Gábortól, Dohából:

James Bond is válthatna már valami ilyesmi színre...

Nemrég írtam, hogy Dodge Charger-fronton kész vagyok, nem lesz több. Hát persze, hogy lett még... Mégpedig az a szürke a Fast & Furious 6-ból, ami nekem nagyon bejön. Gondoltam legalábbis, amikor lecsaptam rá, de aztán itthon rá kellett jönnöm, ez nem az, annak tök más a festése, ahogy a képeken is látszik. Emez egy pakkból származik (teljes lista a 2011-es Charger HW-ként megjelent variációiról emitt), viszont az a jó hír, hogy ugyanúgy tetszik, meg is mutatom:

700 forintomba került így, bontottan, szerintem nem rossz deal. Különösen oda vagyok a matt festésért, ez a való életben is nagy kedvenc, pláne ez a szürke, még pláne a fekete felnikkel, szóval minden szempontból tökéletesen elégedett vagyok.

Kolosy téri Barkas:

Szépen felújították valamikor egyszer régen, ez a szín is jól áll neki, hát még a felnik, de már mállik itt-ott egy kicsit. Az összhatás mindenesetre még így is ütős.

Ahogy ígértem, mutatom a lángos dekorációval ellátott, amúgy egyébként nagyon jó alapszínű állólámpás Pontiac GTO-t egy kicsit közelebbről. Igaziból ez egy évvel későbbi, 1965-ös évjárat, mint amilyen a színváltós eredetije volt, és ezen debütáltak a típus egyik legfontosabb jellegzetességévé vált fényszórók. Ha a 64-esre azt írtam, az az egyik legjobban eltalált formájú Hot Wheels, erre talán még hatványozottabban igaz. Amúgy is szeretem ezt a tepsi formát, és hogy mindez négy egyforma méretű kerékkel készült el, az óriási szerencse:

2009 óta része ez a kisautó a gyűjteményemnek, és ennek az esetében valahogy soha nem merült fel, hogy eladjam vagy elcseréljem, egyszerűen ennyire tetszik. És mondjuk kaphatnék érte 5-600 forintot, max egy ezrest, ha szerencsém van, szóval jobb helye van a polcon. Persze el tudnék neki szerencsésebb színt képzelni, a láng-imitációkat ugyanis tudnám feledni, sőt még elképzelni sem kell, csak megnézni, milyen színekben jelent eddig meg - és rögtön láthatunk két érdekességet: bizony ez is megjelent nagyobb hátsó kerekekkel, leginkább Classic-ként, illetve az is világos, hogy az én példányom 2008-ban debütált. Tehát pont abban az évben, amikor elkezdtem komolyabban a gyűjtést, de ez csak véletlen. Az eredeti terv egyébként az volt (mi több, ma is az), hogy azokat az amerikai izomautókat szedem össze kicsiben, amelyek tetszenek, nem törekszem a teljességre e téren. Ráadásul ilyesmit csak az 1:64 körüli méretarányban gyűjtök, a jó múltkor prezentált King Size Dodge Charger csak erősíti a szabályt.

Előre is köszi a válaszokat, gondolom, megint lesz vagy kettő ;) Minden jót!

A Siku a 80-as években nagyon szép kisautókat csinált, az utóbbi években azonban nagyon kevés portékájukra mondtam, hogy tetszik, vagy vettem meg. Persze volt ilyen, de mégis a gyerekkoromban megismert darabok tetszenek a mai napig a legjobban. Mint pl. a Bogár, vagy annak a nyitott variációja. Ez utóbbinak sikerült nemrég beszereznem egy olcsó koppintását, de filléres gagyi műanyag mivoltához képest mégis egész jól néz ki. Súlya semmi, mégis első blikkre megvolt, hogy mi akar lenni, pláne ha megfordítjuk, és feltűnik az alján a jellegzetes Siku-minta, persze bármiféle feliratozás nélkül:

Kicsit később rá is kerestem az ebayen, hátha létezik még a sorozatból bármelyik másik Sikunak is hasonló másolata, de nem találtam semmit, ilyet sem. Ergo meghirdetem ott valami szemérmetlenül magas összegért, aztán várok, hátha ;)

Számtalan sok posztban volt már szó a Pontiac GTO-ról, 2009-ben először, aztán még kétszer, 2010-ben is felugrott, végül '11-ben, azóta meg semmi. Hát majd most. Szerintem ez az egyik legjobb formájú HW kisautó evör, ezért is vettem meg ezt a színváltós verzióját a csúnya szín ellenére (úgyis tudja változtatni, nem?), ugyanis a korábbi Clover-kivitelen már réges-rég túladtam. Létezik ennél szebb Hot Wheels-felni, nem kérdés, de az mindenképp dícséretes, hogy hátulra nem raktak az elsőknél nagyobbakat, már ez is nagyban meghatározza a kisautó (számomra) megfelelő kiállását. Az igazi autó remek részletei itt jórészt mind áldozatul estek a lekicsinyítésnek, de összhatásában rendben van a kis Pontiac:

Oké, tényleg nehéz elvonatkoztatni a dekorációtól, az elég bazári, ráadásul ha összefogdosom, hogy a kézmelegtől besötétüljön, akkor sem sokkal jobb. megmutatni ezt a truvájt most azért nem tudom, mert amióta megérkezett a legifjabb sarjam, csak titokban és nagyon rohanva van időm csak fotózni, így meg csak ennyire futja...

Akkor vettem észre, hogy a polcon mellette álló bordó-fekete kis rokonáról még nem is írtam rendesen, szóval akkor most leteszem a nagy esküt, hogy ezt nemsokára pótolom, megmutatom rendesen azt is minden oldalról, mert kb. ugyanaz igaz szerintem arra is, hogy baromi jól eltalálták a formáját, arányait, és még a színe is eggyel elviselhetőbb. És majd azután felteszem a kérdést, hogy melyik tetszik jobban, a fekvő vagy az álló négylámpás...?

Kicsit több mint 5 és fél év után újabb taggal bővült a valóságban semmire sem alkalmas rendőrautóim sora, amit anno egy 500-as Fiattal nyitottam meg. A Hot Wheels kínálatában nemrég megjelent a Fiat 500-as, persze nem a régi, hanem ez a mostani, de mezei festéssel nem vettem meg. Ellenben amikor kijött rendőrségi festéssel, nem álltam többé ellen, az október 11-i börzén bezsákoltam. Ilyen ez még kisebb méretben:

Persze nyilván van a létjogosultsága a hasonló képződményeknek Olaszországban, ahol elég sok városban jellemzők a szűk kis utcácskák, ráadásul Abarthként a teljesítmény sem olyan nevetséges, mint a szellemi előd esetében, de mindenképp vicces látvány egy ilyen az úton. Kisautóként is jópofa lett, bár ugye a valóságban igazán kicsi autók kisautóként sokszor zavaróan nagyok, nincs ez másként itt sem, nemrég írtam a MB M5-ösnél, hogy túl kicsi lett, ez meg túl nagy, de a megoldás ugyanaz: nem hasonlítgatom össze a többivel ;)

Az elnöki limó elkészült és meg is érkezett Matchboxban! A blogon meglehetősen ritka vendég a Cadillac, Obama elnök még inkább, előbbiről azonban mégis volt már két poszt, az első a Szellemírtók kapcsán, a második pedig egy carspotting volt. Strech limóról, azaz hosszított kivitelű limuzinról is írtam már egy Lincoln kapcsán, de a műfaj legikonikusabb képviselője szerintem mindenképpen a jelenlegi poszt tárgyát képező járgány. 

Szép, hosszú, fekete. Szokás szerint nem nyílik semmije, nem is rugózik, ellenben teljesen jól gurul, és jól hozza az igazi autó jellemzőit. Szerintem az amerikai címer használatára a kisautón nem kapott engedélyt a Mattel, pedig úgy lenne az igazi, ezt azonban igyekeztek egyéb kifestett részletekkel ellensúlyozni, amely törekvésük elöl és hátul is sikerrel is járt, ráadásul hátra beszédes rendszámot kapott, amit mindig is szeretünk. Jó a kerékválasztás is, visszapillantó tükrökre is futotta, minden oké, a megadott keretek közül kihozták a lehető legjobbat, rossz szavam se lehet. Innen jut eszembe:

Kicsit elgondolkodtam, hogy mi lenne, ha vezérünknek nem a foci lenne a hobbija, hanem mondjuk a kisautók? :) A Lemezárugyár egészen biztosan felélesztődne súlyos TAO-pénzekből, de szerintem a hétvégi kupameccsek helyett is mindenhol (fűtött pályás) gurítóversenyekre és kisautóbörzékre szállítanák különbuszokkal az érdeklődésre kötelezett támogatókat. Lőrinc bevásárolná magát a Mattelbe, akinek aztán erősen fel kéne kötni a gatyát, nehogy kiderüljön, hogy mi náluk is jobban értünk a gyártáshoz. Na persze a kisautók nyilván áfája 5%-ra csökkenne, ami jó lenne, de a Nemzeti Kisautóboltok körül egészen biztosan megjelennének a mutyizók, ami már kevésbé tetszene... Én azt mondom, a következő képviselőválasztásnál mindenképp legyen kötelezően feltüntetendő a jelölt hobbija. Mert ki tudja...

Mivel az ablakokat erősen lesötétítették, nem láthatjuk, mi van bent, ezért csak találgatni tudok:

Na minden jót!

Szigetszentmiklóson november 7-én, szombaton. Nem készültünk, csak úgy felcsaptam reggel a programajánlót, hogy találjak valamit Milánnal, ugyanis szokássá vált, h hétvégente elmegyünk férfias dolgunkra pár órákra, félnapokra, Anyát egy kicsit tehermentesítendő. Mondom neki, veteránbörze, oké? Oké. Persze nem hajnalra mentünk, amikorra azok járnak, akik venni is akarnak valami értelmeset, mi csak bámészkodni, kvázi kirándulni indultunk, de tényleg jó kis apa-fia programnak bizonyult, a négyéves is nagyon élvezte. Rövid képes beszámoló következik (bár aznap már tettem fel egy ennél is rövidebb képes beszámolót a blog FB-oldalára, mindegy, jut eszembe, tessék lájkolni!):

Az utolsó képen látható 16 cm átmérőjű Gabel ködlámpapárt sikerült hazahozni vásárfiaként, a Volvóra tervezem. 4000 forintról alkudtam le kettőfélre, ennyire ügyes vagyok. Állítólag még izzók is vannak benne ;)

Bár a 2015-ös Hot Wheels kártyáján az szerepel, hogy '15 Dodge Challenger SRT, a dekorációból és pár részletből mégis inkább tűnik ez a kisautó a Hellcat kicsinyített másának, ami hát ugye elég nagy különbség, a Hellcat ugyanis a kompresszoros, 717 lóerős változat... Az első fényszórók és a motorháztető beömlői utalnak az utóbbira, ami persze jó hír, ha kicsiben is, de kinek kell már az alapmodell, ha ugyanannyiért megkaphatjuk a csúcsverziót?

A fényképezőm (főleg az utolsó, oldalsó képen) megint egy kicsit elvitte pinkesbe a színt, de ha még nem láttátok élőben, el kell higgyétek nekem, hogy nagyon szép az árnyalata, a piros feketével történt párosítása pedig különösen szerencsés lett. Hiányzik persze az első hűtőrács kifestése, feketében nagyon ütne, cserébe hátul kapott a kocsi egy fekete csíkot a légterelőre, bár az sem sikerült tökéletesre, van némi folytonossági hiány benne. Szerintem ez inkább egyedi probléma, a netes képeken nem tűnik egyöntetűen hibásnak a festés ezen a részen. Egy kicsit zavar még a "szokásos" nagy hátsó kerék, de messze nem annyira, mint szokott. (Ez ilyen volt a korábbi verzión is, de a MB esetében nem, így az továbbra is jobban bejön.) Szép vonalvezetésű, arányos, és egyszerű darabról van szó, amelyen szerencsésen kiemeltek pár részletet, szóval összességében tetszik. Mondjuk ezért is vettem meg.

És ha nem volt elég, itt még olvashattok egy kicsit az igaziról is, magyarul. 

Hát az úgy volt, hogy én ott sem voltam... Az első retromagnós poszt után egyszer csak bejelentkezett Kálmán, hogy látta, bírom ezeket a dolgokat, neki van egy felesleges darab, és ha érdekel, a Parkoló Parádéra kihozza. Így is lett, de ott elkerültük egymást, viszont aznap este még össze tudtunk futni, így lett neki eggyel kevesebb, nekem viszont eggyel több Siemens rádiós magnóm. Ahogy az eddigiek, ez is a nyolcvanas évek legelejéről származik, viszont dögnagy, és ha menet közben hallgatnánk, 10 Góliát elem szükséges hozzá... Siemens 794-es a pontos típusa egyébként. Igen, ebből az is látszik, hogy amit korábban (gondoltam és) írtam arról, hogy egy gyártótól egy darab elég, már meg is dőlt. De most komolyan, Ti tudtatok volna ellenállni egy ilyen gyönyörűségnek?

Ugye, hogy nem? ;) Még a tisztogatás előtt készültek a fotók, ezért azért a kevés porért, ami látható, elnézést kérek. Talán az is látszik, hogy ezek a képek otthon készültek, ezt nem tudtam eldugni, de a fogadtatása meglepően békés és belenyugvó volt, aminek nagyon örültem. Kálmán szerencsére nagyon baráti áron adta a szerkezetet, azt mondta, nála már nem volt hely, és olyannak akarta, aki értékeli.

Hát, remélem, jó gazdája leszünk... (Közben már vettem egy régi Videotont is, amit mindenképp szerettem volna a gyűjteményembe, nemsokára mutatom azt is.)

Gyarmat utca, még október végéről:

Hihetetlen, milyen gyönyörűek tudnak lenni ezek a régi rondaságok...

A legutóbbi Pecsa bolha-túránk egyik eredménye a következő szerencsétlen minifig, akit vélhetően pont munkába menet ért a zombi apokalipszis, pedig még időben visszafordulhatott volna, ha figyelmesebben elolvassa az újság főcímét:

Csórikám szép kék öltönye is oda, a nyakkendőjét is megharapdálták, de a szemüvege sincs már igazán jó formában... Milánnak vettem, tetszik neki, a nővére egy zombi pom-pom lányt kapott, de azt nem tudtam lefényképezni. Ez amúgy fiatalabbnak néz ki, mint az első ilyen típusú minifigurám, de lehet, hogy csak a haj teszi. Hogy tetszik?

Ez van ráírva a nemrég szerzett Philips D8514-esem tetejére. Akkora siker volt nemrég a magnós poszt (2 nap alatt összesen 8000 látogató, részben az index2 címlapos, vezércikkes kiemelésének), hogy mutatok most még egyet. Nehéz lenne itt érzékeltetni, milyen jól szól, de a 17 centis nyomók azért sejtetnek valamit - ezen a videón talán átjön, igaz, nem én készítettem. Ezt a régi darabot is a vaterán lőttem, de mielőtt rátérnék a képekre, egy kis sztorizással még hadd húzzam az időt: a holland Philips volt az a cég, amely - jó, egy kis Sony-segítséggel - feltalálta a magnókazettát 1963-ban. Mivel a mai fiataloknak már fogalmuk sincs, mi az isten az a magnókazetta, számukra a fenti tény sem túl jelentős, a hozzám hasonló 40-esek azonban minden bizonnyal áldották e találmányt, és élvezték annak rengetek előnyét. A kazettát (de eleve a magnószalagot is) eredetileg beszéd rögzítésére és visszajátszására találták ki, így a minőség nem volt elsődleges szempont, a hetvenes évekre azonban itt is jelentős minőségbeli fejlődés következett be, az olyan gyártók ugyanis, mint a TDK, a Maxell és a Hitachi egyre kifinomultabb alapanyagokat kezdtek használni a gyártáshoz. Mint pl. a króm-dioxidot. Nagyjából innen számolható az az időszak, amikor a zene kazettára történő felvétele és visszajátszása az aranykorát élte. Ehhez azonban az is kellett, hogy a hordozható lejátszók is fejlődjenek, és a kazetta biztosította minőséget vissza is tudják adni. Az olyan boombox-ok is, mint a most következő Philips, igazából a nyolcvanas évek elején kezdtek elterjedni, és általában két hangszóróból, egy rádióból és két/négy hangszóróból álltak. Na ezt fejelte meg a D8514-es típus egy olyan beépített erősítővel, amely kiemelte a versenytársak mezőnyéből. Sokak véleménye szerint ez a darab a kor technikai csúcsát jelentette - ebből én viszont csak annyit tapasztaltam, hogy tényleg faszán szól. Mutatom:

Nem találtam egyébként ráírva, de ha lehet hinni a netes adatbázisoknak, ezt a darabot Angliában gyártották és csak Nyugat-Európában forgalmazták 1983-1984-ben, elég sikeresen. A dizájn viszonylag egyszerű és átlátható, nem bonyolították equalizerrel és egyéb felesleges sallangokkal. Cserébe hifi sztereó minőségben tudott felvenni, és vígan elboldogult mindenféle kazetta-típussal. Telerakták különböző input-lehetőségekkel, és itt szeretném felhívni a figyelmet az RCA-csatlakozókra, amelyek egyáltalán nem voltak mindennaposak akkoriban, ebben a kategóriában pedig végképp nem. Természetesen kimenetekkel is ellátták. Nem teszteltem, de a leírások szerint a beépített mikrofonok is messze túlszárnyalták a kortársakét. Direkt úgy választottam amúgy, hogy olyan márka legyen, ami még nem volt a gyűjteményben, innen az is deriválható, hogy nem tervezek több Panasonicot és Sharpot sem, ellenben valami jó (nagy) régi Sony még befigyelhetne... Ezzel búcsúzom is mára, de kaptok még egy korabeli rap-himnuszt a végére:

Örök kedvenc. A viszont hallásra!

Nem hivatalos finnországi tudósítónk küldött egy tényleg szerény adagot a náluk szokásos találkozóról, amelyen elmondása - és a képek tanulsága - szerint viszonylag kevesen jelentek meg, de szerencsére ő ott volt, így a képre kattintva egy albumban találhatjátok magatokat:

Aztán úton hazafelé még ezt is sikerült lőnie - most már tényleg komolyan el kell gondolkoznom, hogy ideje északra költöznöm... Breki, köszi a képeket, és küldj még sokat máskor is!

A BMW M5-ösből készített rendőrautó (ami egyébként e cikk szerint sajnos csak koncepció) már a Lamley-beharangozóban is nagyon tetszett, de számomra itthon sokkal jobban mutat:

A képekről nem jön át, de egy picit zavaró, hogy nem nagyobb az utolsó képen látható 3-asnál, sőt keskenyebb és jóval alacsonyabb is annál. Így inkább nem fotóztam őket együtt. Ezt leszámítva nagyon klassz darab, és remek hír, hogy tud még a Matchbox, ha igazán akar. Jó a dekoráció, bár elöl-hátul elmaradt, jó, hogy lett fényhíd, még ha nem is a legszebb fajta, és jó, hogy nem valami buta kereket tettek alá, hanem hozzá illőket, marcona acélszürke színben. Tükrök és cápauszony-antenna árnyalják az összképet, továbbá a normálisan kidolgozott belső, amit most viszont Ti nem láthattok. Nem mellesleg az is tetszik ebben a kisautóban, hogy - bár ahogy írtam, ebben a formájában ez koncepció - abszolút kurrens darabot ábrázol, így nem kellett nekem sem kitennem a retro címkét a poszt aljára. (Mondanom sem kell, mai MB-ként nem rugózik, és semmije sem nyílik.) Itt a poszt végén pedig az látható, hogyan kellett volna kifesteni a kisautó fenekét - hát, valahol nem csodálom, hogy ezt nem vállalták be ;)

Auf wieder sehen!

Különleges poszt ez a mai, amennyiben egy olyan kisautót tudok mutatni, amire (minden túlzás nélkül) évekig vártam. Ez pedig egy Matchbox King Size Dodge Charger. Egyfajta nagyvad ez a gyűjtők körében, mert szép állapotban csak nehezen és drágán beszerezhető. Idézek a fenti képről: "Charger is the kind of car most people would sacrifice everything to own." Azaz a Charger egy olyan autó, amely birtoklásáért a legtöbben bármit feláldoznának. Én ha nem is bármit, de kb. 10.000 forintot áldoztam, mert mindenképp szerettem volna egyet a gyűjteményembe. Annak ellenére, hogy a nagy méretű MB-okat nem annyira gyűjtöm, alig van belőlük, és az ilyen vékony kerekű kivitelekért egyébként sem vagyok annyira oda. De ez a darab annyira rendben van, hogy beleszerettem. És most már az enyém, meg is mutatom:

Nem makulátlan, doboza sincs, de nem is ez a lényeg. Súlyos, masszív, mégis nagyon finom darab, gyönyörű, arányos vonalvezetéssel - teljesen jól sikerült lekicsinyíteni az igazi erényeit. A beltér viszonylag egyszerű, sőt kívül sincsenek észbontó részletek, mégis harmonikus az egész, egy letűnt kor tökéletes képviselője. Érdekessége, hogy "kormányozhatók" az első kerekei, no persze nem kormánnyal, csak úgy manuálisan, de az ilyesmi még az eggyel nagyobb méretkategóriában is kuriózum, nemhogy 1:43-ban. A mai gyerekek már csak álmodhatnak ilyen minőségű játékokról, igaz, a mai gyerekek kezébe nem is adnék ilyen minőségű játékot - és az én gyerekkori önmagamnak sem adtam volna ;) De már felnőtt vagyok, így megérdemeltem...

A végére pedig egy rövid ajánlót gondoltam a blogon eddig megjelent Chargeres posztokból, tessék: 2009 Maisto, 2009 Matchbox, 2010 Greenlight, 2010 Hot Wheels, 2011 Hot Wheels, 2012 Hot Wheels. A Charger-gyűjteményem mára már szűkebb, az imént felsoroltak közül nem sok van még meg, de most már nem is kellenek, a csúcsnál nincs feljebb.

Megint a Kolosy tér:

Volt már piros autóm, kettő is, ezt sem lenne probléma megszokni...

Merthogy volt már Renault 11-es Matchboxként a blogon, ezúttal azonban a legautentikusabb verziója következik, a Majorette. Ez a kisautó szerintem pont egy kicsivel a Majorette "fénykora" után készült, bár ez persze szubjektív, az azonban nem, hogy ezen nem nyílik semmi, nincs benne kisember, az egyetlen értékelhető extrája - persze a kötelezően ormótlan vonóhorgon kívül - az elhúzható napfénytető. (Érdekes módon a fénykora szó alatti R18-as még ennyi extrával sem rendelkezik, mégis valahogy jobban reprezentálja szerintem azt az érát, amire gondoltam.) Ez a tetőablak viszont kicsit olyan erőltetett feature, nem hinném, hogy túl sokat hozzáadhatott egy gyerek játékélményéhez, ellentétben például egy kinyitható ajtóval vagy csomagtartóval. Mindegy, ez ilyen, nem akarom nagyon szidni, mert alapvetően tetszik, különben nem is vettem volna meg. Bár az R11 nem erről híres, mégis versenyautós dekorációt kapott, így a bevezető képet is ennek megfelelően választottam. Persze nem sikerült tökéletesen eltalálni, de stílusában illik az alant látható kisautóhoz:

Az első lámpák az alvázból képződtek, a tetőablak a többi "üvegből", a vonóhorgot takaró/biztosító alkalmasság pedig a piros beltér műanyagjából - jól átgondolt konstrukcióval van tehát dolgunk. Írtam már máshol, és talán pont egy Majorette kapcsán, hogy szeretem, amikor így "kettéveszik" a karosszériát, és az alsó része műanyag, a felső pedig fém, a lényeg, hogy ne bukjon a dolog az illesztéseknél - ezt az akadályt pedig remekül veszi a kisautó. Igazándiból egy dolog bántja egy kicsit a szemem, persze a kissé kopottas állapotát leszámítva (ami viszont az egy-kétszáz forintos kategória szinte elválaszthatatlan velejárója), ami ugye nem a kisautó hibája, szóval hogy a klasszikus, háromküllős felnikkel sokkal jobban tetszene. De így sem rossz...

Az Impreza, a Fiesta és a Mustang után egy újabb klasszikust tettek Block segge alá:

Gondolom, ez a videó egyelőre csak egy kedvcsináló, és már készül (ha egyáltalán még nincs kész) az igazán nagy durranás. Előzetesnek mindenesetre nem rossz...

Szárazon. Legalábbis reméljük, olyan csudálatos-érzelmes reklámfilmet készítettünk ugyanis nemrégiben:

Ugye? ;) (Ha kimaradt volna, ez volt a tavalyi film ugyanebben a témában.)

Múlt héten, pontosabban október 17-én volt a kilencedik Parkoló Parádé, nekem pedig a hatodik (vagy ha ide veszem az Oldtimerek Éjszakáját, akkor a hetedik), amire eljutottam. Idén szerintem nem lesz több, ezért gondoltam, erről most egy kicsit többet írok, és nem csak bedobok egy lapozgatós albumot, ahogy szoktam. Először is le a kalappal a TC előtt, hogy ezt is ilyen szépen összehozták, szerintem ennyien soha nem voltak még, tehát az esemény népszerűsége - ha jól érzékelem - folyamatosan növekszik. Tök jó az ötlet, tök jó a kivitelezés, bár ez alkalommal már többször tapasztaltam vagy láttam, hogy túl sok autó képes némi feszültséget okozni. Illetve egy frászt, a túl sok autóvezető képes, nem a kocsik. És akkor most jön az, ami talán sokaknak nem fog tetszeni, mégis leírom: ezúttal már nem nagyon tetszett a közönség... Nem akarok valamiféle ős-PP-s megmondóember szerepében tetszelegni, teljesen véletlen, hogy ott voltam az elsőn, a másodikon stb., de pont emiatt volt lehetőségem látni, hogy azok milyenek voltak, és ez a legutóbbi pl. miben volt - rossz irányban - teljesen más. Az én ízlésemnek már zavaróan sok volt a túráztató, jaszkarizó elem, túl sok volt a tuc-tuc, a melegítős-fuxos galeri, a mi-a-faszér'-nem-engecc-ki-köcsög, a szólj-hogy-engedjenek-be-mert-van-foglalva-hely, a kinti parkolóban a 10 perc indexelés, mire valaki végre tényleg kiengedett (ráadásul egy BMW-s, érted, a Hondást), és ilyenek. Az első pár alkalommal, bár voltak különleges és drága autók szép számmal, valahogy mindenki egyenlő volt, ártalmatlan autóbuzi, az udvariasság, az előzékenység, a csendes, kulturált viselkedés volt jellemző. Itt szinte folyamatosan túráztatta valaki az autóját, máshonnan zene bömbölt, a harmadik oldalról a már említett susogós csapat artikulálatlan üvöltése volt hallható, egyszerűen nem volt annyira jó. (Nyomokban hasonló vélemény a Belsőség-cikkben is.) Ne értsetek félre, nem volt rossz, mert összességében azért csak eltöltöttem kint vagy másfél órát, és találkoztam pajtikkal is, nem mellesleg viszontláttam a Ventót, aminek nagyon örültem, és jól megnézegettem számtalan egyéb járgányt, amikkel sehol máshol nem találkozhatok, szóval továbbra is ajánlom mindenkinek a rendezvényt, csak azok, akik az első pár rendezvényről megismert hangulatot keresik, ne csalódjanak, hogy már csak nyomokban találják azt meg! És akkor sok kép a hajtás után.

Nem lehet nem megosztani:

Jegyem mondjuk még nincs rá.

Az októberi első nagybörzén lőttem a most következő Siku VW T2-est, alias Pritschét, de Doka, azaz duplakabinos néven is ismert. Az eladó egy újvidéki srác volt, gyorsan megállapodtunk 5 euróban, így 1500 forintra kerekítve az eladási árat elhoztam. Nem makulátlan állapotú, de ennyiért ez nem is volt elvárás, nekem így is megtetszett. A Peilwagen mellett mindenképp jól mutat:

A bevezető képhez képest az én példányomnak nincs a tetején semmiféle villogó, de ez nem hiányosság, ennek nem is volt. A raktér is üres, mivel a legendás német humorba nem fér bele a francia Majorette-eknél szinte általános bohóság, amikor a csomagtartókban, platókon elhelyeznek egy-egy jellemző tárgyat, hol egy sporttáskát, máskor teniszütőt, esetleg kutyát. Szigorúan tágyilagos a kisautó, ez egy melós autó, kérem szépen, nincs itt helye lazulásnak, a munka az munka, a Siku derék mérnökei szépen el is végezték, amit rájuk bíztak. Kicsit rugózik, még gurul is, de nem nyílik semmije - viszont a súlya, ahogy megszoktuk, tetemes, jóval több benne a fém, mint a műanyag. Visszatérve még egy kicsit az állapotára: ezt a kisautót így hagyom, nem lesz felújítva, szerintem egyáltalán nem vészes, ráadásul nekem tetszik így, patinánsan. Az ebből az érából származó Siku-kollekciómat amúgy drasztikusan leépítettem, csak pár Volkswagen maradt mára, és ez most jó is így...

Homer Simpson rózsaszínű autója ("Pink Sedan vagy Family Sedan") nem más, mint egy 1964-es Plymouth Valiant Sedan. Vagy nem. Legalábbis a Simpsons-wiki szerint. A sorozatbeli autóról a következőket lehet tudni: kicsit sérült a lökhárítója jobb elöl, a vezető oldalán van benne légzsák, van benne egy Trackstar nyolcsávos rádió, és Homer szerelője szerint a kocsi valójában horvát gyártmány, és egy öreg szovjet tankból lett összerakva. Máskor a tulaj úgy nyilatkozott róla, hogy guatemalai gyártmány. Azokban a részekben, amelyekben szerepel, többnyire összetörik, de szerepelt már lenyitható tetősként és kétajtósként is a rajzfilmekben. Akkor leginkább 1963 Dodge Dartnak tűnt. Máskor meg zöldnek és sok egyéb színűnek. És egyes Garmin GPS-eken választható opció ez a kocsi! (Az enyémben egy DeLorean szimbolizálja a saját kocsimat.) De a legjobb hír, hogy megjelent a Hot Wheels kínálatában! Ja nem, az a legjobb, hogy nekem is lett egy(-két) példányom az erősen hype-olt darabból!!! Mutatom:

Amúgy az autót beletették az egyik Sims-játékba is, ezt is megmutatom, szerintem jól sikerült - bár itt sokkal inkább tűnik egy 240-es Volvónak:

Aztán itt egy kép a fenekéről, ebből is látszik, hogy jó munkát végeztek a Mattelnél, amikor elkészítették kicsiben:

Mit lehet még elmondani a kisautóról? Tök helyes, nagyon aranyos, élethűségről beszélni nincs nagyon értelme, pedig kifestették a lámpákat és a hűtőrácsot, de ez mind semmi, ugyanis a belseje is jópofa színt kapott, ami egyáltalán nem jellemző momentum... És hogy megformázták a bal elejének némi gyűrődését is, az a non plus ultra kategóriába emeli - jut eszembe, tuti lesz belőle valami speckó, gumikerekes kivitel is...