki kellett és meg is bíztam őt az autó kilakatoltatásával és lefényezésével. Első ránézésre a belső részben rendben volt, az ülések kárpitjai nem tűntek használhatatlannak, ellenben az oldalkárpitok menthetetlennek bizonyultak, ezt majd egy külön körben terveztem pótolni. Korrektnek tűnt a srác, és el is mondtam neki, mennyire örülök ennek, mert elég rossz tapasztalatokat szereztem nem is olyan régen a Volvóval kapcsolatban, és hogy de jó, mert ilyen most biztos nem lesz. Kitaláljátok? Ha másból nem, abból biztosan, hogy a poszt címe nem Suzuki: de lett. Elindult a hitegetés, majd ja, most épp nem jó, meg majd a jövő héten, meg nem ér rá a lakatos, nem ér rá az eredetvizsgáló, hopp, ki kellett mennem Ausztriába egy pár hétre, hopp, egy kicsit több lett, ezért az év első napjaiban ebből elegem lett, és visszacsináltuk az egészet. Ez a része szerencsére korrektül lement, minden pénzemet visszakaptam, kivéve persze azt, amiből még a létre nem jött átírás előtt befizettem a biztosítást, illetve amit arra költöttem, hogy szerváltam a kocsihoz négy használt felnit (igen, én festettem őket aranyra) és négy új gumit, na ezek most már faterom Suzukijának az értékét emelik...

Aztán úgy folytatódott a sztori, hogy mivel közben erősen beleszerettem a 7 ülés gondolatába, kerestem további megoldásokat. Például elgondolkodtam rajta, hogy mi lenne, ha nem a Honda mellé, hanem helyette néznék valamit? Mondjuk egy Streamet. Ismeritek? Nekem csak a neve volt meg, ezért kinéztem egy szimpatikus hirdetést, és elmentem megnézni, hogy meg is tudjak tapogatni egy ilyen autót.

Tetszett nagyon, és legfőképp az, hogy egy nem egyterűnek, hanem inkább egy megtermett kombinak kinéző egyterű. És Honda. És svájci. Szóval megnéztem, megtapogattam, üléseket toligáltam, kormányt markolásztam, váltót huzigáltam, majd végül nem vettem meg. Miért? 1.2 volt az ára, ami nem kevés, de szerintem oké. Utánanéztem, reálisan mennyit lehet kapni (tehát nem kérni) az Aerodeckért. Mondjuk 4 kilót, de akkor szerintem máris egy kicsit sokat mondtam. A differencia tehát 8 kiló. Na, ezt két plusz ülésre vetítve sokalltam. Közben folyamatosan nézegettem egyéb alternatívákat is, és újra elővettem egy régi gondolatomat...