Folytatom, most ezek vannak műsoron, visszapótlás újfent. Egy fehér és egy piros darabom volt belőle régen, most pedig lett egy kék meg egy zöld, viszont ezek már lángnyelveket is fel tudnak mutatni magukon. Az egyiket börzén lőttem, a másikat pedig egy postai rendelés mellé kaptam bónuszként, ami nagyon jól esett. A klasszikus amerikai izomautók közül is kiemelkedik szerintem a Dodge Coronet Super Bee, legalábbis formára, mert egyszerűen olyan klasszul eltalálták az íveket, az arányokat, hogy a végeredmény egy egész korszakot remekül leír: erő, kecsesség, kellem, mindez feltűnő színben és sokat sejtető kiegészítőkkel. Kicsiben a kevesebb talán több lett volna, de a lényeget adja: 

Valószínű egyébként, ha szabadon választhatnék ezen időszak muscle car-jai közül, a Super Bee határozottan rajta lenne a rövidített kívánságlistámon, és sokáig gondolkoznék, mielőtt ráböknék végül a Chargerre ;)

Na minden jót, további kellemes álmodozást mindannyiunknak!

A nemrég bemutatott Impalához hasonlóan ma is egy batár tepsit mutatok, egy 1965-ös Pontiac Bonneville-t. Persze kicsiben, ugyanis beszereztem egy 2003-as mainline-t a Hot Wheelstől. Érdekességképp elmesélhetem, hogy ugyanaz a tervező, aki ezt a kisautót is elkövette, többek között olyan HW-modellekért felel, mint a Lancia Stratos, a Bugatti Veyron, vagy a 2003-as Honda Civic. A kisautó sok társához hasonlóan Bencétől  került a gyűjteményembe a januári börzén, és bár a színe nem a legvisszafogottabb (na jó, a színe bejön, a mintázat az, ami már egy kicsit sok), mégis úgy gondoltam, jó lesz ez nekem, mert korábban valahogy sosem került a kezembe ilyesmi, így valójában azt sem tudtam, hogy létezik. Hát most már tudom:

A festése, hát igen, az én ízlésvilágomnak egy kicsit sok, de ha azt nézzük, hogy ez is egy ültetett latino gengszter-verda, máris a helyén van. Bírom ezekben a hatalmas coupékban, hogy szemérmetlenül képesek elhagyni a B-oszlopokat, illetve egy másik érdekesség, amire jó múltkor az Amcsi benzinfalók egyik adásában figyeltem fel, hogy ilyenkor a túl magas első üléseket is "visszavágják", hogy ne lógjanak bele az összképbe, és ne tűnjön úgy, mintha lenne B-oszlop. Ez valami helyi fétis, amit én innen, Budapestről kevéssé tudok átélni, de biztos igazuk van, ők értenek hozzá - és lám, ez a törekvés a Hot Wheelsnél is megvan, ami nyilván jó dolog. Ahogy az is jó, hogy nem tettek hátra nagy kerekeket, ez meg ugye az én nünükém, illetve hát sokunké, én örülnék a legjobban, ha ezt soha többé nem kéne felemlegetni... Amúgy meg minden a szokásos: nem rugózik,. nem nyílik, nem fém az alja, nem jutott mindenhova részlet-festés, ennek ellenére az összkép kábé rendben lévőnek tűnik. Szerintetek?

Elég sok olyan, főleg HW kisautóm van, ami ilyen-olyan formában már feltűnt a blogon, vagy legalábbis említettem őket, de nem mutattam még. Ezen kisautók "feldolgozását" mindig tervezem, aztán vagy összejön, vagy nem, de többször inkább nem. Aminek viszont néha az az oka, hogy némelyikük áldozatul esik a tisztogatásnak, de persze nem a tollecsetes portalanításnak, hanem amikor kiszórok kisautókat, eladok, cserélek, ilyesmi. Nem egyszer írtam már, hogy az ilyen kiszórások után pár héttel, hónappal, esetleg évvel megbánom tettemet, és visszakívánom ezeket a verdákat, rosszabb esetben pótolom is őket, azaz újra megveszem. A január eleji börzén Bence egy olyan hatalmas kosár bontott Hot Wheels-szel jelent meg, amelynek tartalma fellobbantotta bennem a visszapótlási tüzet, és így sikerült a börzéről 12 mainline kisautóval hazatérnem... Volt köztük GTO, AMX, Ford Fairlane, Chevelle, Cougar Eliminator, Dodge Demon és Buick is, de legfőképp, és akkor végre elértünk a mai poszt témájához, egy remek Plymouth GTX is. Ez pontosabban:

Egy Mopar Mania nevű ötöscsomagból származik, amiről már volt szó 2010-ben, ugyanis ugyanabból való egy korábbi GTX is, amit már mutattam. Ez a pakk egyébként megvan (már) bontatlanul is, de ezt a kocsit külön is szerettem volna a polcomon látni - hát most már ezt megtehetem. Kisautóként nagyon jó kiállású lett annak ellenére, hogy nagy kerekeket pakoltak hátra - ennél valahogy ez nem fáj annyira. Részletek és beltér tekintetében semmi extra, esetleg a kifestett kilincsek plusz pontot érnek. A front maszkja nagyon tetszik, ahogy erről már írtam egy fél mondatot korábban is. Terveim szerint ez meg is marad már, annyira nincs áruk (Bence 4-5-600 forintokért adta darabjukat, pontosabbra nem emlékszem) az ilyen bontott daraboknak itthon, hogy valószínűleg később sem lesz érdemes elpasszolni őket. Nagyjából úgy január közepére, végére értem oda, hogy majdnem mindent sikerült "visszaszereznem", amit akartam, legalábbis a Hot Wheels izomautók terén, így közöttük már csak ezért sem tervezek további szűkítést, más fronton viszont még továbbra is vannak fájó hiányosságok, de szép lassan majd csak meglesznek mind - újra.

Ezt hozta nekem a nyúl, hurrá!

Bezony, ez a legendás piroshátú, benne mindenki kedvencével, a Lola T-vel! A kékhátú pakli lefotózását anno (ó, Jézus, 2009-ben...) elsunnyogtam, úgyhogy most dupla költség, fele élvezet alapon ezt is bepótoltam:

Sajnos a doboz kissé megviselt, cserébe megvan minden lap és egy üres fehér is. A kedvencem egyébként egyáltalán nem a mindent verő versenyautó, hanem sokkal inkább az utcán is látható autókat szeretem, így mondjuk talán a FIAT 850 Sport Coupét mondanám, mert az utcánkban is gyakran láttam egy szép piros színű darabot gyerekkoromban... A készletben szereplő autók közül még most is van pár, amit élőben még sosem láttam, gyerekként pedig szinte az egész felhozatal ilyen volt, de a japánok mindenképp. A kvartett ára egyébként eredetileg 30 forint volt, 1979-ben :) Én nemrég egy kicsit azért többet fizettem érte, de szerintem még bőven az átlagos piaci ára alatt. A megnyugvás kedvéért befotóztam a másik paklit is:

Most egy darabig megint csend lesz szerintem kártyafronton, hacsak nem ugrik elém a közeljövőben egy sárgahátú készlet. Mert az még ezeknél is sokkal ritkább és így értékesebb is. Kicsit azért reménykedem benne...

Viszonylag ritkán szoktam sima színvariációkat posztolni (oké, a Volkswagenek ez alól kivételt képeznek), de most mégis megteszem, mert az eredetileg mutatott darabhoz képest a frissebb példányom eltérő festése teljesen más karaktert is eredményez, mutatom:

A régebbi ehhez az újabbhoz képest egy elegánsabb, színházba járós, villantós verda volt, emez viszont szigorúan egy málhás szamár, egy munkagép, amire a festés is rátesz, nem csak a szín és a kevésbé díszes kerekek. Egy építő cég szolgálati autóját formázták meg, de szemlátomást a cég flottamenedzsere nem ereszti lazára a gyeplőt, az autó karcmentes, büszke kiállású, a gumik és kárpitok sértetlenek, és a platóbélés is hibátlan. 

Gábor kollégámat lassan kinevezhetem rohanó riporternek, ezúttal is egy remek találatot köszönhetünk neki:

Vácon sikerült, és azt írta, a kávé is nagyon jó volt...

Ez a három VW ötöspakkom van. Azért ennyi, mert a Hot Wheels és a Matchbox ennyit adott ki, utóbbit 2010-ben, a bal szélső 2009-es, a középső viszont idei, amivel boltban nem találkoztam, de online meg tudtam rendelni. Gondolom, most egy darabig megint nem lesz új, ennek kell örülni jó sokáig. A régebbi HW-pakkból egyébként a kettes Golf és a piros Bogár tetszik a legjobban (anno ezért nem is vettem meg a pakkot, csak később pótoltam, nyilván drágábban), az újból egyértelműen a Typ181-es, viszont a legerősebb gyűjtés szerintem a Matchboxé ebben az összehasonlításban, szigorúan szubjektív szempontból persze, abból ugyanis csak a nyitott újbogárért nem vagyok oda. Két darab belőle itt külön is megtekinthető. Visszanéztem az ötöspakkok listáját, és szerintem lesz még egy pár, amiket be kell szereznem, mert nagyon jól mutatnak... Addig is mutatom, mik vannak meg HW-fronton:

Hát igen, nem kevés, de igazából nem is sok, ahhoz képest, amennyit kiadtak. A Ferrari-pakkokból még négy olyan van, amit jó lenne behúzni. Majd egyszer.

De rég volt busz...! A "most jöttem a 620-assal" poént már elsütöttem, így maradt az egyszerűbb cím, amit egy kicsit sajnálok, de ez van. 2010-ben még csak kártya formájában tudtam szép régi Ikarusokat mutatni, de azóta volt itt már a Faros és a 311-es egy posztban tavalyelőtt, majd egy évre rá a kék 260-as, szóval lassan, de biztosan azért gyűlnek... A mai delikvensről némi kis történeti áttekintés és egyéb perverz részletek, amikhez innen lestem:

Az Ikarus 60 autóbuszok továbbfejlesztett változataként gyártották 1958 és 1972 között a városi forgalomnak épített Ikarus 620 és a távolsági közlekedés céljára szerkesztett Ikarus 630 típusú, alvázas járműveket. Ez az új típus nem hozott látványos műszaki fejlesztést, inkább a növekvő utasforgalommal járó igényt elégítette ki. A prototípus Finta László tervei alapján készült el, Ikarus 60B típusjelzéssel. Az autóbusz hordművét jellemzi az alvázas kialakítás, ebben a tekintetben megőrizte elődje, az Ikarus 60 típusú autóbusz méreteit. Finta László elmondása szerint ez a típus a korábban jelentkező alvázhiányból és az annak megoldására szolgáló szakmai alapelvből alakult ki. Az akkori szakmai elképzelés a korábban jellemző favázas kocsik építési elgondolását követte, amely szerint a kocsiszekrény cserélhető volt, míg az alvázat megtartották. Az alváz "U" keresztmetszetű hossztartókból és cső-, illetve sajtolt profilú kereszttartókból épült fel hegesztéssel, illetve szegecseléssel kötve a hossztartókhoz. A motor az alváz hossztartóin rugalmasan van ágyazva, a sebességváltó a kerekek közötti kereszttartón fekszik fel. A futóművek a hossztartóra csavarozással kapcsolódnak rugóbakokon keresztül. A hátsó, süllyesztett peron miatt a hossztartó mélyített a városi autóbusznál. Külön említést érdemel az autóbusz szélvédőüvege és homlokfelületének kialakítása. A homlokfalat vizsgálva hasonlóság fedezhető fel az Ikarus 55 autóbusz ("faros") homlokfalával. Ez persze nem véletlen, hiszen Finta László az autóbusz megtervezésénél feladatul kapta, hogy az 55-ös meglévő sajtolt elemeit használja fel. Természetesen ez nem egy az egyben történt, de a forma a jellegzetességét megőrizte. A szélvédő hajlított üveg, azonban nem egyben lévő, hanem középen és a sarkokban osztott, a sarkoknál vékony műanyag elemmel összefogva. A kocsiszekrény hossza 9348 mm, akárcsak az Ikarus 60 típusé, 5000 mm tengelytávval. A motor a kocsi orrában, közvetlenül a vezető mellett nyert elhelyezést. Többek között ez is indokolta a vezetőfülke és az utastér között lévő elválasztó fal alkalmazását az utastér zajterhelésének csökkentésére. Először a Csepel D 613-as, majd a korszerűbb Csepel D 614-es, 106 kW-os motor került a járműbe. Az első Ikarus 620-as menetrend szerinti forgalmát 1959. szeptember 19-én a Nagykörúton közlekedő 45-ös viszonylaton kezdte meg. Nagy Zsolt gyűjtése szerint, először 1959 szeptember 18-án volt a hatósági vizsgájuk az "Fürstbe" érkezett Ikarus 620-asoknak. Az egyik ilyen a GA 09-41. A fővárosi autóbusz-közlekedésnek az Ikarus 620-as autóbuszokból 1959 és 1970 között 935-öt, míg az Ikarus 630 típusból 1960 és 1964 között 16-ot adtak át.

Ne hagyjátok ki a valóban kiváló és szórakoztató, személyes élményektől cseppet sem mentes TC-tesztet, de az Origo is írt róla, érdemes mindkét cikket elolvasni. Az elsőt inkább. Hozzám január 17-én került az Editions Atlas sorozatból ez az 1:72-es darab, egy kedves gyűjtőtárs jóvoltából nagyon baráti áron (de pontosabbat nem tudok mondani, mert az árat tartalmazó adathordozó sajnos valahogy megsérült), aminek erősen megörültem.

A sorozatban a többi megjelent buszhoz hasonlóan sem a részletekre, sem a kidolgozás minőségére egy rossz szavunk sem lehet! A fotóimra annál inkább, ugyanis áttoligáltunk pár bútordarabot a nappaliban, így ahol eddig kiváló kis fotóhelyem volt az egyik polcon, megszűnt, ennek eredményeképp a fenti fotók készítéséhez nem tudtam rendesen sem odahajolni, sem odavilágítani, de a lényeg azért talán látható - ezúttal is egy nagyon jól sikerült Ikarust sikerült összehozni. Otthon így ez már a negyedik, de van még pár a listámon, amit majd egyszer szeretnék a polcomon tudni. A 620-ashoz egyébként nem köt semmilyen személyes emlék, ritka, amikor valamihez nem vagyok elég öreg, de itt most ez a helyzet. Ellenben nagyon-nagyon szépnek tartom a formáját, szóval igazán sajnáltam volna, ha ezt kihagyom. Érdekelne, Nektek hogy tetszik?

Retro food truck Zuglóból :)

De már elmúlt. Jó ünneplést mindenkinek!

Négy éve, a Stahlberg Saabról írt poszt kommentjei között "hangzott el", hogy a háromajtós Turbo a legszebb. Hát tessék :) Igaz, ez már nem Stahlberg, hanem Bburago, de legalább Made in Italy. Külföldi portéka, dobozában érkezett, és valahol még a hátsó rendszámtáblája is megvan, ellenben a matricái elkallódtak, hivatalosan ennek valahogy így kéne kinéznie. Nekem mondjuk így is tetszik, ráadásul így jobban passzol a szintén hófehér Porschémhoz :) Bár méretben nem 100%-os az egyezés, ez kisebb, 1:27-es a feliratok alapján. Viszont milyen gyönyörű lett már a kompozíció a karácsonyfa égőivel... Persze a fa már nem áll, a posztot még január legelején írtam, szóval íme:

Nem egy bonyolult, a végletekig cizellált darab, a legnagyobb erénye az, hogy pontosan úgy néz ki, mint amiről mintázták, és hogy ezt hozom fel, csak elsőre furcsa, edzettebb olvasóim ugyanis találkozhattak akár már itt is egy-két igen komoly baklövéssel. Belül sem egy nagy truváj, de a műszerfal szép lett, az ülések kevésbé, a piros váltóbot pedig kellemes színfolt az egyhangúságban. Az ajtók keret nélkül nyílnak egyébként, de ez bevett szokás, nem akadok fenn rajta, mint ahogy valójában semmin se ezzel a kisautóval kapcsolatban, mert úgy tetszik, ahogy van. Még egy hasonló kivitelű Datsunra vágyom, de ez a méretarány nálam erősen leépült, ahogy írtam régebben, nem tervezem a meglévő gyűjteményem nagyon bővíteni idén sem. Adjö!

Migránsügyi válsághelyzet ide vagy oda, az történt, hogy egy kedves, önzetlen kollégámnak köszönhetően befogadtam egy távol-keleti bevándorlót. Egy régi kis Aiwát. Mint írtam korábban (többször is), a magnóimat a munkahelyemen tárolom, gyakorlatilag egy falat építettem belőlük saját magam mögé. Ez persze azért elég feltűnő, így lehetett ezzel Gábor is, mármint hogy feltűnt neki. Ügyesen kikövetkeztette, hogy én bírom ezeket a régi szerkezeteket, és egyik reggel ott találtam az asztalomon ezt a kedves kis kétkazettást tőle. Hogy kezdjek vele valamit, mert ő már nem tud. Először is kiposztolom, ezt biztosan tudom, a többit meg majd meglátjuk.

De előbb egy kis történelem: az Aiwát 1951-ben alapították, de akkor még AIKO Denki Sangyo Co. Ltd. néven, és kezdetben csak mikrofonokat gyártottak. 1959-ben lettek Aiwa. A hetvenes évektől már vezető gyártóként tartották őket számon a fülhallgatók és a hordozható magnók területén is, később nevet szereztek autóhifiben is, aztán haladtak a korral, nyitottak a CD irányába, de gyártottak videómagnókat, tévéket szintén, később számítógépes perifériákat. Sőt párásítókat is. Elsősorban Japánon kívül, alacsonyan tartandó a gyártási költségeket, az üzleteik 43%-át pedig Amerikában csinálták, 25-öt Európában. Viszonylag jó minőségű cuccokat készítettek, de a gyűjtők, hifisek körében inkább a Japánban gyártott cuccaik keresettek. Valamit azonban nem csinálhattak jól, mert elkezdett nekik szarul menni, de szerencsére 1982-ben a Sony megvette a céget, így fennmaradhattak. 2003-ban a Sony átpozicionálta a céget és igyekezett belőle trendi, fiatalos márkát csinálni, de megint csak valami hiba csúszhatott a számításba, 2005-re már alig forgalmazták valahol, egy évre rá le is állítottak minden gyártást. Tavaly azonban a chicagói Hale Devices megvásárolta a márkanevet, és piacra dobták valami bluetooth hangszórót, amiről már nem sokat tudok.

Szóval íme a szerkezet, egyelőre ideiglenesen elhelyezve:

Könnyű, helyes kis darab, amire való, azt tudja, de mint olvasható, nem javasolt napon parkoló autóban hagyni - ez a veszély mostanában szerencsére nem fenyeget. Egyelőre csak a rádióját próbáltam egyébként, az lelkesen szól, szerintem megörült a gép, hogy valaki még bekapcsolta :) Jó, nem egy erőmű, cserébe nem is foglal túl sok helyet, és a cipeléskor sem kell megszakadni. Az én ízlésemnek persze egy kicsit kicsi, de nagyon tetszik egy részlete, a fogantyúra festett márkajelzés. De mutatok még valamit, mert valójában nem ez az első Aiwa készülékem, van egy sokkal régebbi darabom is, mármint úgy régebbi, hogy régebben van nálam:

Ez egy XA-003-as sztereó erősítő, amit főiskolás koromban vásároltam, már akkor is használtan, a Király utca valamelyik bizományijából. Ez sem a top kategória, de a teljesítménye nekem már akkor is bőven megfelelt, azóta meg főleg. Két viszonylag nagy JBL hangfalat hajt, de évente csak kb. kétszer van módom bekapcsolni, a kis családom nem igényli otthonra a koncerthangulatot, ezt pedig igyekszem tiszteletben tartani, és türelmesen várom a lehetőséget, hogy bedurrantsam a legkedvesebb Beastie Boys dvd-met...

A talányos Chevy II néven futó kisautóról szóló poszthoz (ez pont az) úgy fotózgattam, hogy szerepeljen rajta a kombi is, mert lényegében ugyanarról van szó pepitában kétajtósban. Valami olyasmi történt ugyanis, hogy eleinte a Nova a Chevy II típus csúcsmodelljét jelölte 1969-ig, de aztán elhagyták a II-es jelölést, és mindegyik Nova lett. Innen olvastam, márpedig én vakon hiszek a wikipediának. Mindenesetre kijött a Hot Wheels kínálatában ez a kisautó is, nincs is más dolgunk, mint örülni a hírnek:

Sokkal nagyobb lenne persze az öröm, ha hátra is akkora kerekeket tesznek, mint előre, de ezt már annyiszor leírtam, hogy lassan külön kifejezést kéne rá találni, mert lassan elkopik a klaviatúrám. Mondjuk lehetne HIKK, hátra is kis kereket, vagy HIKKME, azaz hátra is kis kereket minden esetben! ;)

Nem sűrűn kívánok rá Rönókra, de ez...

A Valentin-napi börzénél fotóztam.

A világ egyik legjobb formája, amit valaha is autónak kitaláltak, a fent látható, ez nem kétséges. Az azonban, hogy a most következő Hot Wheels kisautó egészen pontosan melyik is, már komoly gondot és szemmeresztgetést jelentett, ugyanis nagyon könnyű összetéveszteni a HW 1976-os és 1982-es castingját - az erősen kilógó hátsó kerekekből és a küszöbből én az utóbbira tippelek - az alján azonban 2015-ös évszám szerepel. Mutattam már egyébként szép Corvette-eket a blogon, először még 2009-ben, benne a kedvenc Matchboxommal, majd rá egy évre, viszont azóta semmi. A most következő példányba csak úgy belefutottam egy Sparos vásárlás során, lövésem sem volt, hogy újra kihozták a Stingrayt, de nagyon megörültem neki, így szinte rögtön elvesztette a kisautó Spar-vagyon jellegét. Mutatom is ezt a szépséget:

Oldalt nem sokat gondolkodtak az ajtók illesztéseinek meghúzásán, ahogy a hátsó lámpák is inkább csak jelzések, de szerintem annyira jól eltalálták a színt és a formát, hogy igazán nem szeretnék reklamálni, ez a kisautó tök rendben van. Annak ellenére, hogy egy elég könnyű darabról beszélünk, és normális esetben az arany színű felnikért sem vagyok úgy oda. Nektek hogy tetszik?

Tegnap ezt sikerült Milánnal terepszínezni:

Menő, mi?

A "Chevro Impala" név nekem egyértelműen a Hungária együttes Limbóláz című számából maradt meg, amely csapatnak egyébként óriási rajongója voltam kb. 5-10 éves koromig. Ha van kedvetek, és hát miért is ne lenne, nézzétek meg, ott említi Miki bácsi a szám vége felé:

Bár az egész Hungária-jelenségről ma már sokkal árnyaltabban gondolkodom, a típus rögzült, bár sosem lett kedvenc. Filmekben, klipekben is sokszor látható Impala, de többnyire fekete wannabe-gengszter rapperek (vagy ahogy a következő példában is van, wannabe feketék) szolgálati járműveként, gyakran ugrándozós, de szinte mindig lenyitható tetejű kivitelben. Úgyhogy most egy zárt jön, amelyet a december 20-i börzén szerváltam, hiányt pótolandó, előtte ugyanis valahogy nem volt ilyenem, pedig bejön:

A 2004-ben bemutatott modell az utolsó képig megtévesztően konszolidáltnak tűnik, szinte teljesen visszafogott a verda, bár az aranyozás azért irányt mutat, de szerencsére a csak felülről látható láng-tetkó-vagy-mi motívumok így sem zavaróan harsányak, szóval összességében rendben van a szín és a dekoráció. Az ültetés ennek a típusnak szerintem kimondottan jól áll, a fehér belső is, és az ablakok sötétítésével sincs problémám.

Szánt szándékkal választottam a fenti képet a most következő kisautóhoz bevezetőnek, és nem a poszt végén lévőt - pedig de jó lett volna, ha azt "kell" használnom. Az történt ugyanis, hogy az 1972-es Chevy LUV kisteherautóból a Hot Wheels a felpimpelt változatot készítette el kicsiben, és nem a normált. Ahogy a C10-es esetében is tette. Az eredetileg Isuzu (Faster) pickup így széles lett, meglehetősen alacsony, és a motorháztetőből is kikandikál a tudása. Személy szerint sokkal boldogabb lettem volna egy utcai verzióval, vagy annak csak egy egészen finoman vadított megoldásával, és szerintem nem is vagyok egyedül ezzel az álláspontommal, de ahogy eddig sem, most sem kérdeztek meg, mit szeretnék - megvettem tehát ezt a vizenyős tekintetű sárgaságot:

A fentebb linkelt cikkben írnak arról is, hogy a dekoráció a valóságban is létezett Mighty Mike verzió előtt tiszteleg, ami remek, de igazán megcsinálhatták volna normálisan, bár lehet, hogy csak az én példányom ilyen szerencsétlenül hiányos itt-ott festésileg. De a sok króm csillogása elhomályosítja ezeket a nüanszokat ;) A batár nagy hátsó kerekeket (és a miattuk a fél rakteret elfoglaló belső kerékíveket) nem szeretjük, viszont a felbillentett tetőablak jópofa kedvesség. A teljes króm belső sem újdonság a HW háza táján, ezt is hanyagolhatnák már, nagyon kevés kisautó esetében érzem a létjogosultságát, de inkább sehol, ha lehet választani... Mindezek miatt messze nem válhat olyan kedves darabbá a gyűjteményemben, mint a Datsun 620, de legalább van.

További minden jót!

Mármint a bal hátsóval, ami "kijárt". Valamelyik Hondás csoportból összeszedtem az összes szükséges infót, hogy otthon egyedül kicserélhessem, mert nem vagyok én egy elveszett gyerek, aztán szombaton elvittem a szerelőhöz, az a tuti. Jobb is, mert el is töltöttünk ott egy kellemes vagy két órát, mert nagyon szar hozzáférni. Jobban mondva, hozzá nem férni. És ha már ott voltunk, készítettem három fázisfotót is:

A szakik is írták a neten, hogy nem egyszerű, de kis kézügyességgel végül is nem gáz, na én úgy láttam, hogy de, igenis gáz, én ilyesmit garantáltan soha nem fogok otthon végezni, léci egyezzünk meg abban, hogy ez volt az utolsó dolog, ami elromlott a kocsiban, oké...? Az utángyártott kilincs egyébként fényes fekete, így jól eltér a többitől, amik viszont matt feketék. Köszi...

Na most kapaszkodjatok: nem Hot Wheels lesz a mai téma! És milyen szomorú, hogy idáig jutottunk, nézzétek csak meg a Matchbox Memories blogot, a fő csapásirányt egyszerűen nem lehet Matchboxokkal tartani, mert szinte semmi normális nem jön ki... :( De a régebbi darabok felemlegetése jó menekülőútnak tűnik, szóval akkor most ez lesz. Egészen meglepődtem, amikor visszanéztem, hogy bizony ilyen Matchbox BMW még nem is volt itt a blogon, sőt, a gyűjteményemből is kimaradt. Mindenképpen pótolnom kellett ezt a hiányosságot - mindkét tekintetben. (Meglehetően nehéz volt a neten nem M5-ös képeket találni, de végül sikerült.) Kapóra jött, amit olvastam, hogy David Cukorberg épp szétosztja a vagyonát, írtam is neki, hogy nekem nem kell több ezer euró, hanem küldjön már egy ilyen Matchbox Bimmert, mert az hiányzik. És igaz!!! Nem hittem az egészben addig, amíg egyszer csak nem csengetett a postás, és hozta a pakkot. A kapott darab mondjuk messze nem makulátlan, de a hibák a fekete szín és a közeli képek miatt sokkal durvábbnak tűnnek, mint amilyenek a valóságban, kézbe fogva tényleg nem ilyen rossz a helyzet ;) Joe már körülszaglászott egy piros példányt, így talán nem fog ismétlésnek tűnni, hogy egy feketét mutatok:

Ő is utalt rá, én is mondom, hogy ez a szín teljesen autentikus Magyarországon, az olajosok kedvelt típusa volt ez a BMW-k közül, ők pedig ugye hagyományosan a fekete autókat kedvelik, de szigorúan teljesen lesötétített szélvédőkkel. Szerencsére kicsiben jól belátni, így a bézs belsőteret is megszemlélhetjük, ami nagyon jól passzol a külsőhöz. A kerekek is jók a kocsihoz, nincs baj az arányokkal sem nagyon, maximum csak annyi, mint amennyi az igazival: mai szemmel már egy kicsit olyan semmilyen az összhatás...

Lehet, hogy valami ilyesmi színben és kiegészítőkkel kellett volna kihozni anno, és akkor még ma is nagyobb hype lenne körülötte, nem kéne beérnünk a bumfordi rendőr Hármasokkal. Jut eszembe, idén ez volt az első Matchbox-poszt a szirszarjaimon. Elég szégyen... Mindenesetre: köszönöm, David Cukorberg!

A Siemens Club 745-ös készülékre régóta fentem a fogam... Az történt, hogy jó pár hónappal ezelőtt a Jófogáson belefutottam (na igen, a boombox szóra keresve nem nehéz) ebbe a szerkezetbe, de az eladója nagyon magas árat írt ki, így csak annyit tettem, h küldtem egy üzenetet, hogy én kb. a feléért szívesen megvenném. Aztán ellevelezgettünk, de a végén nem egyeztünk meg. Aztán sok dolgos hét után azt láttam, hogy lejjebb ment az ára. De még nem eléggé. Megint írtam, megint beajánlottam annyit, amennyit szántam rá, és újfent elkezdődött egy párbeszéd, aminek a végén csak sikerült megállapodni, szóval íme a végeredmény, nálam a cucc:

Ó, igen, van ám rajta VU-műszer! :) Nem tudom, miért, de ez nagyon tetszik rajta, lényegében emiatt vettem meg, nagyon nagy vagányságnak tartom. (Most a deckesek nyilván kinevetnek, ott az ilyen analóg kivezérlésjelző jóval elterjedtebb feature, de ha még deckeket is elkezdenék gyűjteni, el kéne adnom a szerveimet...) Amíg nem hallottam a hangját, úgy voltam, vele, hogy tuti csak valami parasztvakítás, de amikor az irodában bekapcsoltam, az egész szóba köré gyűlt, mert olyan klasszul szólt. Tisztán, testesen, meggyőzően. Mondjuk elég méretes is a magnó (46 centi széles, 28 magas, 13 mély), de hogy mennyire komolyan vették a Siemens mérnökei a hangminőséget, elég jól illusztrálja az utolsó képen látható magassugárzó-közeli, azért ez a kidolgozottság nem jellemző annyira, akár ha csak az én egyéb készülékeimet nézem is... Az oldalán, ahogy ebben a kategóriában megszokhattuk, temérdek ki- és bemenet (nem fotóztam, de a hátoldalon még koax-bemenet is van), a kis ledek remekül világítanak, a műszer mutatói szintén gyönyörűen teszik a dolgukat, a magnó játszik rendesen kazettát, és külön öröm volt, hogy szép tisztán, ápoltan kaptam meg, nem kellett rögtön nekiesni Domestos-os törlőkendővel. Érdekesség egyébként, hogy Sanyo M9978-as típusjelzéssel is forgalmazták (ezt innen tudom), de ennek az okára nem sikerült ráakadnom a végtelen interneten. Valószínűleg mindegy is, annak ellenére, hogy én speciel jobban örültem volna egy olyan verziónak, hiszen Siemensem már van ezen kívül is. Mindegy, így is nagy a boldogság.

2010-ben mutattam utoljára Ford Galaxie-t, épp ideje, hogy következzen egy másik. Ez most se nem régi, se nem Matchbox, se nem Fire Chief, hanem egy vérbeli mai Hot Wheels, versenyfestéssel, bukócsővel, temérdek krómmal, ráadásul jól leültetve:

Egész jól eltalált festést kapott, a nemrég taglalt Cudával együtt is jól mutat, a Hot Wheels jól ráérzett erre a zöldes témára, ha most megnéztek egy hengert valamelyik áruházban, sok hasonló mintázattal fogtok találkozni, és ez jó. Ugyanez igaz a felnikre, rákaptak mostanság erre a stílusra, talán sokat nézték a Gas Monkey alkotásait a tévében, nem tudom, de mondom, jó ez így. A fehér belső nem túl hiteles egy versenyautóhoz (vagy mégis, lásd: bevezető kép), de tényleg ez legyen a legnagyobb baj vele... Hátulra ez is méretesebb kerekeket kapott, mint előre, de mivel jó sokat eltakar belőle az oldalszoknya, nem fáj annyira.

Feltűnt amúgy Nektek is, hogy mostanában szinte csak Hot Wheels kisautókat mutatok? Mit gondoltok, tényleg kezd annyi lenni a szép emlékű Matchboxnak...? Vagy bennem van a hiba, hogy az újabbnál újabb fantázia- és munkagépeket, esetleg fantázia-munkagépeket nem veszegetem?

Star Wars Riska tej, második sorozat.

Amióta kisautókat gyűjtök, azóta követek el olyan hibákat, hogy eladok olyan darabokat is, amiket nem kéne. A jó régen mutatott Tomica Evo IV-es kiemelt helyen van ezen a bárcsak-ne-adtam-volna-el listán, mert azóta nem csak hogy ritka, de mára baromi drága is lett. De most kvázi pótoltam, igaz, nem a számomra oly kedves rendőrségi festéssel, hanem a Fast & Furious sorozatból kapott mintát, de legalábbis valami olyasmit. Az alábbi kisautó ugyanis egy az imént említett filmsorozat témájában megjelent Racing Champions sorozat része volt, de mivel a RC-nak épp nem volt Mitsubishi kisautója ekkorában, kölcsönöztek egyet a Tomicától, akinek meg volt. Betették a sorba, de nem szóltak a csomagoláson, sem sehol, hogy a fogat nyomokban Tomica Mitsubishit tartalmaz, simán elsunnyogták. Legalábbis megpróbálták, mert a gyűjtők rögtön kiszúrták :) Ahogy azt is, hogy a festése a filmsorozathoz nem nagyon autentikus, abban ugyanis tök máshogy nézett ki a Paul Walker által játszott karakter egyik kocsija. Nem csak mintára, az ugyanis egy Evo VII volt :D No de mindegy, egy szerencsés csereügylet lévén újra lett ilyenem, mutatom is nagy büszkeséggel a negyedik generációs Evót:

Egy másik "klasszikus" Mitsubishim is volt régebben (ja, azt is eladtam, én balga), újabbak meg még vannak azért, de ennek különösen örülök! Mivel Tomicát szinte csakis messziről lehetséges beszerezni, általában jól meggondolom, miért adok ki pénzt, de ez az üzlet itthon ütődött nyélbe, és érzésem szerint mindkét fél elégedett volt vele, szóval ez ritka nagy öröm. A kisautóról nincs túl sok érdekesség, amit el tudnék mondani még, nem nyílik, de rugózik, jól gurul, viszonylag élethű darab. A cikk írásakor nincs is belőle eladó az egész nagy ebayen...

Egyszer kipróbálnék egy ilyet igaziban is!

Egy újabb kiváló G Merci a Szépvölgyi útról:

Hát istenem, az első rendszám valahogy elkallódott...