Szánt szándékkal választottam a fenti képet a most következő kisautóhoz bevezetőnek, és nem a poszt végén lévőt - pedig de jó lett volna, ha azt "kell" használnom. Az történt ugyanis, hogy az 1972-es Chevy LUV kisteherautóból a Hot Wheels a felpimpelt változatot készítette el kicsiben, és nem a normált. Ahogy a C10-es esetében is tette. Az eredetileg Isuzu (Faster) pickup így széles lett, meglehetősen alacsony, és a motorháztetőből is kikandikál a tudása. Személy szerint sokkal boldogabb lettem volna egy utcai verzióval, vagy annak csak egy egészen finoman vadított megoldásával, és szerintem nem is vagyok egyedül ezzel az álláspontommal, de ahogy eddig sem, most sem kérdeztek meg, mit szeretnék - megvettem tehát ezt a vizenyős tekintetű sárgaságot:

A fentebb linkelt cikkben írnak arról is, hogy a dekoráció a valóságban is létezett Mighty Mike verzió előtt tiszteleg, ami remek, de igazán megcsinálhatták volna normálisan, bár lehet, hogy csak az én példányom ilyen szerencsétlenül hiányos itt-ott festésileg. De a sok króm csillogása elhomályosítja ezeket a nüanszokat ;) A batár nagy hátsó kerekeket (és a miattuk a fél rakteret elfoglaló belső kerékíveket) nem szeretjük, viszont a felbillentett tetőablak jópofa kedvesség. A teljes króm belső sem újdonság a HW háza táján, ezt is hanyagolhatnák már, nagyon kevés kisautó esetében érzem a létjogosultságát, de inkább sehol, ha lehet választani... Mindezek miatt messze nem válhat olyan kedves darabbá a gyűjteményemben, mint a Datsun 620, de legalább van.

További minden jót!

Mármint a bal hátsóval, ami "kijárt". Valamelyik Hondás csoportból összeszedtem az összes szükséges infót, hogy otthon egyedül kicserélhessem, mert nem vagyok én egy elveszett gyerek, aztán szombaton elvittem a szerelőhöz, az a tuti. Jobb is, mert el is töltöttünk ott egy kellemes vagy két órát, mert nagyon szar hozzáférni. Jobban mondva, hozzá nem férni. És ha már ott voltunk, készítettem három fázisfotót is:

A szakik is írták a neten, hogy nem egyszerű, de kis kézügyességgel végül is nem gáz, na én úgy láttam, hogy de, igenis gáz, én ilyesmit garantáltan soha nem fogok otthon végezni, léci egyezzünk meg abban, hogy ez volt az utolsó dolog, ami elromlott a kocsiban, oké...? Az utángyártott kilincs egyébként fényes fekete, így jól eltér a többitől, amik viszont matt feketék. Köszi...

Na most kapaszkodjatok: nem Hot Wheels lesz a mai téma! És milyen szomorú, hogy idáig jutottunk, nézzétek csak meg a Matchbox Memories blogot, a fő csapásirányt egyszerűen nem lehet Matchboxokkal tartani, mert szinte semmi normális nem jön ki... :( De a régebbi darabok felemlegetése jó menekülőútnak tűnik, szóval akkor most ez lesz. Egészen meglepődtem, amikor visszanéztem, hogy bizony ilyen Matchbox BMW még nem is volt itt a blogon, sőt, a gyűjteményemből is kimaradt. Mindenképpen pótolnom kellett ezt a hiányosságot - mindkét tekintetben. (Meglehetően nehéz volt a neten nem M5-ös képeket találni, de végül sikerült.) Kapóra jött, amit olvastam, hogy David Cukorberg épp szétosztja a vagyonát, írtam is neki, hogy nekem nem kell több ezer euró, hanem küldjön már egy ilyen Matchbox Bimmert, mert az hiányzik. És igaz!!! Nem hittem az egészben addig, amíg egyszer csak nem csengetett a postás, és hozta a pakkot. A kapott darab mondjuk messze nem makulátlan, de a hibák a fekete szín és a közeli képek miatt sokkal durvábbnak tűnnek, mint amilyenek a valóságban, kézbe fogva tényleg nem ilyen rossz a helyzet ;) Joe már körülszaglászott egy piros példányt, így talán nem fog ismétlésnek tűnni, hogy egy feketét mutatok:

Ő is utalt rá, én is mondom, hogy ez a szín teljesen autentikus Magyarországon, az olajosok kedvelt típusa volt ez a BMW-k közül, ők pedig ugye hagyományosan a fekete autókat kedvelik, de szigorúan teljesen lesötétített szélvédőkkel. Szerencsére kicsiben jól belátni, így a bézs belsőteret is megszemlélhetjük, ami nagyon jól passzol a külsőhöz. A kerekek is jók a kocsihoz, nincs baj az arányokkal sem nagyon, maximum csak annyi, mint amennyi az igazival: mai szemmel már egy kicsit olyan semmilyen az összhatás...

Lehet, hogy valami ilyesmi színben és kiegészítőkkel kellett volna kihozni anno, és akkor még ma is nagyobb hype lenne körülötte, nem kéne beérnünk a bumfordi rendőr Hármasokkal. Jut eszembe, idén ez volt az első Matchbox-poszt a szirszarjaimon. Elég szégyen... Mindenesetre: köszönöm, David Cukorberg!

A Siemens Club 745-ös készülékre régóta fentem a fogam... Az történt, hogy jó pár hónappal ezelőtt a Jófogáson belefutottam (na igen, a boombox szóra keresve nem nehéz) ebbe a szerkezetbe, de az eladója nagyon magas árat írt ki, így csak annyit tettem, h küldtem egy üzenetet, hogy én kb. a feléért szívesen megvenném. Aztán ellevelezgettünk, de a végén nem egyeztünk meg. Aztán sok dolgos hét után azt láttam, hogy lejjebb ment az ára. De még nem eléggé. Megint írtam, megint beajánlottam annyit, amennyit szántam rá, és újfent elkezdődött egy párbeszéd, aminek a végén csak sikerült megállapodni, szóval íme a végeredmény, nálam a cucc:

Ó, igen, van ám rajta VU-műszer! :) Nem tudom, miért, de ez nagyon tetszik rajta, lényegében emiatt vettem meg, nagyon nagy vagányságnak tartom. (Most a deckesek nyilván kinevetnek, ott az ilyen analóg kivezérlésjelző jóval elterjedtebb feature, de ha még deckeket is elkezdenék gyűjteni, el kéne adnom a szerveimet...) Amíg nem hallottam a hangját, úgy voltam, vele, hogy tuti csak valami parasztvakítás, de amikor az irodában bekapcsoltam, az egész szóba köré gyűlt, mert olyan klasszul szólt. Tisztán, testesen, meggyőzően. Mondjuk elég méretes is a magnó (46 centi széles, 28 magas, 13 mély), de hogy mennyire komolyan vették a Siemens mérnökei a hangminőséget, elég jól illusztrálja az utolsó képen látható magassugárzó-közeli, azért ez a kidolgozottság nem jellemző annyira, akár ha csak az én egyéb készülékeimet nézem is... Az oldalán, ahogy ebben a kategóriában megszokhattuk, temérdek ki- és bemenet (nem fotóztam, de a hátoldalon még koax-bemenet is van), a kis ledek remekül világítanak, a műszer mutatói szintén gyönyörűen teszik a dolgukat, a magnó játszik rendesen kazettát, és külön öröm volt, hogy szép tisztán, ápoltan kaptam meg, nem kellett rögtön nekiesni Domestos-os törlőkendővel. Érdekesség egyébként, hogy Sanyo M9978-as típusjelzéssel is forgalmazták (ezt innen tudom), de ennek az okára nem sikerült ráakadnom a végtelen interneten. Valószínűleg mindegy is, annak ellenére, hogy én speciel jobban örültem volna egy olyan verziónak, hiszen Siemensem már van ezen kívül is. Mindegy, így is nagy a boldogság.

2010-ben mutattam utoljára Ford Galaxie-t, épp ideje, hogy következzen egy másik. Ez most se nem régi, se nem Matchbox, se nem Fire Chief, hanem egy vérbeli mai Hot Wheels, versenyfestéssel, bukócsővel, temérdek krómmal, ráadásul jól leültetve:

Egész jól eltalált festést kapott, a nemrég taglalt Cudával együtt is jól mutat, a Hot Wheels jól ráérzett erre a zöldes témára, ha most megnéztek egy hengert valamelyik áruházban, sok hasonló mintázattal fogtok találkozni, és ez jó. Ugyanez igaz a felnikre, rákaptak mostanság erre a stílusra, talán sokat nézték a Gas Monkey alkotásait a tévében, nem tudom, de mondom, jó ez így. A fehér belső nem túl hiteles egy versenyautóhoz (vagy mégis, lásd: bevezető kép), de tényleg ez legyen a legnagyobb baj vele... Hátulra ez is méretesebb kerekeket kapott, mint előre, de mivel jó sokat eltakar belőle az oldalszoknya, nem fáj annyira.

Feltűnt amúgy Nektek is, hogy mostanában szinte csak Hot Wheels kisautókat mutatok? Mit gondoltok, tényleg kezd annyi lenni a szép emlékű Matchboxnak...? Vagy bennem van a hiba, hogy az újabbnál újabb fantázia- és munkagépeket, esetleg fantázia-munkagépeket nem veszegetem?

Star Wars Riska tej, második sorozat.

Amióta kisautókat gyűjtök, azóta követek el olyan hibákat, hogy eladok olyan darabokat is, amiket nem kéne. A jó régen mutatott Tomica Evo IV-es kiemelt helyen van ezen a bárcsak-ne-adtam-volna-el listán, mert azóta nem csak hogy ritka, de mára baromi drága is lett. De most kvázi pótoltam, igaz, nem a számomra oly kedves rendőrségi festéssel, hanem a Fast & Furious sorozatból kapott mintát, de legalábbis valami olyasmit. Az alábbi kisautó ugyanis egy az imént említett filmsorozat témájában megjelent Racing Champions sorozat része volt, de mivel a RC-nak épp nem volt Mitsubishi kisautója ekkorában, kölcsönöztek egyet a Tomicától, akinek meg volt. Betették a sorba, de nem szóltak a csomagoláson, sem sehol, hogy a fogat nyomokban Tomica Mitsubishit tartalmaz, simán elsunnyogták. Legalábbis megpróbálták, mert a gyűjtők rögtön kiszúrták :) Ahogy azt is, hogy a festése a filmsorozathoz nem nagyon autentikus, abban ugyanis tök máshogy nézett ki a Paul Walker által játszott karakter egyik kocsija. Nem csak mintára, az ugyanis egy Evo VII volt :D No de mindegy, egy szerencsés csereügylet lévén újra lett ilyenem, mutatom is nagy büszkeséggel a negyedik generációs Evót:

Egy másik "klasszikus" Mitsubishim is volt régebben (ja, azt is eladtam, én balga), újabbak meg még vannak azért, de ennek különösen örülök! Mivel Tomicát szinte csakis messziről lehetséges beszerezni, általában jól meggondolom, miért adok ki pénzt, de ez az üzlet itthon ütődött nyélbe, és érzésem szerint mindkét fél elégedett volt vele, szóval ez ritka nagy öröm. A kisautóról nincs túl sok érdekesség, amit el tudnék mondani még, nem nyílik, de rugózik, jól gurul, viszonylag élethű darab. A cikk írásakor nincs is belőle eladó az egész nagy ebayen...

Egyszer kipróbálnék egy ilyet igaziban is!

Egy újabb kiváló G Merci a Szépvölgyi útról:

Hát istenem, az első rendszám valahogy elkallódott...

A tavalyi év (második felének) egyik legfelkapottabb, és ennek megfelelően a mainline darabok közül az egyik legnehezebben beszerezhető darabja a Nissan 180SX volt. Persze idővel csökkent körülötte a hiszti, de nekem ennek ellenére sem sikerült boltban venni, így az ebayhez kellett fordulnom. Egy pakkban vettem 8 db-ot, de mindet hiányos bliszterben, cserébe olyan jó áron, hogy megérte. Főleg úgy, hogy a 7 darabra rúgó felesleget meg elpasszoltam a januári kisbörzén. Az igazit 10 évig, 1988 és 1998 között gyártották, és kezdetben csak Japánban forgalmazták. Európába és a világ többi részébe már 200SX és 240SX néven jutott el, ezeket mi is jól ismerhetjük, jórészt Karottának köszönhetően, aki sokáig egy ilyet reszelt.

Kisautóként ez szerénytelenül leültették és körbespoilerezték, illetve jól kilógatták a kerekeket és kész is lett egy remek jó drifter/sportverda. Komoly a kipufogóvég is hátul, jópofák a másnapos első lámpák, és jutott még némi kis részlet-festés is a B-oszlopokra és hátra a tolatólámpák közé. Nagyon rendben lévő darab lett ez, meg kell hagyni, és amikor ezt olvassátok, már bőven elérhető az első recolorja, amivel viszont a magyarországi boltok is rendesebben el lettek látva... Ezúton is köszönöm a Hot Wheelsnek, hogy kihoz ilyen japán kultautókat, a jóisten tartsa meg ezt a jó szokásukat még sokáig!

A mai delikvens egy sportosított Plymouth Barracuda, abból is a harmadik generáció, név szerint AAR Cuda. Ezek az autók szerepeltek a Trans-Am szériában, és bár voltak pole-jaik, végül nem nyertek sosem. Korábban volt két példányom is a kisautóból, egy Lime Light és egy Vitamin C színű, de valamelyik szűkítésnél áldozatul estek:

Úgyhogy egy példányt visszapótoltam a 2015-ben megjelent variációból, amelyet szintén szépen kifestettek, ráadásul elég sportos felniket is kapott:

Jó, a lámpák és egyéb apróságok kipingálásával nem vesződtek, de az összhatás egyáltalán nem rossz, sőt. Igyekeztem egy olyan példányt behúzni, ahol nincs nagyon elcsúszva a festés, ennek a mércéje nagyjából a kilincshez mért pozíciója, és hát szemre ez volt a legjobb. Amúgy pedig semmi extra, négy kerék, nem nyílik semmije, nem rugózik, az ablakok az utcára néznek, ennyi, egyszerűen csak megtetszett...

Pénteken Eplénybe kellett mennem (mennünk), és útközben észrevettünk egy jópofa katonai konvojt (update: Várpalota Challenge), amit aztán meg is előztünk, de egy párat azért sikerült kattintani, mutatom:

A második-harmadik képen a fickók elég kemények voltak, kb. 80-90-el mentek, szélvédő nélkül - és kint volt vagy 2 fok...

Ma egy nem túl szakszerű összehasonlító poszt következik, aminek a két főszereplője egy Hitachi TRK-7800KE és egy Toshiba BomBeat7 (RT-S503D). Kezdjük ott, hogy a Hitachi a Jófogásról érkezett, a Toshiba a vateráról, előbbi lényegében hibátlan állapotú, kvázi napi használatból jött, ráadásul vagy 40 db régi magnókazettával, amelyek közül egyet sem tartottam meg :) Az utóbbi már messze nem makulátlan, az antenna törött, vagy inkább úgy mondom, letört, nincs is meg, de meglepő módon a magnó rész működik, bár a kazetta csévélése már eléggé nehézkes, illetve két „kapcsolósapka” hiányzik - persze ha azt nézzük, hogy az 1990 forintos kikiáltási áron sikerült elhozni, akkor ezek nem olyan súlyos problémák. Mindkettő saját hálózati kábelével érkezett, ami jó pont, a korábbiak közül volt olyan, amihez ezt pótolni kellett, igaz, csak pár százas tétel, de akkor is bosszantó, ha nincs. És akkor a képek:

Méret tekintetében a Hitachi jóval nagyobb, nehezebb darab, az ember azt gondolná, hogy mivel testesebb, sokkal jobban is szól, de nem egészen ez a helyzet, a kis Toshiba meglepően emberes teljesítményre képes, és még a hiányzó antenna ellenére is remekül, tisztán fogja be az FM rádióadók többségét. Kor, stílus és dizájn szempontjából nagyon hasonló a két készülék, ezek pont azok, amik nekem a legjobban tetszenek.

És hát úgy tűnik, nem csak nekem, a kollégák körében is nagy siker az irodában a kis magnósarkom, már többen mondták, hogy előszedik a régi magnójukat egy kicsit nosztalgiázni... A két szereplő között nem hirdetek nyertest, mindkettő tetszik, nem tervezem eladni őket. Ja, mert nem mondtam, az első magnós posztban láthatók közül a kis Sharpot és a Panasonicot már eladtam, a D8514-es Philips sincs már meg, és nem bírtam ellenállni a gyors pénz csábításának, a hatalmas Siemens is elment már, utóbbi három az ebayen, összesen pont annyiért, amennyiért anno a Volvót vettem, szóval bőven maradt miből pótolni az űrt, amit hátra hagytak ;) Azóta pedig a január eleji posztban mutatott szakadt Philips és a Samsung is új vevőre talált, igaz, ez utóbbiak csak jóval kisebb nyereséget tudtak generálni, mint a komolyabb darabok, de legalább nem buktam rajtuk. És megvannak már a kiszemelt utódok is...

(A fotókon, ha valaki nem ismerte volna fel ezeket a kedves fiatalembereket, a kiváló Run-D.M.C. és a csodálatos Beastie Boys tagjai láthatók. A klasszikus felállásban már sajnos egyik sem létezik.)

Nagyon speciális carspotting az Aréna Plázából, ahol egy Nimrod Ferrarit sikerült találnom, valami energiaitalos show car - amit természetesen értékelhetetlen telefonos képekkel tudok csak prezentálni:

De semmi baj, mert itt megtekinthető rendesen is:

Azért ez elég látványos promó, nem?

Hát ha máshonnan nem, a Verdákból tuti mindenki ismeri a Hudson Hornetet! Kevésbé rajzolt formában ugyanaz:

De ez semmi, mert megjelent a Hot Wheels kínálatában is, és természetesen ahogy tudtam, beszereztem. Az igazat megvallva a mesefilm előtt nem is hallottam erről az autóról, fogalmam sem volt, mitől is fabulous, sőt igazából az ebből az időszakból származó autók soha nem is mozgattak meg nagyon. Ahogy viszont öregszem és egyre bölcsebb leszek, úgy kezdenek megtetszeni az ilyen dinoszauruszok egyre jobban... A Hudson Hornet ráadásul még formára is nagyon bejön, batár létére elegáns és kecses, egy ilyen versenyfestéssel pedig különösen kívánatos. Nem tudom, később tartogat-e számunkra a HW meglepetést a színével kapcsolatban, de szerintem az első eresztés sem lett rossz ezzel az "aranyozással":

Szó se róla, ennek is gyönyörű a feneke, illetve az egész autó formáját jól megoldották kicsiben. És soha nem lehet tudni, miből lesz a cserebogár, ezért ebből is eltettem egy tartalék darabot ;) 

A hetedik sor közepén. Lehet ám, h egyszer majd írok is róla...

A hó elején a sors elvitt a Groupama Arénába egy tárgyalásra, ott lőttem ezt az ínycsiklandó Moto Guzzit, amit nem is sikerült az ügyetlen telefonommal normálisan lefényképeznem, de a lényeg talán látszik:

A januári hidegben napozó pályáról is lőttem azért egyet:

Hajrá, magyarok!

A magnógyűjteményem legnagyobb darabja már nem a Siemens RM-794-es, hanem a most következő Philips D8534-es Stereo Compo Soundmachine nevezetű gépállat. Simán kétkazettás méretű, pedig nem az, a másik kazetta "helyére" grafikus equalizer került be, és jól is néz ki ott. Az egész batárnak nagyon jól áll, hogy a két leszerelhető hangfal közötti részt sötétszürkére színezték, bár nekem azzal sem lett volna bajom, ha minden marad ezüst. Baromi nagyok a hangszórók, ezáltal nagyon szépen is szól a cucc, de persze a súlya sem csekély. A rádió kissé hullámos skálájába réges-régen beköltözött valami kis pók és szőtt egy csodás sarokapartmant magának, ezt majd még el kell távolítanom, de szerencsére nem zavarja a hangolást.

A gombok a sötétszürke Hitachimhoz hasonló kivitelű soft touch rendszerűek, érdekes módon a a REC és a STOP gomb is egy-egy nagy, elnyújtott csík, nem a megszokott kiosztást látjuk. A kazettaajtó csillapítva nyílik, de az egész szerkezetre igaz, hogy olyan finom rajta minden. A középső rész jobb alsó sarkában pedig a Dolby zajcsökkentés gombja került, ami szerintem a magnó készültének idejében még nagy szó lehetett. Ahogy megszokhattuk a boomboxoknál, ez is képes külső jelforrást kezelni, illetve csatlakoztathatók rá további hangszórók. A gyűjteményem egyik legszebb állapotú darabja ez, ami elég komoly teljesítmény, mert az az ár, amit fizettem érte, messze elmarad az átlagtól. Nektek hogy tetszik?

Andristól, 2009-ből:

Köszönet érte 2016-ban! (És emlékeztetőül egy korábbi Csepel-posztom 2012-ből.)

Outlaw Porschék kapcsán gazdag tartalommal vár minden érdeklődőt az internet, most én csak kettőt szeretnék kiemelni az érdekesebbek közül, az egyik Magnus Walker élete és munkássága, álmaimban ugyanígy látom magam 10-20 év múlva, de persze nem leszek ilyen sajnos soha. És így nem fog az én aláírásom szerepelni egy HW-bliszteren sem. A másik érdekesség pedig az Emory által felpiszkált Porschék világa, amelyet még Jay Leno is bemutatott, annyira nagy hatással voltak rá ezek a kocsik - pedig őt lenyűgözni autós témában nem lehet olyan egyszerű:

A fenti tartalmak alapján az outlaw kifejezés is magyarázatot nyer, ha valaki kevésbé bírná az angolt, de érdekli az elnevezés, akkor elmondom röviden: szó szerint törvényen kívülit jelent a szó, és azért tartják ezeket a kocsikat törvényen kívülieknek, mert szakítottak a gyári állapotra visszahozás hagyományával, bátran hozzányúltak motorhoz, kasznihoz, beltérhez, tehát mindenhez, amit ők úgy gondoltak, hogy úgy jobb/szebb/vagányabb lesz. És le kell borulnunk (immár sokadszor) a Hot Wheels előtt, aki egy ilyen autónak az elkészítését bevállalta, no nem mintha szerintem bármilyen üzleti kockázattól tartaniuk kellett volna, hanem inkább hogy a néha érthetetlen autókra rábólintó vezetésen át tudta nyomni ezt a projektet:

Minden szempontból megdöbbentően vagány ez a kocsi, ez a szín, ez a felni, ez a dekoráció, (ez a segg!) egyszerűen nagyon bejön. Még akkor is boldog lennék, ha nem is lenne belőle később recolor... 

Biztos ami biztos, eltettem belőle egy bontatlant is, nehezebb időkre.

Ez rövid poszt lesz :) Mert semmi. Jön, megy, kanyarodik, ha kell, tolat és indexel, hűt-fűt, néha dudál. És ugyanez van a Suzukival is. Jól elvannak:

Nagyon megszerettem az Aerodecket, ha nem megy tönkre, nem is kell más. A napokban tervezek hozzá keresztsíneket venni a tetőlécekre, mert találtam nemrég jó áron. És tartozom a kocsinak egy új bal hátsó kilinccsel is. Hamarosan...

Először is érdemes lenne arról pár szót ejteni, mit is jelent a Kaido Racer kategória? Nincs hozzá hivatalos definíció, meg kell nézni a képeket a témában, és összeáll. A Hot Wheels az utóbbi pár évben mindenki (jó, nagyon sok ember) szívébe belopta magát, hogy kihozott olyan japán kult-autókat, mint a Datsun 510-es vagy a 620-as, esetleg a klasszikus Celica, de mondhattam volna itt a Mazdát és a GT-R-eket is, mindegy, úgyis tudjátok, miről beszélek. E soron belül jelent meg nemrég egy újabb darab, ami az eddig is magas lécet nem hogy nem verte le, de talán még magasabbra is helyezte: ez a gyönyörű kék Nissan Fairlady Z. Volt már a blogon ilyesmi holmiról szó, de ha nem akarnék ennyire szerénynek tűnni, azt mondanám, jól körüljártuk már ezt a Z-témát, így nem marad sok elmondani való, csak annyi, amennyit a poszt bevezető képét is adó SpeedHunter cikkből (első link) is kiolvashatunk, miszerint a most következő kisautó Jun Imai HW-tervező (egyik) saját autójának a kicsinyített mása, amit ő egyébként 'Kaido Z'-nek hív. És még itt is olvashattok a sztoriról. Én meg mutatom a képeket a dögről:

A kisautót a decemberi börzén lőttem már baráti áron, előtte hiába keresgéltem az üzletekben, sehol nem találtam, de a börzén, amennyire láttam, mindenki hozzájuthatott, aki akart. Vagányak rajta a szélesítések, vérbeli versenyautónak tűnik, amihez tökéletesen illenek a sötét felnik. Amelyek mind a négyen egyforma méretűek, hála a jó égnek! Természetesen akkor is megvettem volna, ha nem így van, a metálbordó pajtása például hátul nagykerekű, de talán kezdik odaát is felismerni, hogy az ilyen, talán inkább a gyűjtőket célzó darabokkal nyugodtan lehetnek jó fejek és semmi szükség elbaltázni őket... Legalábbis ebben reménykedem. Ez meg így a végére egy kis audiovizuális magyarázat a bliszteren feltüntetett EA logóra és a Need for Speed feliratra:

Nem sűrűn teszem, de ebből vettem egy másodpéldányt is, amit már el is süllyesztetem otthon egy doboz mélyére, hátha jól jön majd 10 év múlva.

A kis feleségem a minap kérdezte, miért nem írok soha a családunkról, meg hogy hogyan teltek az ünnepek? Mondom neki, de írok ilyenekről is, csak lehetőleg azokból a szempontokból, amik itt bárkit is érdekelhetnek. Azaz kisautós, legós, nagyautós, retro szirszaros szempontokból. Na, most sem lesz ez másképp, ezúttal a filmes végéről fogom meg. mert az van, hogy a legifjabb gyermekem érkezése óta (ami ugye uszkve 4 hónapja volt) nemigen van módunk filmeket nézni. Oké, a nagyobbikkal voltam moziban, meg ez-az beakad néha a tévéből, de úgy rendesen nem tudunk filmezni. Kivéve, amikor a két ünnep között nem kell dolgozni, és minden délután én altatom minimum az egyik kölköt - ilyenkor ugyanis este nem tudok, így amikor a család lefekszik, én kitelepedek a nappaliba és igyekszem bepótolni az elmaradásokat.

Így sikerült rövid időn belül megnéznem a Mission: Impossible legújabb részét, a Kingsment, Az U.N.C.L.E. emberét, és most legutóbb a Mentőexpedíciót, Matt Damonnal. Röviden: mindegyik nagyon tetszett! Hosszabban: csak az utolsóról akartam írni egy picit, mert az különösen bejött. De előbb egy kis bulvár:

Szóval egyébként remekül teltek az ünnepek, a karácsonyfát szokás szerint az Ikeából szereztem be, aki nem tudná, viszonylag emberi áron lehet ott minden decemberben "visszaváltható" fát venni, a vételár felét januárban visszaadják egy vásárlókártyán. Jó magas lett, vagy két méter, ami az én ízlésemnek sok, de a gyerekek miatt fontos. Vettem vagy 10 bejglit is, éppen csak hogy kitartottak, nagyon jókat ettünk, a gyerekekkel sokat társasoztunk és legóztunk, és majdnem mindenkinek azt hozott a Jézuska, amire vágyott. Nekem pl. A hobbit második, bővített részét blu-rayen, illetve a legújabb Tom Clancy-könyvet. A Volvót is ekkorra ígérte készre a szerelőm, de persze nem lett meg, talán majd januárban, meglátjuk, továbbra sem sürgős, addig is tető alatt van. Nem sokkal karácsony előtt voltam egyébként börzén is, onnan is megleptem magam ezzel-azzal, szóval panaszra semmi ok.

Vicces volt az Interstellar után újra látni Matt Damont űrhajósként, ráadásul egy hasonló színvilágú szerelésben, mégis teljesen más szerepkörben. Itt totálisan pozitív a figura, minden tekintetben. Az összes tudományos cucc a filmben rendkívül könnyen emészthető, sőt igazából olyan dolgok miatt képesek az alkotók szurkolásra buzdítani, amit normális esetben nem is értenénk. Én még burgonyák pusztulása miatt sosem voltam így elkenődve, mint a film nézése közben, hacsak nem számolom ide a feleségem egy rosszul sikerült rakott krumpliját a régmúltból. Csak emlékeztetőül, hogy miről is szól a történet: főhősünk egy szerencsétlen baleset miatt egyedül reked a Marson, ez a fő csapás, a másik két szál a NASA földi irányítóközpontja (a Bálna, merthogy Magyarországon forgott a film), és a visszafelé tartó többi űrhajós utazása. Szóval ennek a szerencsétlennek egyedül kell kihúznia a következő expedícióig egy egy hónapra tervezett bázison - négy évig. Szerencse a bajban, hogy ő épp botanikus, tehát el tud kezdeni élelmet termeszteni és vizet készíteni, de nem lenne túl izgalmas csak ezt nézni a film teljes hosszában, szóval akad azért kaland rendesen.

A legnagyobb talán az, hogy az említett következő expedíció vagy háromezer kilométerrel odébb aktuális, még oda is el kell jutnia. A film erőssége szerintem a megdöbbentően eltalált hangulat, mind a képek, mind a zenék terén, de mégis leginkább a főszereplő videónaplója, amely tulajdonképpen a narrációt hivatott kiváltani. Emberünk folyamatosan küzd és bízva bízik, lent a Földön is pörög a stáb, hogy minél hamarabb kitalálják, hogyan lehetne megmenteni fent maradt űrkalózt (ja, igen, nem mondtam, miért ez lett a poszt címe, de nem is akarom lelőni a poént, szóval aki látta, tudja, aki meg nem, nézze meg, majd rájön), de közben bepillantást engednek a NASA politikai játszmáiba is, ami szintén egy izgalmas terület, továbbá beszállnak a kínaiak is, hogy még érdekesebb legyen - és itt jegyezném meg, hogy pont a kínaiak megjelenése volt az a pont, ahol rádöbbentem, mennyire magába tudott szívni a film, ugyanis a kínai űrközpontnak a MÜPA adott otthont, ami előtt ugye jár a HÉV. Nézem a filmet, ott az épület, elmegy előtte a jól ismert zöld-fehér szerelvény, és mondom magamban, de jó látni, hogy a kínaiaknál is ugyanaz a szovjet technika üzemel, mint nálunk Soroksár felé :) Hát egy frászt, AZ konkrétan a soroksári HÉV volt :D Mindenkinek, és ezt komolyan mondom, a sci-fiket kevésbé kedvelőknek, hovatovább csajoknak is jó szívvel ajánlom a film megnézését, garantáltan remek szórakozás két órára, de még utána is lehet róla beszélgetni. Hajrá!

Hasznos tanácsok réges-régről:

Óvatosan!

Tavaly (haha, de érdekes ezt kimondani így január 4-én) az első magnós posztban írtam, hogy az én Siemens rádióm bár szeretett és megbecsült darab volt, egy kicsit jobban tetszett a szomszéd srácé, mert csak. Na ezt sikerült így utólag beszerezni, konkrétabban egy Club 818-ról van szó, ami ilyen - és akkor itt ismét dől az egy gyártótól egy darab szabály:

Kisebb egyébként, mint az én régim, de erre nem emlékeztem már. 2000 forintot fizettem érte egy FB-csoportban megjelent hirdetés után, és az a jó hír, hogy bár egy kicsit ütött-kopott, a rádiós része tökéletesen működik, és az egész szerkezet hiánytalan. A magnója is megy, de elég lustán... Ez a dizájn egyébként jól hozza a nyolcvanas éveket, és innentől már ez is csak dekorációs szerepet tölt be nálam, ráadásul az irodában, otthon nemigen tudnám hova tenni, ott csak lefotóztam. De ha már beszélünk, mutatok még két darabot, amiket szintén bent őrizgetek, az első egy Samsung, amit egy doboz cigi áránál is kevesebbért vettem, a második pedig egy leharcolt, de a mai napig tökéletesen működő Philips, ami viszont egy fél doboz ciginél is kevesebbe volt:

A kisebbik, a Samsung egy elég egyszerű darab, de megtetszett a végletekig letisztult formaterve, így behúztam. A kétkazettás Philips már egy jóval komolyabb készülék, legalábbis az lehetett fénykorában, a hajdan lecsatolható hangszórói a bass reflex nyílásnak köszönhetően nagyon meggyőzően szólnak, meg is leptek rendesen, amikor kipróbáltam. Valamelyik volt tulajdonosa azonban jónak látta kétoldalú ragasztószalaggal megszüntetni a hangfalak levehetőségét, én meg nem nagyon akartam feszegetni, szóval egyelőre marad minden egyben. A remek rádió mellett mindkét oldalon teljesen hibátlanul üzemel a magnó is, bár a felvétel funkciót nem próbáltam. A poszt írásakor (november legvége) épp kilenc magnó van a irodámban, nemsokára mutatok még egy Toshibát, egy újabb Hitachit és egy óriási Philipset. Legyetek türelemmel!

31-én azért még elugrottam a Közlekedési Múzeumhoz a szilveszteri kis találkozóra, ahol az alábbi képet csináltam, meg még egy párat, amiket úgy tudtok megnézni, hogy rákattintotok:

BÚÉK mindenkinek, gyertek idén is!