Egy újabb kiváló G Merci a Szépvölgyi útról:

Hát istenem, az első rendszám valahogy elkallódott...

A tavalyi év (második felének) egyik legfelkapottabb, és ennek megfelelően a mainline darabok közül az egyik legnehezebben beszerezhető darabja a Nissan 180SX volt. Persze idővel csökkent körülötte a hiszti, de nekem ennek ellenére sem sikerült boltban venni, így az ebayhez kellett fordulnom. Egy pakkban vettem 8 db-ot, de mindet hiányos bliszterben, cserébe olyan jó áron, hogy megérte. Főleg úgy, hogy a 7 darabra rúgó felesleget meg elpasszoltam a januári kisbörzén. Az igazit 10 évig, 1988 és 1998 között gyártották, és kezdetben csak Japánban forgalmazták. Európába és a világ többi részébe már 200SX és 240SX néven jutott el, ezeket mi is jól ismerhetjük, jórészt Karottának köszönhetően, aki sokáig egy ilyet reszelt.

Kisautóként ez szerénytelenül leültették és körbespoilerezték, illetve jól kilógatták a kerekeket és kész is lett egy remek jó drifter/sportverda. Komoly a kipufogóvég is hátul, jópofák a másnapos első lámpák, és jutott még némi kis részlet-festés is a B-oszlopokra és hátra a tolatólámpák közé. Nagyon rendben lévő darab lett ez, meg kell hagyni, és amikor ezt olvassátok, már bőven elérhető az első recolorja, amivel viszont a magyarországi boltok is rendesebben el lettek látva... Ezúton is köszönöm a Hot Wheelsnek, hogy kihoz ilyen japán kultautókat, a jóisten tartsa meg ezt a jó szokásukat még sokáig!

A mai delikvens egy sportosított Plymouth Barracuda, abból is a harmadik generáció, név szerint AAR Cuda. Ezek az autók szerepeltek a Trans-Am szériában, és bár voltak pole-jaik, végül nem nyertek sosem. Korábban volt két példányom is a kisautóból, egy Lime Light és egy Vitamin C színű, de valamelyik szűkítésnél áldozatul estek:

Úgyhogy egy példányt visszapótoltam a 2015-ben megjelent variációból, amelyet szintén szépen kifestettek, ráadásul elég sportos felniket is kapott:

Jó, a lámpák és egyéb apróságok kipingálásával nem vesződtek, de az összhatás egyáltalán nem rossz, sőt. Igyekeztem egy olyan példányt behúzni, ahol nincs nagyon elcsúszva a festés, ennek a mércéje nagyjából a kilincshez mért pozíciója, és hát szemre ez volt a legjobb. Amúgy pedig semmi extra, négy kerék, nem nyílik semmije, nem rugózik, az ablakok az utcára néznek, ennyi, egyszerűen csak megtetszett...

Pénteken Eplénybe kellett mennem (mennünk), és útközben észrevettünk egy jópofa katonai konvojt (update: Várpalota Challenge), amit aztán meg is előztünk, de egy párat azért sikerült kattintani, mutatom:

A második-harmadik képen a fickók elég kemények voltak, kb. 80-90-el mentek, szélvédő nélkül - és kint volt vagy 2 fok...

Ma egy nem túl szakszerű összehasonlító poszt következik, aminek a két főszereplője egy Hitachi TRK-7800KE és egy Toshiba BomBeat7 (RT-S503D). Kezdjük ott, hogy a Hitachi a Jófogásról érkezett, a Toshiba a vateráról, előbbi lényegében hibátlan állapotú, kvázi napi használatból jött, ráadásul vagy 40 db régi magnókazettával, amelyek közül egyet sem tartottam meg :) Az utóbbi már messze nem makulátlan, az antenna törött, vagy inkább úgy mondom, letört, nincs is meg, de meglepő módon a magnó rész működik, bár a kazetta csévélése már eléggé nehézkes, illetve két „kapcsolósapka” hiányzik - persze ha azt nézzük, hogy az 1990 forintos kikiáltási áron sikerült elhozni, akkor ezek nem olyan súlyos problémák. Mindkettő saját hálózati kábelével érkezett, ami jó pont, a korábbiak közül volt olyan, amihez ezt pótolni kellett, igaz, csak pár százas tétel, de akkor is bosszantó, ha nincs. És akkor a képek:

Méret tekintetében a Hitachi jóval nagyobb, nehezebb darab, az ember azt gondolná, hogy mivel testesebb, sokkal jobban is szól, de nem egészen ez a helyzet, a kis Toshiba meglepően emberes teljesítményre képes, és még a hiányzó antenna ellenére is remekül, tisztán fogja be az FM rádióadók többségét. Kor, stílus és dizájn szempontjából nagyon hasonló a két készülék, ezek pont azok, amik nekem a legjobban tetszenek.

És hát úgy tűnik, nem csak nekem, a kollégák körében is nagy siker az irodában a kis magnósarkom, már többen mondták, hogy előszedik a régi magnójukat egy kicsit nosztalgiázni... A két szereplő között nem hirdetek nyertest, mindkettő tetszik, nem tervezem eladni őket. Ja, mert nem mondtam, az első magnós posztban láthatók közül a kis Sharpot és a Panasonicot már eladtam, a D8514-es Philips sincs már meg, és nem bírtam ellenállni a gyors pénz csábításának, a hatalmas Siemens is elment már, utóbbi három az ebayen, összesen pont annyiért, amennyiért anno a Volvót vettem, szóval bőven maradt miből pótolni az űrt, amit hátra hagytak ;) Azóta pedig a január eleji posztban mutatott szakadt Philips és a Samsung is új vevőre talált, igaz, ez utóbbiak csak jóval kisebb nyereséget tudtak generálni, mint a komolyabb darabok, de legalább nem buktam rajtuk. És megvannak már a kiszemelt utódok is...

(A fotókon, ha valaki nem ismerte volna fel ezeket a kedves fiatalembereket, a kiváló Run-D.M.C. és a csodálatos Beastie Boys tagjai láthatók. A klasszikus felállásban már sajnos egyik sem létezik.)

Nagyon speciális carspotting az Aréna Plázából, ahol egy Nimrod Ferrarit sikerült találnom, valami energiaitalos show car - amit természetesen értékelhetetlen telefonos képekkel tudok csak prezentálni:

De semmi baj, mert itt megtekinthető rendesen is:

Azért ez elég látványos promó, nem?

Hát ha máshonnan nem, a Verdákból tuti mindenki ismeri a Hudson Hornetet! Kevésbé rajzolt formában ugyanaz:

De ez semmi, mert megjelent a Hot Wheels kínálatában is, és természetesen ahogy tudtam, beszereztem. Az igazat megvallva a mesefilm előtt nem is hallottam erről az autóról, fogalmam sem volt, mitől is fabulous, sőt igazából az ebből az időszakból származó autók soha nem is mozgattak meg nagyon. Ahogy viszont öregszem és egyre bölcsebb leszek, úgy kezdenek megtetszeni az ilyen dinoszauruszok egyre jobban... A Hudson Hornet ráadásul még formára is nagyon bejön, batár létére elegáns és kecses, egy ilyen versenyfestéssel pedig különösen kívánatos. Nem tudom, később tartogat-e számunkra a HW meglepetést a színével kapcsolatban, de szerintem az első eresztés sem lett rossz ezzel az "aranyozással":

Szó se róla, ennek is gyönyörű a feneke, illetve az egész autó formáját jól megoldották kicsiben. És soha nem lehet tudni, miből lesz a cserebogár, ezért ebből is eltettem egy tartalék darabot ;) 

A hetedik sor közepén. Lehet ám, h egyszer majd írok is róla...

A hó elején a sors elvitt a Groupama Arénába egy tárgyalásra, ott lőttem ezt az ínycsiklandó Moto Guzzit, amit nem is sikerült az ügyetlen telefonommal normálisan lefényképeznem, de a lényeg talán látszik:

A januári hidegben napozó pályáról is lőttem azért egyet:

Hajrá, magyarok!

A magnógyűjteményem legnagyobb darabja már nem a Siemens RM-794-es, hanem a most következő Philips D8534-es Stereo Compo Soundmachine nevezetű gépállat. Simán kétkazettás méretű, pedig nem az, a másik kazetta "helyére" grafikus equalizer került be, és jól is néz ki ott. Az egész batárnak nagyon jól áll, hogy a két leszerelhető hangfal közötti részt sötétszürkére színezték, bár nekem azzal sem lett volna bajom, ha minden marad ezüst. Baromi nagyok a hangszórók, ezáltal nagyon szépen is szól a cucc, de persze a súlya sem csekély. A rádió kissé hullámos skálájába réges-régen beköltözött valami kis pók és szőtt egy csodás sarokapartmant magának, ezt majd még el kell távolítanom, de szerencsére nem zavarja a hangolást.

A gombok a sötétszürke Hitachimhoz hasonló kivitelű soft touch rendszerűek, érdekes módon a a REC és a STOP gomb is egy-egy nagy, elnyújtott csík, nem a megszokott kiosztást látjuk. A kazettaajtó csillapítva nyílik, de az egész szerkezetre igaz, hogy olyan finom rajta minden. A középső rész jobb alsó sarkában pedig a Dolby zajcsökkentés gombja került, ami szerintem a magnó készültének idejében még nagy szó lehetett. Ahogy megszokhattuk a boomboxoknál, ez is képes külső jelforrást kezelni, illetve csatlakoztathatók rá további hangszórók. A gyűjteményem egyik legszebb állapotú darabja ez, ami elég komoly teljesítmény, mert az az ár, amit fizettem érte, messze elmarad az átlagtól. Nektek hogy tetszik?

Andristól, 2009-ből:

Köszönet érte 2016-ban! (És emlékeztetőül egy korábbi Csepel-posztom 2012-ből.)

Outlaw Porschék kapcsán gazdag tartalommal vár minden érdeklődőt az internet, most én csak kettőt szeretnék kiemelni az érdekesebbek közül, az egyik Magnus Walker élete és munkássága, álmaimban ugyanígy látom magam 10-20 év múlva, de persze nem leszek ilyen sajnos soha. És így nem fog az én aláírásom szerepelni egy HW-bliszteren sem. A másik érdekesség pedig az Emory által felpiszkált Porschék világa, amelyet még Jay Leno is bemutatott, annyira nagy hatással voltak rá ezek a kocsik - pedig őt lenyűgözni autós témában nem lehet olyan egyszerű:

A fenti tartalmak alapján az outlaw kifejezés is magyarázatot nyer, ha valaki kevésbé bírná az angolt, de érdekli az elnevezés, akkor elmondom röviden: szó szerint törvényen kívülit jelent a szó, és azért tartják ezeket a kocsikat törvényen kívülieknek, mert szakítottak a gyári állapotra visszahozás hagyományával, bátran hozzányúltak motorhoz, kasznihoz, beltérhez, tehát mindenhez, amit ők úgy gondoltak, hogy úgy jobb/szebb/vagányabb lesz. És le kell borulnunk (immár sokadszor) a Hot Wheels előtt, aki egy ilyen autónak az elkészítését bevállalta, no nem mintha szerintem bármilyen üzleti kockázattól tartaniuk kellett volna, hanem inkább hogy a néha érthetetlen autókra rábólintó vezetésen át tudta nyomni ezt a projektet:

Minden szempontból megdöbbentően vagány ez a kocsi, ez a szín, ez a felni, ez a dekoráció, (ez a segg!) egyszerűen nagyon bejön. Még akkor is boldog lennék, ha nem is lenne belőle később recolor... 

Biztos ami biztos, eltettem belőle egy bontatlant is, nehezebb időkre.

Ez rövid poszt lesz :) Mert semmi. Jön, megy, kanyarodik, ha kell, tolat és indexel, hűt-fűt, néha dudál. És ugyanez van a Suzukival is. Jól elvannak:

Nagyon megszerettem az Aerodecket, ha nem megy tönkre, nem is kell más. A napokban tervezek hozzá keresztsíneket venni a tetőlécekre, mert találtam nemrég jó áron. És tartozom a kocsinak egy új bal hátsó kilinccsel is. Hamarosan...

Először is érdemes lenne arról pár szót ejteni, mit is jelent a Kaido Racer kategória? Nincs hozzá hivatalos definíció, meg kell nézni a képeket a témában, és összeáll. A Hot Wheels az utóbbi pár évben mindenki (jó, nagyon sok ember) szívébe belopta magát, hogy kihozott olyan japán kult-autókat, mint a Datsun 510-es vagy a 620-as, esetleg a klasszikus Celica, de mondhattam volna itt a Mazdát és a GT-R-eket is, mindegy, úgyis tudjátok, miről beszélek. E soron belül jelent meg nemrég egy újabb darab, ami az eddig is magas lécet nem hogy nem verte le, de talán még magasabbra is helyezte: ez a gyönyörű kék Nissan Fairlady Z. Volt már a blogon ilyesmi holmiról szó, de ha nem akarnék ennyire szerénynek tűnni, azt mondanám, jól körüljártuk már ezt a Z-témát, így nem marad sok elmondani való, csak annyi, amennyit a poszt bevezető képét is adó SpeedHunter cikkből (első link) is kiolvashatunk, miszerint a most következő kisautó Jun Imai HW-tervező (egyik) saját autójának a kicsinyített mása, amit ő egyébként 'Kaido Z'-nek hív. És még itt is olvashattok a sztoriról. Én meg mutatom a képeket a dögről:

A kisautót a decemberi börzén lőttem már baráti áron, előtte hiába keresgéltem az üzletekben, sehol nem találtam, de a börzén, amennyire láttam, mindenki hozzájuthatott, aki akart. Vagányak rajta a szélesítések, vérbeli versenyautónak tűnik, amihez tökéletesen illenek a sötét felnik. Amelyek mind a négyen egyforma méretűek, hála a jó égnek! Természetesen akkor is megvettem volna, ha nem így van, a metálbordó pajtása például hátul nagykerekű, de talán kezdik odaát is felismerni, hogy az ilyen, talán inkább a gyűjtőket célzó darabokkal nyugodtan lehetnek jó fejek és semmi szükség elbaltázni őket... Legalábbis ebben reménykedem. Ez meg így a végére egy kis audiovizuális magyarázat a bliszteren feltüntetett EA logóra és a Need for Speed feliratra:

Nem sűrűn teszem, de ebből vettem egy másodpéldányt is, amit már el is süllyesztetem otthon egy doboz mélyére, hátha jól jön majd 10 év múlva.

A kis feleségem a minap kérdezte, miért nem írok soha a családunkról, meg hogy hogyan teltek az ünnepek? Mondom neki, de írok ilyenekről is, csak lehetőleg azokból a szempontokból, amik itt bárkit is érdekelhetnek. Azaz kisautós, legós, nagyautós, retro szirszaros szempontokból. Na, most sem lesz ez másképp, ezúttal a filmes végéről fogom meg. mert az van, hogy a legifjabb gyermekem érkezése óta (ami ugye uszkve 4 hónapja volt) nemigen van módunk filmeket nézni. Oké, a nagyobbikkal voltam moziban, meg ez-az beakad néha a tévéből, de úgy rendesen nem tudunk filmezni. Kivéve, amikor a két ünnep között nem kell dolgozni, és minden délután én altatom minimum az egyik kölköt - ilyenkor ugyanis este nem tudok, így amikor a család lefekszik, én kitelepedek a nappaliba és igyekszem bepótolni az elmaradásokat.

Így sikerült rövid időn belül megnéznem a Mission: Impossible legújabb részét, a Kingsment, Az U.N.C.L.E. emberét, és most legutóbb a Mentőexpedíciót, Matt Damonnal. Röviden: mindegyik nagyon tetszett! Hosszabban: csak az utolsóról akartam írni egy picit, mert az különösen bejött. De előbb egy kis bulvár:

Szóval egyébként remekül teltek az ünnepek, a karácsonyfát szokás szerint az Ikeából szereztem be, aki nem tudná, viszonylag emberi áron lehet ott minden decemberben "visszaváltható" fát venni, a vételár felét januárban visszaadják egy vásárlókártyán. Jó magas lett, vagy két méter, ami az én ízlésemnek sok, de a gyerekek miatt fontos. Vettem vagy 10 bejglit is, éppen csak hogy kitartottak, nagyon jókat ettünk, a gyerekekkel sokat társasoztunk és legóztunk, és majdnem mindenkinek azt hozott a Jézuska, amire vágyott. Nekem pl. A hobbit második, bővített részét blu-rayen, illetve a legújabb Tom Clancy-könyvet. A Volvót is ekkorra ígérte készre a szerelőm, de persze nem lett meg, talán majd januárban, meglátjuk, továbbra sem sürgős, addig is tető alatt van. Nem sokkal karácsony előtt voltam egyébként börzén is, onnan is megleptem magam ezzel-azzal, szóval panaszra semmi ok.

Vicces volt az Interstellar után újra látni Matt Damont űrhajósként, ráadásul egy hasonló színvilágú szerelésben, mégis teljesen más szerepkörben. Itt totálisan pozitív a figura, minden tekintetben. Az összes tudományos cucc a filmben rendkívül könnyen emészthető, sőt igazából olyan dolgok miatt képesek az alkotók szurkolásra buzdítani, amit normális esetben nem is értenénk. Én még burgonyák pusztulása miatt sosem voltam így elkenődve, mint a film nézése közben, hacsak nem számolom ide a feleségem egy rosszul sikerült rakott krumpliját a régmúltból. Csak emlékeztetőül, hogy miről is szól a történet: főhősünk egy szerencsétlen baleset miatt egyedül reked a Marson, ez a fő csapás, a másik két szál a NASA földi irányítóközpontja (a Bálna, merthogy Magyarországon forgott a film), és a visszafelé tartó többi űrhajós utazása. Szóval ennek a szerencsétlennek egyedül kell kihúznia a következő expedícióig egy egy hónapra tervezett bázison - négy évig. Szerencse a bajban, hogy ő épp botanikus, tehát el tud kezdeni élelmet termeszteni és vizet készíteni, de nem lenne túl izgalmas csak ezt nézni a film teljes hosszában, szóval akad azért kaland rendesen.

A legnagyobb talán az, hogy az említett következő expedíció vagy háromezer kilométerrel odébb aktuális, még oda is el kell jutnia. A film erőssége szerintem a megdöbbentően eltalált hangulat, mind a képek, mind a zenék terén, de mégis leginkább a főszereplő videónaplója, amely tulajdonképpen a narrációt hivatott kiváltani. Emberünk folyamatosan küzd és bízva bízik, lent a Földön is pörög a stáb, hogy minél hamarabb kitalálják, hogyan lehetne megmenteni fent maradt űrkalózt (ja, igen, nem mondtam, miért ez lett a poszt címe, de nem is akarom lelőni a poént, szóval aki látta, tudja, aki meg nem, nézze meg, majd rájön), de közben bepillantást engednek a NASA politikai játszmáiba is, ami szintén egy izgalmas terület, továbbá beszállnak a kínaiak is, hogy még érdekesebb legyen - és itt jegyezném meg, hogy pont a kínaiak megjelenése volt az a pont, ahol rádöbbentem, mennyire magába tudott szívni a film, ugyanis a kínai űrközpontnak a MÜPA adott otthont, ami előtt ugye jár a HÉV. Nézem a filmet, ott az épület, elmegy előtte a jól ismert zöld-fehér szerelvény, és mondom magamban, de jó látni, hogy a kínaiaknál is ugyanaz a szovjet technika üzemel, mint nálunk Soroksár felé :) Hát egy frászt, AZ konkrétan a soroksári HÉV volt :D Mindenkinek, és ezt komolyan mondom, a sci-fiket kevésbé kedvelőknek, hovatovább csajoknak is jó szívvel ajánlom a film megnézését, garantáltan remek szórakozás két órára, de még utána is lehet róla beszélgetni. Hajrá!

Hasznos tanácsok réges-régről:

Óvatosan!

Tavaly (haha, de érdekes ezt kimondani így január 4-én) az első magnós posztban írtam, hogy az én Siemens rádióm bár szeretett és megbecsült darab volt, egy kicsit jobban tetszett a szomszéd srácé, mert csak. Na ezt sikerült így utólag beszerezni, konkrétabban egy Club 818-ról van szó, ami ilyen - és akkor itt ismét dől az egy gyártótól egy darab szabály:

Kisebb egyébként, mint az én régim, de erre nem emlékeztem már. 2000 forintot fizettem érte egy FB-csoportban megjelent hirdetés után, és az a jó hír, hogy bár egy kicsit ütött-kopott, a rádiós része tökéletesen működik, és az egész szerkezet hiánytalan. A magnója is megy, de elég lustán... Ez a dizájn egyébként jól hozza a nyolcvanas éveket, és innentől már ez is csak dekorációs szerepet tölt be nálam, ráadásul az irodában, otthon nemigen tudnám hova tenni, ott csak lefotóztam. De ha már beszélünk, mutatok még két darabot, amiket szintén bent őrizgetek, az első egy Samsung, amit egy doboz cigi áránál is kevesebbért vettem, a második pedig egy leharcolt, de a mai napig tökéletesen működő Philips, ami viszont egy fél doboz ciginél is kevesebbe volt:

A kisebbik, a Samsung egy elég egyszerű darab, de megtetszett a végletekig letisztult formaterve, így behúztam. A kétkazettás Philips már egy jóval komolyabb készülék, legalábbis az lehetett fénykorában, a hajdan lecsatolható hangszórói a bass reflex nyílásnak köszönhetően nagyon meggyőzően szólnak, meg is leptek rendesen, amikor kipróbáltam. Valamelyik volt tulajdonosa azonban jónak látta kétoldalú ragasztószalaggal megszüntetni a hangfalak levehetőségét, én meg nem nagyon akartam feszegetni, szóval egyelőre marad minden egyben. A remek rádió mellett mindkét oldalon teljesen hibátlanul üzemel a magnó is, bár a felvétel funkciót nem próbáltam. A poszt írásakor (november legvége) épp kilenc magnó van a irodámban, nemsokára mutatok még egy Toshibát, egy újabb Hitachit és egy óriási Philipset. Legyetek türelemmel!

31-én azért még elugrottam a Közlekedési Múzeumhoz a szilveszteri kis találkozóra, ahol az alábbi képet csináltam, meg még egy párat, amiket úgy tudtok megnézni, hogy rákattintotok:

BÚÉK mindenkinek, gyertek idén is!

Van egy olyan érzésem, hogy ma ember nem olvassa a blogot, pedig igazi finomságok következnek mára, tovább jelesítve az év utolsó napját. Ha jártok olyan helyeken, ahol Hot Wheels kisautókat árulnak, tudhatjátok, hogy Star Wars-dekorációval ellátott fantáziakocsikat is lehet már itthon kapni, ami remek dolog, de engem nagyon zavarnak a fantáziaautók, főleg hogy a HW kínálatában "rendes" darabokat is lehet kapni ugyanilyen tematikával, csak épp nem nem Magyarországon. Egy darabra különösen vágytam, viszont mivel nem olcsó, másodmagával rendeltem, tudjátok, így a fajlagos költség csökken, a szállítás dobja meg ugyanis az árakat, a tengeren túlról az utóbbi időben csak a hülye rendel, meg persze én, de már elég ritkán. Szóval mutatom:

A teljes SW-sor 6 kisautóból áll, ezek a darabok egyébként a Pop Culture sorozatba tartoznak, amelyben elég sok érdekességre lehet még találni, csak győzze az ember pénzzel. A VW Drag Truck önmagában is egy elég ritka madár, hát még ilyen szépen kifestve, ilyen kerékkel és ilyen szép csomagolásban. A Han Solós Chevy pedig a dekoráción túl még annyiban is illik a Volkswagenhez, hogy az is egy drag szörnyeteg, így a két kisautó elég jól mutat egymás mellett a polcon. És ha már a polcról beszélünk, ott figyel mellettük Kermit Breki is, szintén egy VW bliszterén, erre a változatra sikerült elcserélnem el jó múltkor egy pesti börzén a Grateful Dead-es kisbuszomat (megjegyzés: az előd és az utód is szintén a fentebb említett PC-sorozatból származik):

Mindegyik csomagoláson ott virít a büszke felirat, hogy Real Riders, azaz gumikerekes kivitelekről van szó, illetve metal/metal, ami pedig az alváz és a felépítmény anyagára utal, ebből ugye az előbbi az érdekes, miszerint fém az alja e kisautóknak. Ennek megfelelően súlyosabb darabok is az átlagosnál, de a lényeg a körítés, azaz a festés és a csomagolás, egész egyszerűen baromi jól mutatnak! A legutóbb befutott Drag Bus pedig a hab a tortán, itt mondjuk nem érdekel annyira a Looney Tunes, maga a járgány hiánypótló:

A felső két darab nekem egyértelműen az év fénypontja a gyűjtemény szempontjából, így hát kívánok minden kedves és kedvetlen olvasómnak hasonlóan örömteli egész 2016-ot, majd jövünk, meglássátok!

Jó, a címből nem derül ki, hogy a most következő kis Toyota valójában messze nem egy tucatdarab, hiszen a blog olvasói számára már jól ismert Stahlberghez nagyon hasonló modellekben utazó szintén finn Nyrhinen Ky követte el 1:24 körüli méretarányban, műanyagból - és ami talán a legérdekesebb a sztoriban, hogy ezt bizony itthonról szereztem be:

Ahogy a többi, ez sem túl gyakori darab, Magyarországon meg főleg nem az, pedig elég sok verziója ismert. (Igazándiból nem merültem el a Stahlberg és a Nyrhinen viszonyában, de feltételezem, hogy bár különböző márkanév, mégis valahol összeérhettek a szálak, a fentebb linkelt wikipedia oldal szerint a Stahlberg csinálta a svéd modelleket, emez meg a többi európait.) Sajnos elég kopottas állapotban került hozzám, illetve hiányzik egy dísztárcsája is, de ugye látjuk, hogy a hiányzó darab valójában nem csak egy dísztárcsa, hanem a felnit magát (egyébként nagyon is élethűen) mintázó műanyag tányér, szóval ez egy picit fáj, pótolni nyilván sosem lesz alkalmam. Ezt leszámítva viszont komplett, még a kis sárfogók is megvannak rajta, nem beszélve az indexekről és tolatólámpákról, amelyek amúgy hajlamosak az eltűnésre. Gondolkodtam sokat, de nem valószínű, hogy megtartom, inkább Volvókra hajtok e műfajon belül, mindent nem lehet...

Nem volt olyan régen, amikor egy japán VW kisbuszról írtam, aztán nem sokkal később egy Siku platós Transporterről, most pedig végre következhet a japános posztban is említett T1 Doppelkabine, amelyet a Tomica Premium sorozatából húztam be. Várni kellett egy kicsit, amíg normalizálódnak az árak, a bemutatást követően nagyon drágán mérték ezt a verziót, de mára már kifogható normális pénzért is. Muti:

Ugyanazt tudja, mint az ablakos változat, csak ez platós és nem piros-fekete, hanem zöld-fehér. Rugózik, szépen gurul, van egy kis súlya is, és bár nem nyílik ennek sem semmije, mégis nagyon részletes, igényes darab. Az egyes részletek kifestése itt is jól sikerült, nincsenek elcsúszások, nincs festékhiány, minden olyan, amilyennek kell lennie. Igaziban is kéne, de arra, hogy valaha is lesz ilyenem, ahogy telik az idő, egyre kevesebb az esély. Marad a nyálcsorgatás:

Igyekszem egyébként az év vége közeledtével már csak a finomságokra koncentrálni, ennek a tudatában nézzetek még vissza szilveszterig, ígérem, érdemes lesz! ;)

Na, a bejgli és egyéb csodás sütik okozta cukorsokk után mutatom, amit régebben ígértem. Semmiképp sem szerettem volna a magnós gyűjteményemet Videoton nélkül hagyni, így beszereztem egy klasszikust, az Europa Stereót. Vicces, hogy milyen megfogalmazásokkal találkozhatunk a használati utasításban (nem, ilyesmi nem járt hozzá, utólag töltöttem a netről), pl. a gépezet megnevezése e szerint (bal lent) RM 5642 S hordozható nagyszuper sztereó-magnetofonos táskarádió. Boombox meg ghettoblaster, mi? Nagyszuper! :D

Valójában ez a magnó már akkor sem volt sem szuper, sem modern, amikor készült, tehát 83 és 86 között, ráadásul ha az ember körbenéz a korabeli külföldi típusok között, viszonylag nagy pontossággal belőhető, melyikről koppinthatták az egészet. Ami viszont mindenképp pozitívum, hogy viszonylag jól szólt, jól működött és sokáig bírta a strapát, ez vélhetően tervezési szempont is volt, még ha nem is az örökkévalóságnak tervezték. A hozzám került példány is látott már egy-két csatát, messze nem egy makulátlan darab, de ha hazaviszem egyszer, mosás után valószínűleg sokkal jobban fog kinézni. Jelenlegi állapotában ilyen:

Na igen, nem olyan szép, mint a korábban mutatott Sharp és Panasonic készülékek, a szürkésbarnás szín sem okoz vizuális orgazmust, a nagy testbe applikált kis hangszórókról pedig a Honda City jut eszembe, amit talán nem kell magyaráznom... Méretéhez képest mégis elég súlyos, a hasonló méretű "nyugati" darabokhoz képest jóval nehezebb, de ezt inkább tegyük a mérleg jó oldalára, hiszen így rámondhatjuk, hogy "ebben még volt anyag".

Minden jót!

Milánnak többek között, két kisebb Star Wars-készlet mellett egy Classic 10698-as dobozt hozott a Grincs, amiből a lentebb látható nagy méretű robogót sikerült először összerakni (nekem), és ezzel osztatlan sikert aratni:

Nektek mit hozott?

Gábor küldött egy szerencsétlen sorsú Royal Enfieldet, amit a tulajdonosa nem tud honosítani, mert csak indiai papírjai vannak:

Szerintem már csak dísznek is kiváló lesz a nappaliba...

Nem egészen értem, hogy ha a Matchboxnál gondban vannak, milyen klasszikust kéne kicsiben elkészíteni, miért is nem hívnak fel engem, de ha már nem volt jobb ötletük, megmutatom (én is), milyen lett a Willys Jeep Pickup Truck:

Az én ízlésemnek egy kicsit keskenyre sikeredett, illetve nem tetszik még olyan nagyon a "futómű" elnagyoltsága sem, de tény, hogy ebben a kategóriában nem szabad csodát várni, már az is nagy szó, hogy egy a való világból vett autót mintáztak meg, és nem Hulk eltitkolt unokaöccsének zöld mutánsautóját, amely képes repülő motorcsónakká is átváltozni... Ellenben szinte minden tetszik, ami platós, pedig még sosem volt ilyen autóm ;) (A Hot Wheels háza táján is készült egy hasonló gép, csak az modernebb, és Scrambler néven érdemes rákeresnetek, ha nem tudjátok, melyikre gondolok, segíthetek is.) A kisebb részletek kidolgozása dicséretes, az első részt szépen ki is festették, jól áll neki ez az élénk, de nem világos piros szín is, a nagy kerekek sem idegenek rajta, szóval tökoké, de egy megjegyzésem még lenne a végére: a MB miért nem csinál olyat, hogy elővesz korábbi darabokat, és kis változtatással kihozza újra? Nem kell messze menni jó példáért, csak átkiabálni a HW-szobába, hogy hé, ti ezt hogy szoktátok? Mert hogy a HW gyakorlatában van ilyesmire számtalan példa, míg Matchboxéknal csak nagyon elvétve. Pedig mennyivel nagyobb sikere lett volna egy MB Jeep Gladiator újraélesztésnek, nem? (A példa nem véletlen, de erről majd máskor.) Sőt én egy egész 1-75-ös vagy 1-100-as sort is el tudnék képzelni ilyen reprodukciókból. Na mindegy, álmodik a nyomor, kéz a biliben, de ha már itt tartunk, az alábbi videó egy eladó darabot mutat be - nem mondom, hogy nem kívánatos, de ez a kocsi azért mégsem férne fel a TOP10-es kívánságlistámra:

És lesz még új Jeep a MB-tól, biztos láttátok. Tényleg, régen kérdeztem, de már csak a keretes szerkezet kedvéért: Ti milyen autót látnátok szívesen a Matchboxtól vagy a Hot Wheelstől a közeljövőben?