Képzeljétek, Liam Neeson pont ma ünnepli a hetvenedik szülinapját. De ez semmi, mert Milán fiam meg a tizenegyediket!!!

Hepihepi! Tavaly még szinte kisfiú volt... ;)

Egyenesen Amerikából ezúttal is, az unokaöcsém ugyanis Bostonban járt, és az első gondolata természetesen a szirszarjaim volt, amikor egy Lucid Airt látott meg a szalon kirakatában:

Köszönet Péternek!

Playstation-ös sorozatunk harmadik részéhez értünk. A játékgép továbbra is óriási népszerűségnek örvend, a legutóbbi poszt óta közben sikerült beszerezni egy VR-szettet is, ami hát a szó átvitt értelmében is egy új dimenziója a játékélménynek, de valójában ezt a feature-t nemigen használjuk ki, többségében a hagyományos játékok futnak. Mindenesetre VR-témában meg kell említenem a REZ Infinite című játékot, ami nekem nagyon-nagyon bejött, pedig csak egy szög egyszerű lövöldözős móka, de teljes mértékben kihasználja a virtuális valóság adta lehetőségeket. A grafika kicsit Tron-os, a zene állat, és az akcióval össze van komponálva, de a legjobb, hogy a tekinteteddel célzol, gombbal lősz, gyakran hátrafelé is, szóval testedzésnek is jó. A srácok az Astro Botot nyomták nagyon szemüveggel, az egy nagyon helyes kis platformer, szintén alapvetően VR-ra fejlesztve, és egyébként nekem is bejött. Milán fiam pedig a VR-szemüveg mellé ajándékba kapott Vader Immortal játékban merült el igazán, amiben már hadonászni is kell rendesen a Move controllerekkel. Na nekem ez nem tetszett annyira.

Képzeljétek, április 30-án részt vettem az Ultrabalatonon! Aki nem tudná, mi ez, annak elmondom: egy 210 km-es futóverseny a Balaton körül. A munkahelyemen összeállt egy 13 fős csapat, és ennek a tagjaként teljesítettem a rám eső részt, nem többet persze 5 km-nél, hiszen amúgy nem futok, csak az érdekesség kedvéért vállaltam be, de nagyon élveztem, jó volt, főleg a hangulat. Tessék, így nézek ki egy csomó futás után:

És a jutalom, az első futó érmem:

Na de amiatt poszt lett, az nem ez, hanem hogy az alkalomra kaptam egy KIA tesztautót, ami egy Kryptonyte felszereltségű (értsd: kb. full-full) Sorento volt, azaz egy batár SUV, de tényleg baromi nagy. Bőrrel, panorámatetővel, adaptív tempomattal, millió kamerával, minden földi és égi jóval. 2.2-es dízel, természetesen automata, és hát 5 perc után úgy megszoktam (ahogy anno az Octaviát is), hogy alig akartam visszaadni. Mutatom:

Alapvetően tehát a versenyre való eljutásra, illetve az onnan visszajutásra kaptam, de azért vasárnap még kigurultunk egy kicsit Szentendrére vele, hát tényleg egy csoda. Nagyjából 20 milla listán, épp ezért sajátnak szerintem nem is kéne, de céges autóként nagyon szívesen elfogadnám.

A közel hét éve vásárolt Csepel Marathonom köszöni szépen, él és virul, ha bringázom, azt ezzel csinálom, kiválóan bevált, nagyon szeretem. Nem túl könnyű, nem túl feszes, nem túl gyors, nem is túl kényelmes, de én nem akarok másik bringát. A nagyobbik fiam BMX-e is velünk van már egy ideje, azt is 2015-ben vettem (már akkor is arcpirítóan alacsony áron, 6500 forintért), de csak kicsivel később került rendes használatba, viszont azóta is hibátlanul teszi a dolgát, kérdeztem is Milánt, nem akar-e helyette másikat, nagyobbat, újabbat, de nem, ez neki tökéletes, imádja. Volt mellette még két szép régi kerékpár is a családi flottában, de azokat aztán elpasszoltam, hogy csak annyi maradjon, amennyit valóban használunk is.

Lapozz, folytatom!

Az elfoglaltságaim mostanában nemigen kedveznek a motorozásnak, hétvégére szinte mindig van más program, de cserébe a dolgos hétköznapokon igyekszem kárpótolni magam azzal, hogy ha az időjárás engedi, illetve nem kell senkit sehova fuvarozni, mindenhova motorral megyek. Ilyen ügyintézések közepette sikerült az alábbi két képet lőnöm az elmúlt hetekben:

Ez a Budapart Gate, a háttérben a lassan kész MOL Campus tornya.

Ez meg itt a Biatorbágyról Etyekre vezető Biai út, a háttérben pedig a Biai-tó. Sajnos ez a poszt most csak ennyi volt, mert egyébként a szaladgálós motorozások közben nem nagyon szoktam fotózni.

Egy sokat szolgált Mercedes 508D, másnéven Düdo (Düsseldorf Transporter), szerintem első generációs T2-es, azaz 1967 és 1986 közötti:

Bólyon fotóztam az egyik ügyfelünk, a Terrán tetőcserépgyár udvarán, rendszám nélküliként, tehát, gondolom, csak azon belül közlekedik, viszont nagyon szépen megvigyázták. Gyárlátogatáson voltunk egyébként.

Tavaly októberben mutattam egy utcán szpottolt Dodge RAM-ot, és hát most ugyanabban az utcában (Budán) sikerült egy másikat is találnom, mutatom:

Ez a mostani ezzel a zorall matt szürke színnel sokkal jobban tetszik...!

Ha Péter Pál Amerikában jár, mindig küld nekünk szépségeket:

Thanks, mate!

Négy éve volt először és eleddig utoljára Lexus a blogon, így épp ideje volt ezen változtatni. Az érdem nem az enyém, hanem a Mattelé, hiszen idén megjelent a Matchbox kínálatában egy új modell, az LS400-as, ami ugye az első igazi luxusautójuk volt - gondoltak egyet az 1980-as évek közepén, hogy csinálnak egy Mercinél is Mercibb autót, elsősorban az amerikai piacra, és tessék, 1990-re az lett belőle, ami: etalon. A Matchbox által elkészített változat nagyon jól sikerült (viszont messze nem etalon), de mivel egy nagy autóról van szó, értelemszerűen kisebb, mint az átlagos, megszokott méret, de nem zavaróan apró. Abban a színben hozták ki, ami szerintem mindenkinek először az eszébe jut, ha a típus nevét meghallja, szürke-krém kombó, nagyon elegáns. Az alsó, szürke rész műanyag, csak felette fém, de ez igazándiból nem gáz. Mutatom:

Festés jutott előre is, hátra is gazdagon, nem lehet panasz. A választott felnik tekintetében sem tudok ehhez jobbat elképzelni, a beltér pedig olyan részletes, mint amilyet régen láttam már ekkorában - tényleg nagyon nagy dicséretet érdemel. Ja, és tetőablak is került rá. Mondanom sem kell, japánbérencként az igazi autó is nagyon tetszik, de soha nem lesz ilyenem, az is biztos... Kicsiben viszont nem volt kérdés, és szerencsére 499 forintos akciós áron tudtam a kosaramba hajítani a Tescóban a múlt héten, nem kellett alkotmányos költséget fizetnem a neppereknek ;)

Piros tojás helyett egy Corvette:

Nem állíthatom, hogy szabályosan parkolt.

Édes kis feleségemtől tavaly a szülinapomra motoros vezetéstechnikai képzést kaptam. Innen. Pont náluk tanultam egyébként motorozni anno. Már régen szerettem volna egy ilyenre elmenni, és most, utólag azt kell mondjam, nagyon hasznos volt. Az április 8-i dátumot választottuk a motorospajtimmal, aki ugyanezt kapta ugyanígy a feleségétől, csak ő karácsonyi ajándékként. Késő délelőttre kellett kimennünk a budaörsi Virágpiacra. Szlalomozással kezdtünk, az volt a feladat, hogy az egymástól hat méterre lerakott bóják között viszonylag egyenletes sebességgel végigmenjünk. Hát nemigen ment. Ez volt a lényeg, mert a feladat sikeres teljesítéséhez szükséges skilleket tervezték pont fejleszteni. Tehát elsősorban a kanyarodástechnikára mentünk rá, kimondottan arra a fajtára, ami a jellemzően városi (sok szűk fordulóval járó) motorozáshoz talán a leghasznosabb, de a képlet másik fontos része a fékkezelés volt, no és persze a helyes testtartás, illetve annak a mozgatása. Ezt követően összehasonlíthatatlanul jobban ment a szlalom, mindenkinek. Kértem az egyik oktatót, hogy csináljon egy videót, hogy megmutathassam itt is, mire jutottam - érdekes, de így kívülről sokkal lassabbnak tűnik a menet, mint a nyeregből:

Ezután a vészfékezés, a kikerülés, majd a kettő kombinációja következett, és mindezzel aztán kellemesen el is telt a nap második fele, el is fáradtunk rendesen. Közben a sajátomon kívül volt szerencsém menni egy kicsit egy CB 500F-fel, egy Rebel 500-assal , egy MT-07-essel és egy 1000-es V-Strommal, próbaképp. Az első három nagyon-nagyon finom a Transalphoz képest, legalábbis az enyémhez képest, a Suzuki viszont sokkal nyersebb volt ezeknél, azon egyből otthon éreztem magam. A Rebel esetében nem jött be az üléspozíció és a lábtartás, meg valahogy olyan kicsi is volt az egész, na jó, nem gyerekmotor, de nem lett a kedvencem. Pedig hát milyen jól néz már ki... A Yamaha nagyon robbanékonynak tűnt már pár méteren is, de az eszméletlen finom összerakottság érzése az mindent vitt - a pajtim Honda CB-je meg olyan volt, mint amilyen valószínűleg az én mocim lehetett 28 éve, és nagyon tetszett az is. Volt még a csapatban Honda Hornet is (azt nem kértem kölcsön, mert olyanon tanultam), Suzuki Freewind, két Burgman és egy kis 750-es Harley, de ez utóbbi picit csalódás volt, mert bár külsőre tetszett, de a hangja olyan semmilyen volt. Maga a tréning viszont felülmúlta a várakozásaimat, az időjárással is szerencsénk volt, szóval remélem, lesz még ilyen mókában részem máskor is!

Egy meglepően szép állapotú Scorpio a Természettudományi Múzeumnál: 

Régen nagyon tetszett ez a típus, az ennél újabbak már eggyel kevésbé.

Ez az a hét, amikor elvileg 6 munkanap van, cserébe az egyetlen pihenőnap csak 23 órás... Én azért kivettem a pénteket és a szombatot szabinak, előbbit azért, hogy az első jó időben el tudjak egy kicsit menni úgy motorozni, hogy onnan sehova se kelljen időben odaérni. Jó múltkor elkirándultunk (autóval) Agostyánra az arborétumba, ami egy szuperjó hely, ha valaki nem ismerné, erősen ajánlom, nekem sokkal jobban bejött, mint az alcsúti, a vácrátóti vagy a tatai. De már az odavezető út is nagyon élvezetes, szóval ide indultam el. Az első állomás a Romtemplom volt Zsámbékon:

A második meg már a Gerecsei Tájvédelmi Körzetben található arborétum, de erre egyébként már motoroztam korábban is, csak másik irányból, most Tarján felől közelítettem:

Rendes tavasszal jobb és szebb ez, amikor már teljesen zöldek a fák, de én így is nagyon élveztem. Innen pedig Csákberény felé vettem az irányt, Tatát útba ejtve (és ott megtankolva az aranyáron mért Racing 100-asból). A célállomáson szintén sikerült elcsattintatni egy fotót:

Itt sem először jártam. Első tavaszi gurulásnak ez nagyon jól esett, nagyjából 4 órát mentem, de a végére már kicsit sajgott a fenekem. A nemrég beszerzett új kesztyűm (Shox márkájú, az előző noname nyárim szétmállott) jól vizsgázott, és pár napja vettem új térdvédőket is (a turis krosszosok helyett, szintén Shox), azok is beváltak - felkészülten várom a szezont!

A legutóbbi posztban mutatott budai gurulás során akadtunk erre a gyönyörűségre:

Nagyon tetszett. Valami ilyesmim van kicsiben is, de nem találtam meg a posztot...

Március 14-én a családi visegrádi kirándulás után lett egy pár (de háromnál nem több) szabad órám, plusz az időjárás is kedvezett, így mentünk, egy kicsit. Azért a többesszám, mert Milán is bejelentette, hogy jönne - mondom, oké. Elindultunk kifelé egy kicsit az M3-ason, mondom, elnézünk Fótra, Dunakeszire, ilyesmi, tehát a környékre. De aztán az M0-ás lehajtónál mégis inkább a másik irányba fordultam, mert eszembe jutott, hogy régóta meg akarom nézni, milyen a Cargodomb. Láttam onnan már korábban ismerősöket bejelentkezni, illetve a fotóikat leszálló repcsikről - innen ki is találhatjátok, hogy ez egy ún. spotter helyszín, viszonylag közelről lehet látni (és fotózni) a Liszt Ferenc reptérre érkező repülőket. És tényleg. Felkészülten érkeztünk, fényképezőt nem vittünk ugyanis, a telefonom meg kb. 8%-os töltöttségen állt, de sikerült vagy két képet csinálni, ez itt az egyik:

Legközelebb elviszem a rendes gépem, azzal valszeg jobbakat lehetne lőni. Másnap, az ünnepen is az ölembe hullott egy pici szabadidő, mondtam is Milánnak, hogy jöhet ma is egy rövidet motorozni, és jött. Be kellett ugranom Óbudára egy kicsit, mert egy ismerős által szervezett gyűjtőpontra vittem (sőt így inkább vittünk) némi ruhacsomagot ezeknek a szerencsétlen ukrajnai menekülteknek, és miután ezzel megvoltunk, felgurultunk egy kicsit ott a dombokra, ahol persze megint készítettünk képet:

Sokkal jobban ki lehetett volna használni a hosszú hétvégét, de ha az embernek családja van, az az első, így ezeknek a lepattanóknak tudtam csak örülni, de összességében nagyon kellemes volt, a motorozós rész meg erősen hiányzott már...

Szinte pont két éve mutattam egy országúti ötöst, erre tessék, máris itt a "második része". Szokás szerint egész pofás - igyekszem tartani valamiféle színvonalat, minden ötöspakkot azért nem veszek meg - és jól összeválogatott csomag, de túl sok újdonságot nem hozott: Hudson Hornet volt már (nem baj, most újra van, hiszen az elődöt eladtam már régen, és ez a többire is igaz), nyitott Camaro is, ráadásul ugyanebben a színben, az 1933-as Ford Coupé viszont most és így lett meg először, bár néhány hasonló darabom volt azelőtt is, a Firebird Formula is megvolt, illetve a GMC Stepside is szerepelt már, de ebben a pirosban most nagyon tetszik.

Ha valamit nagyon bánok a pár évvel ezelőtti eladáshullámból, akkor azok az ötöspakkok, illetve azok közül néhány, mint mondjuk a Volkswagenesek, amiből volt vagy három... :( No de mindegy, mert akkor meg nem lenne Hondám ;)

Balatonfüreden lőttem:

Ott voltunk hétvégén egy wellness hotelben, szülinapozni. Apró szépséghibája volt a dolognak, hogy szombat reggel műszaki hiba miatt bezárták a wellnesst, így a terv, miszerint reggeltől estig a jacuzziban lazulunk, eléggé megdőlt...

A legutóbbi, remek Mercis ötöspakkot bemutató posztban említettem, hogy van még ilyen, egy típusra épülő ötöscsomagom, nem csak a Ferrarisok és a Lambós. Elég régen megvan, és nem is értem, miért nem szerepelt még itt, de még az is lehet, hogy mutattam, csak nem találtam meg a bejegyzést. Mindegy, most megnézhetitek:

A csomag 2016-ban debütált, a benne található kisautók egy öt külön tagból álló sorozatként is megvásárolhatók voltak. Legfelül egy SVX (csak jobb kerekekkel, mint az én régebbi példányomon), alatta egy Ninety, középen egy 2001-es Feelander (ilyenem külön nincs és nem is volt), aztán egy Discovery (ilyenem viszont volt, de már nincs), végül egy hosszú Defender. Egyértelműen az utolsó kettő tetszik a legjobban, a Disco természetesen a csodás angol rendőrségi festés miatt, de a Defender esetében is nagyon eltalálták ezt a színpárosítást, elég marcona lett tőle a kisautó. Mondjuk az utolsó linken látható speckó kiadásoknál azért nem jobb, maximum annyiban, hogy ez még megvan, azok meg már nincsenek :) Ahogy legutóbb is írtam, ebben az esetben is szép a doboz grafikája felül, az angol verseny-zöld színben pompázó embléma nagyon jól mutat a fekete háttéren, alul pedig a szokásos narancs sávban már a Matchbox-logo látható. Viszonylag jó állapotú a doboz, bár a tetején (úgy fotóztam, hogy ne látszódjon) van némi gyűrődés. Ebből sem sok fut itthon, így nagyon örülök, hogy a gyűjteményemben tudhatom. Nektek is bejön? (Két tetszetős darab még a témában emitt.)

Egy nagyon régen vágyott Matchbox ötöspakkra sikerült rátennem a kezem, amely nem a megszokott módon tematikus, hanem egy típusra épül, ez pedig a Mercedes-Benz. (Korábban a Hot Wheels Ferrari-csomagok mellett csak a Lamborghinis csomag és egy Matchbox Land Rover-gyűjtés volt ilyen a gyűjteményemben, utóbbi bemutatásával, most jövök rá, még tartozom. Ja, meg volt Mustangos is, de az szerintem már nincs meg.) A legutóbbi Merci-adag fényében a legkevésbé sem mondhatom, hogy ezek újdonságok vagy ritkaságok lennének, ráadásul 2017-ben szerepelt már a blogon SLR, 2018-ban hatkerekű G-wagon is, illetve az ebben a csomagban található piros G-osztályos Merci is feltűnt már egyszer 2019-ben (sőt carspottingoltam is egyet tavaly) és 2020-ban is, de CLS nem szerepelt még eddig a szirszarjaimon semmilyen formában, Unimog meg csak teljesen más kategóriában. Na, ha szépen lekattintottátok az összes linket, megnézhetitek végre, miről beszélek, ez itt az tehát:

Nagyon szép állapotban került hozzám a csomag, abszolút bontatlanul és gyűrődések nélkül, bár a sarkokon látszik itt-ott pici kopás, de az összhatás így is csodálatos. Ehhez sokat tesz hozzá a csomagolás felső részének letisztult, elegáns fekete színe, ami jó kontrasztot ad az egyébként szép színes kisautóknak. Jó, az arany SLR talán határeset, bár ebben a kategóriában (főleg mondjuk Dubaiban) talán még megengedhető, viszont a CLS bársonyos kék színe csodálatos, és a hatkerekű is elég ütős lett citromsárgában. Jól adja a G is ebben a piros-fekete kombóban, az Unimog pedig abban az értelemben teljesen életszerű dekort kapott, hogy a Matchbox-on belül van egy remek nemzeti parkos tematika, amiben egy ilyen terepjáró képességű munkagép tökéletesen releváns.

Úgy tudom, ez az ötösfogat itthon sosem volt elérhető az üzletekben, az ebayen meg a 2018-as megjelenés óta csak egyre feljebb ment mindig az ára, így eddig nem vitt rá a lélek, hogy megvegyem, viszont amikor feltűnt egy hazai FB-csoportban, pár nap hezitálás után lecsaptam rá - és nem bántam meg. Nektek hogy tetszik?

Írtam nem olyan régen, hogy egy új projektben vagyok. De nem írtam, hogy mi ez. Na majd most! Még a covid, a lezárások, a karanténok előtt egy pár hónappal kitaláltam magamnak, hogy elkezdek egy kicsit jobban odafigyelni magamra, az egészségemre, a testemre. Az egyik motivációm, nyilván amellett, hogy jobban tetsszek a csajoknak a feleségemnek, az volt, hogy vészesen elkezdett közeledni a 46. szülinapom. Pont ennyi idős volt faterom, amikor 1975-ben megszülettem. Az már régebben megfogalmazódott bennem, hogy biztosan nem szeretném úgy elhagyni magam, mint anno ő, aki bár rendszeresen dolgozgatott hol a garázsban, hol a kertben, amíg tudott, de a sportokat még a tévében is kerülte, és ez eléggé meg is látszott rajta, jelentős súlyfelesleggel csinálta végig úgy az élete második felét, és ez sok egyéb problémát is okozott neki. A testalkatomat tőle örököltem, mindenem, mindenünk vékony, és ugye ha ilyen alapozással hízik el valaki, az még rosszabbul néz ki...

A nagyobbik fiammal én mondjuk gyakorta focizok, a kettővel sokat bringázunk, úszni is lejárok néha, illetve az utóbbi két évben még a futásra is rávettem magam, de úgy gondoltam, némi otthoni súlyzózással megpróbálok némi izmot is növeszteni a testemre. És közben normálisabban enni, elengedni a kólát, az édességeket, a fehér kenyeret, a sok tésztát. Kajafronton egészen könnyedén ment a váltás, és kiegészítve a rendszeres mozgással sikerült is viszonylag gyorsan leadnom 13 kilót, majd tartani a 80-85 kg közötti intervallumot. Ezt gondoltam ki magamnak versenysúlynak. A két, egyenként ötkilós régi súlyzóm mellé beszereztem még egy pár 10-est is, elkezdtem ezeket használni, mellette fekvőtámaszozni, ilyesmi, és azt vettem észre, hogy ez az otthoni edzés nekem nagyon bejön, kis túlzással minden nap csináltam, csinálom azóta is, plusz elkezdtem fehérjeport is fogyasztani kiegészítésként. Több ismerősöm, de ami még fontosabb, a feleségem szerint is elég hamar elkezdett látszani az eredmény, bár szerintem most még csak ott tartok, hogy ha a tükörbe nézek, akkor már "normálisnak" látom magam, de még messze nem izmosnak ;)

A feleségem is elkezdett rendszeresebben tornázni, futni, kardiózni, ráadásul még előttem, de ő az itthoni mozgás mellett edzőterembe is járt, viszont ez ugye a járvány miatt egy darabig vagy nem működött, vagy csak nehézkesen, szóval kitaláltuk, hogy anyám kozmetikájában azt a helyiséget, ahol régebben egy külsős masszőr dolgozott, einstandoljuk, és megcsináljuk magunknak azt egy mini edzőteremnek. Ennek az anyagi fedezetét a februárban esedékes szja-visszatérítésből gondoltuk előteremteni, de én nem akartam ennyit várni, a különböző edzős gépek hosszas netes keresgélését hamarosan beszerzés követte, ennek érdekében pedig még jobban átszelektáltam a mindenféle gyűjteményeimet, és tényleg csak azokat a dolgokat tartottam meg, amik nagyon a szívemhez nőttek. Még egy pár felesleges, de értékesebbnek mondható ruhámat is eladtam, néhány régi festményt a sufniból, ilyen-olyan egyéb régiségeket a garázsból. Kellett is, mert több dolgot néztem, néztünk ki: először is egy nagyobb kombinált fitness-gépet, aztán emellé egy taposót, aka steppert, anyám pedig jelezte igényét egy gyaloglógépre.

Mivel ez utóbbit ő fizette, ez lett meg a leghamarabb, és egyből el is kezdte használni. Egy nagyon egyszerű Dynamax gépről van szó, meglehetősen korlátozott képességekkel, de amire neki kell, azt remekül tudja. Másodjára a stepper lett meg, amit két szempontból is szerencsésen sikerült megvennünk: kitaláltam ugyanis, hogy elsőre jó lesz nekünk a használt is, így kb. harmadáron sikerült egy Kettler Montanát beszereznünk, lényegében karcmentesen, kiváló állapotú teleszkópokkal. Ráadásul a FB-on talál hirdetésben látszott, hogy zuglói az eladó, és mint később kiderült, csak két utcányit kellett érte autóznom. A kombi gép már keményebb dió volt, mert egy alapvetően 300 ezres csodát néztem ki magamnak (Tunturi HG20 típusút), de aztán hopp, feltűnt egy megkímélt használt példány a Jófogáson féláron, és már mentem is érte. Kapuvárra :) Még szerencse, hogy családi csapatszállítóm van, így szétszedve bár, de faszán belefért, majd az egész mindenség szépen lepakolódott a garázsba. Ja, nem, a steppert a hálószobába telepítettem, mert a feleségem nem akart tovább várni.

Márpedig a három gépezetnél több kellett a kis szoba edzőteremmé avanzsálásához: az ősi, csúnya, erősen megviselt linóleumot fel kellett szedni, a helyiséget újra kifesteni, plusz valami normálisabb padlószőnyeget letenni. Mindezt egy régi festő cimbora segítségével mintegy két hét alatt meg is oldottuk az új év legelején, vásároltam utána még szép nagy gumiszőnyegeket a gépek alá, két nagyobb Ikeás tükörből csináltam egy még nagyobbat a falra, vettem továbbá egy francia stílusú kétkezes súlyzót és két egykezest szettben (szállító: Gazo Fitness), no és a Hervis készletkisöprő akciója keretében beszereztem egy 10- és egy 16 kilós kettlebellt. És január 20-ra sikerült eljutni oda, ahova szerettem volna:

Maga a szoba (amit tervezek még egy kicsit így-úgy dekorálni, de ez ráér) nagyon kicsi, ennél több cucc nem is nagyon fér be (azért az egyik kedvenc régi magnómnak szorítottam némi helyet a sarokban), a hasznos terület nemigen nagyobb 10 négyzetméternél, viszont a nem hasznos részében szerencsére van egy régebbi, de lényegében sohasem használt infraszauna, plusz egy kis zuhanyzó, amiket így megörököltünk. Úgyhogy kábé mától el is kezdjük rendesen használni a privát "edzőtermünket", aminek nagyon-nagyon örülök, és ha jól számoltam, két ember egyévi (normálisabb helyre szóló, budapesti) fitnessbérletének az árát alapul véve egy éven belül meg is térül a kis befektetésünk. Nyárra meg készül a beachbody ;)

Utaltam rá korábban, hogy várhatóan a Jézuska is kitesz majd magáért az ajándékok frontján, főleg legók terén. Apósoméktól egy tűzoltós szett érkezett, anyósoméktól egy Unimog-szerű rendőrségi rabszállítós üldözéses készlet, és mindkettő óriási sikert aratott. 

Itt a nagy truváj az, hogy a tűzoltóautó egész hátsó felépítménye egyben forgatható, amiből kiemelhető a fecskendő, amit megnyomva egy átlátszó kék elemből álló "vízsugár" bukkan elő. A kigyulladt burgerező is helyes kis épület, jól megy a korábbi fánkozó és játékbolt mellé - épül lassan a város...

Motorozásról szól. Az új év első ajándéka az elsejei 13 fokos kellemes téli időjárás volt, amit némi szervezés árán sikerült rendesen kihasználnom, ugyanis el tudtam menni egy kicsit motorozni. Utoljára október végén volt erre lehetőségem, így ez már nagyon hiányzott - azt hittem, hogy a 2020-as év végéhez hasonlóan tudok majd egy kicsit még novemberben, esetleg decemberben is gurulni, de nem jött össze, vagy nagyon hideg volt, vagy nagyon esett, vagy együtt a kettő - vagy csak simán más dolgom volt. Jobban vártam így ezért a szombat délutánt, mint a Karácsonyt ;)

A Kanyarfotósok is kiírták, hogy kint lesznek Dobogókőn, és bár pont nem volt szükségem újabb fotóra tőlük, mégis elmentem arra, ott fent a parkolóban készült az első kép. A Megyeri-hídtól spontán párban mentünk egy K1600-as BMW-vel, aki szerencsére ugyanazt a kimért tempót találta ki magának, mint én, tekintettel a hideg és csúszós aszfaltra, aztán később beszélgettünk is egy kicsit, és egyetértettünk, hogy egyszer majd jó lenne mindkettőnknek egy szép nagy GS. Tessék, itt vagyok:

Innen Esztergom felé indultam, ahol szintén megálltam egy fotóra:

Aztán a 11-esen hazafelé vettem az irányt (bár eredetileg a 10-es felé terveztem hazamenni, de az hosszabb lett volna, márpedig nem akartam, hogy rám sötétedjen, így az Üvegtigris ezúttal kimaradt), de Dömösre érve nem bírtam kihagyni a hajóállomás mellett az újabb fotót, ezt sikerült ott elkövetnem:

Visegrádig már nem mentem el, mert Lepencénél inkább jobbra fordultam Pilisszentlászló felé, és a "megszokott" úton keresztül jutottam el végül Szentendrére, onnan pedig a nulláson át haza. Oda- és visszafelé is nagyon sok motorossal találkoztam, és amennyire láttam, mindenki nagyon ésszel ment, szóval úgy látszik, nem teljesen felesleges a sok figyelmeztetés az ilyen-olyan motoros fórumokon, csoportokban, hogy ebben az időben nem lehet neki húzni, mert sírás lesz a vége... Nagyon élveztem minden percét, és az új ülés is nagyon bevált, most tudtam először rendesen kipróbálni. Remélem, legalább olyan jó lesz ez az év, mint az első napja volt!

Mondhatni, hagyományosan az év végére - legalábbis az én életem történéseihez vagy mondjuk a gyűjteményem, járműveim státuszához, állapotához mérten - valami jelentősebb eseményt szoktam posztolni itt a blogon, vagy mondjuk egy nagyobb lélegzetű összefoglalást, visszatekintést. Ma nem ez fog történni, az elmúlt pár hét posztjaihoz hasonlóan "csak" egy kis színes következik ma. Szó szerint, kicsi is és színes is, mégpedig narancssárga. LEGO Minifigurák - A kezdetektől napjainkig címmel megjelent egy remek album, amit a Jézuska meghozott Félix fiamnak. (Meg egy csomó egyéb legót, de azokról majd máskor.) A könyvhöz járó exkluzív narancs classic space űrhajóst csak egy fotó erejéig kértem kölcsön, nem nyúltam le. Szerintem tök jó, és a könyv is tetszik. Tényleg.

Szegényke, mivel a házi gyártású vitrin tele van, kívül rekedt, nem tudott csatlakozni a kis barátaihoz:

Egyébként meg a gyűjthető minifigek kábé holnaptól megvásárolható legújabb sorozatából a szürkéhez hasonlóan könnyedén összeállítható egy új, lila festésű space figura is, igaz, ehhez passzoló színű légtartály nem létezik. Úgy tűnik, Hevesi Tamásnak lesz igaza... Kíváncsi vagyok, mit találnak ki majd azután. Egy tipp: ezüst még nem volt ;) Hát, ennyi volt ez mára, a hétre, a hónapra és az évre, búék mindenkinek, gyertek jövőre is! De holnap még ne, én sem jövök.

A címről jut eszembe, hogy volt már egy hasonló pár éve. Ahhoz képest ma két kisautót mutatok, és igaz, hogy mindkettő piros, de csak az egyik Porsche. Na de milyen Porsche...! Új beszerzés mind a két darab, ami a gyűjtéssel nemrég történt leszámolásom fényében talán furcsa, de írtam korábban, hogy egyszer-egyszer még elcsábulok. Ezt a kettőt már korábban kinéztem, hogy kellenének, mert elég jól eltalált darabokról van szó, de végül aztán csak december kellős közepén sikerült bezsákolnom őket egy Auchanos bevásárlásom során. Az első az új, 700 lóerős Porsche 935, aka Moby Dick. 

Igen jól sikerült. Összehasonlítva a fenti képen látható eredetivel nyilván vannak kisebb eltérések, de az összkép azt mutatja, hogy tökéletesen sikerült lekicsinyíteni, a szürke versenyfelnikért pedig tényleg külön dicséret illeti a csapatot, nagyon kívánatos lett a végeredmény. Viszont lassan most már tényleg ideje lenne erőt vennem magamon, és még így egyszer-egyszer sem venni semmilyen kisautót, mert az lesz megint, hogy elkezdenek egyre többen lenni, és csak áll bennük a pénz... Pedig a jövő év elejére ismét komoly egyéb terveim vannak, de erről majd később írok. Addig is megmutatom a másik piros darabot, ami egy klasszikus Range Rover, ahogy azt a bliszter aljára írt neve is mutatja:

Nem ez az első Range-feldolgozásuk, de ez az új mérföldeket ver az előzőre, az teljesen biztos. Szerintem a Matchbox verziójánál is klasszabb, a zöld Siku viszont már határeset. Ennek a HW-nek azonban kétségtelen előnye, hogy még megvan, ami a Corgiról, Sikuról és a régi HW Range-ről már nem mondható el, abból a 2009-es posztból már csak a rolamatikos MB van meg. Jó ez a piros szín, jók ezek a hatalmas sárdagasztó kerekek, jó a versenycsíkozás és az összes dekoráció, basszus, jó az egész. Az ilyen jól sikerült kisautók kapcsán mindig eszembe jut, hogy ha tudnak ilyet is, akkor miért nem megy ez mindig ilyen jól...? Költői kérdés volt. Ennyit terveztem mára, de figyeljetek, mert lesz még idén egy poszt! Aztán pezsgő.