Lada Niva már szerepelt itt, de nem volt belőle elég. A Retroautók sorozatban is megjelent jó pár hete 1:43-ban (IST), de akkor valahogy kimaradt, tegnap azonban sikerült pótolnom a Játékudvarból. Árában. Szép ez a bolt egyébként, de nagyon sok esetben túlzó árakkal találkoztam, így nem kellett elővennem a nagy Mikulás-puttonyt a távozáskor. Majd azért később még megmutatom a másik szerzeményt. A típus történetét ezúttal is átugrom, helyette itt egy sokkal szórakoztatóbb teszt Winklertől, régről. De azért kaptok két képet az igazi(ak)ról:

És akkor a kicsike: nemigen tudok többet mondani róla, mint amit a képek is elmesélnek, illetve amiket korábban leírtam a sorozat többi tagjáról (Volga, Lada, Wartburg). Tök rendben van, élethű, részletes (meg is lepett, hogy még a hátsó ajtóra tett kilincs is pont olyan, mint az igazi!), arányos, bár a segge lehetne magasabban.

Szokásomtól eltérően csináltam fotót az aljáról is, amelyet különösen szépen megcsináltak lengyel barátaink:

Végezetül pedig egy páros fotó a Vörösökről:

Videó itt most nincs, a legelső linken viszont van. És igen, eljött a péntek, és még valami, de erről majd később!

Megint egy olasz. Amit gyerekkoromban így hívtunk: Lambordzsini Kontáccs.

Ma már, becsületes munkában megőszülve tudom, hogy nem jól ejtettük...

Megvan a Jungle Crawler! Itthoni beszerzés ráadásul, aminek külön örülök. Először is rögtön megmutatom, milyen az új bliszter:

Csinos. Aztán utánanéztem a neten, mi lehet az eredeti autó, amiről mintázták, mert Peter Blau blogján nem lett meg elsőre a megoldás, és úgy tűnik, most megvan:

Először azt hittem, Dodge Power Wagon, de nem teljesen, mert bár Dodge, de abból a WC-széria, konkrétan WC53. Jó nevet találtak neki :) (Legalábbis fogjuk rá, hogy ez az, mert azért vannak szembetűnő különbségek, pl. a tetőív hátul, vagy az elején a rács arányai, de úgy vagyok mint a boszorkány, határeset, elfogadom.)

Kicsiben nagyon tetszetős. De a fentebb linkelt blogból már minden kis részletét jól megismerhettétek, plusz ugye itt vannak a képek, szóval most nem veszem nagyon ömlengősre, nagyon bejön és kész. Látszik, hogy a Matchbox egy tényleg használt darabot kicsinyített le, eltávolították róla az oldalsó motorházfedeleket, a hátsó fertályon sérüléseket is festettek rá, szóval úgy látom, ez egy szívvel-lélekkel készült kisautó. Csak így tovább!

Szép napot, mindjárt péntek!

Az indexes MB-fórumon egy kolléga szert tett egy klassz kis MB Jeep Liberty-modellre. Egyből megtetszett nekem is, korábban valahogy elkerülte a figyelmem. De az ebay a segítségemre sietett, így végül Angliából az én példányom is megérkezett, nagy örömömre. Többféle festéssel hozta ki ezt a kisautót a Matchbox, nekem az enyém tetszik a legjobban. De mi fán is terem a Liberty?

A Jeep Liberty Európában Cherokee. Azt írják, kompakt SUV, bár ez talán inkább csak Amerikában számít kompaktnak, itthon ez a bazi terepjárók közé sorolandó. Méretben és árban is a Wrangler és a Grandcsirke közé lőtték be, szerencsére kicsiben nincsenek különbségek, elvileg ugyanannyiba kerül, mint egy Bentley :) A négyajtósok közül a Compass és a Patriot 2007-es érkeztéig ez volt a legkisebb Jeep, de ez nem jelentette azt, hogy feláldozzák a létravázas építési módot, ezáltal rontva az autó terepjáró-képességét.

Érdekesség, hogy Egyiptomban és Venezuelában is gyártják. Az első generációt (2002-2007) a Dakar és a Jeepster koncepció ihlette, és a Cherokee leváltására született. Kicsit rombolja az illuziót, hogy 2WD-kivitelben is elérhető a Liberty, de ha azt nézzük, a vevők többsége mire használja (bevásárolni, Amerikában), akkor teljesen érthető ez a piaci megfontolás. Egy született feleségnek minek a 4WD? A Matchbox az első generációt mintázta meg, ezt:

De a valóságban megjelent a második is, némi face-lifttel. A felfüggesztésen, futóművön is csiszoltak egy keveset, de az autó lényegében ugyanaz maradt, ami volt. És alap lett a négysebességes automata váltó. De nekem az első jobban bejön.

Jöjjön akkor, aminek jönnie kell, a Matchbox-féle Liberty! Első ránézésre egy komoly katonai járgány, de ha jobban megnézzük, nem teljesen ez a helyzet. Az első ajtókon ugyanis valamiféle sasos címer látható, bár a sas feje inkább egy kacsára emlékeztet. Ilyesmit nem nagyon szoktak a „hivatásosokra” pingálni. Nem mellesleg a wikipedia sem szól az autó hadrendbe állításáról.

Az autó oldalára pedig sarat festettek. Szerintem jól tették, de lehetett volna szolídabban. Vagy legalább választhattak volna egy sötétebb sár-árnyalatot. Cseppet rászáradt :) A kerekeket viszont nagyon eltalálták, már máshol is írtam, hogy ez a kedvenc off-road-felnim a MB kínálatában. Ja, még valami: aranyszínű az alja, és így az egyébként más (virágszirom-)mintájú felnivel „szerelt” pótkerék is. Fogjuk rá, hogy ez is a sár egyfajta parafrázisa, és akkor mindjárt nem lóg ki a lóláb...

Az autó beltere nagyon szép részletes, de ezt el kell higgyétek nekem, mert mivel fekete, a fotókon nem nagyon látszik. Megmintázták rendesen a műszerfalat, megvannak rendben a szellőzők, a váltó, a kézifék, és a kormány is rendben van. De a lényeg, hogy nyílnak az első ajtók! Bizony, a MB Jeep Liberty az egyik utolsó mohikán, amelyet a MB ilyen feature-rel látott el. Fene a pofájukat, hogy így leszoktak erről...

Összességében tetszetős darab, tényleg nagyon örülök, hogy végül az enyém lett, remélem, nektek is tetszik. Itt van hozzá egy itthoni teszt, és két reklám is, jó szórakozást!

És szép napot!

Sajnos a címet már ellőttem kicsit korábban, ezért a sorszám utána. A Retroautók a keleti blokkból című „újság” legújabb száma megint egy Volgát tartalmazott, amit faterom segítségével bezsákolhattam. A Volga M24-est ezúttal. Így már otthon is simán rendezhetek Volga-találkozót, igaz, csak két résztvevővel. (Ja, nem, három, mert van egy kis Grell Volgám is, rendőrben, egy M21-es.)

A Volga eredetileg egyébként egy folyó, nem is akármilyen, Európa leghosszabb (3690 km) és legbővizűbb (8000 köbméter/sec) folyója, de ezzel be is fejezem a típus történeti áttekintését, ennél jobban ugyanis biztos nem tudnám összeszedni. Ehelyett inkább idézek Eszterváry Ervin „Autózás a hatvanas években” című cikkéből, amely az Autóséletben jelent meg, hangulatfestésnek:

1963-ban húszezer személygépkocsi volt az országban. Új kocsira, előzetes befizetéssel 4-6 évet kellett várni. Ezt inkább elosztásnak nevezhetjük, nem pedig eladásnak. A használt járművek értékesítése, adás-vétele az Albertirsai úton, az Ecseri úton és egyéb piacokon történt. A használt gépkocsik hivatalos értékesítése az Autóker telepein, a Jász utcában, az Öv utcában és a Röppentyű utcában zajlott. Elég „érdekes”, mondhatni, rendhagyó módon. Az érdeklődők a hét közben a telepekre szállított kocsikat a kerítésen keresztül megleshették, majd a pénteki nyitáskor a kinézett autóra rátehették a személyi igazolványukat. Ekkor az eladó odajött két kosárral, és annyi fehér pingponglabdát öntött az első kosárba – amelyben már egy piros labda volt – amennyi igazolványt talált a motorháztetőn. Ekkor az igazolványok sor szerint, a lefedett kosárba nyúlva elkezdődött a húzás. Aki a pirosat húzta, azé lett az autó, amelyet az irodában történő szerződéskötés és fizetés után elvihetett. A Röppentyű utcai telepen futással döntötték el, kié lesz az autó. Aki a kocsira előbb tette rá a kezét, az vihette haza. Volt, aki sprinter futót kért fel segítségül, hogy fusson rá a kocsira, ezt neki kellett megvenni és a felkérőnek ismét eladni, azonban ezt az árat még egy átírás is drágította.

Egy gyors kép az igaziról:

A Retroautós IST-modell természetesen fekete színben pompázik.

A korábbiakhoz hasonlóan ez is teljesen rendben van mind a részletek, mind a minőség tekintetében, arányos, szemre való kisautó.

Egyedül az első indexek körül látható némi hiba, ugyanis a ragasztó egy kicsit megfolyt, de azóta egy kevés kapirgálással kármentesítettem a területet.

Még esetleg annyi, hogy a dísztárcsák túl kitüremkednek, ezt egy szélesebb gumi vagy felni talán megoldotta volna, de ez legyen a legnagyobb bajom :)

Ez most egy ilyen kis rövid poszt volt, de azért jár egy kis szalon-videó:

Illetve egy az enyémnél lényegesebben jobb cikk a témában. Szép napot!

Az előző poszt nem volt véletlen. Egy Jamin Winans nevű arc rendezte, akinek a legújabb filmjét napra pontosan nyolc évvel a szeptember 11-i események után mutatták be az amerikai mozik. Nekem ez – eddig – az év filmje. Ink, ez a címe.

A sztoriról és egyebekről a tovább után.

Tessék megnézni:

Aztán majd beszélünk.

Csere útján jutottam az alábbi három gépállathoz, három olyan kisautót adtam értük cserébe, amelyek másodpéldányok voltak, így igazi win-win üzlet volt. Utoljára mondom, hogy igyekszem visszafogni az 1:43-as szekciót, de ezeknek sehogy sem sikerült ellenállni. Mármint elsősorban a Toyotának. A Celicás posztban mutattam két CM’s gyártmányú kis versenygépet, és bár azok 1:64-esek, ugyanaz a világ: sok kis részlet, élethű mintázat, autentikus kiegészítők (felnik, ülések, bukócső, miegymás).

Tovább a tovább után!

Na ezzel kívánok vidám hétvégét! :)

A Ferrari 612 Scaglietti nevéről nekem azonnal A Keresztapa jut eszembe. Biztos a hangzása miatt, de mivel egyáltalán nem beszélek olaszul, könnyen lehet, hogy a 'mosókonyha' olasz megfelelője is ugyanilyen asszociációra késztetne...

Végre egy igazi GT. Giugiaro tervezte, 2004 óta gyártják, és a 456-ost váltotta. Ez az autó a 360-as Modena után a Ferrari második teljesen alumíniumból készült járgánya, és ugyanaz a motor hajtja, mint az 575-ös Maranellót, azaz egy 540 lóerős, 5748 köbcentis V12-es. Ami elöl van. A gyorsulása 4.3 mp. És 4 felnőttnek kínál kényelmes helyet, egyedüliként a Ferrarik között. Ráadásul már szerepelt is a blogon!

Kicsiben a Hot Wheels mintázta meg, a már jól ismert Shell-es promó keretein belül.

Ezúttal egy szürke példányt szereztem be, pontokért. A burzsuj banda 1090 ponttal rövidített meg, de nem bánom, mert ezt a típust nem láttam a Tescóban. Annyira szeretnék még kifogni egy Testarossát...

A részletezés hasonló a korábban mutatottakhoz, bár a hátsó (és egyetlen) rendszám nem sikerült tökéletesre. A kerék színe passzentos, a mérete is stimmelni látszik, az ablak színválasztása is szerencsés, jók az arányok, szóval összességében nagyon bejön. A tetőablak különösen tetszik!

Szóval tegyetek igazságot, ugye szép ez az autó? Segítségképp itt van hozzá egy kis mozgóképes anyag is:

Szép napot, élvezzük, hogy végre péntek!

Az eredeti terv az volt, hogy írok egy Shelby Cobrás posztot (ezzel az illusztrációval), de aztán inkább a Shelby Daytonát választottam. Az alap persze a Cobra, amiből egy katonai festésű (!) Hot Wheels-verzióval rendelkezem, de a rokonság ellenére szembeötlő, hogy itt más dimenzióba lépünk. Ez egy kőkemény pályaautó: eredetileg azért építették, hogy lenyomja a Ferrarikat (deja vu) a GT-versenyeken.

1964 és '65 között mindössze hat darabot építettek, Shelby aztán inkább a Ford GT40 projekthez csatlakozott. A design Pete Brock munkáját dicséri (külön köszönet neki ezért a seggért, amely láttán minden férfiember szája sarkán kicsordul a nyál, pedig nem is egy nőhöz tartozik), a felfüggesztés tervezője pedig Bob Negstad volt. Ez utóbbi úriember nevéhez fűződik a már említett GT40-es felfüggesztésének tervezése is.

A Zagatóval ellentétben ez a gép komoly versenysikereket könyvelhetett el, 1964-ben megnyerte a 12 órás sebringi, majd a 24 órás le mans-i versenyt az osztályában, illetve a RAC Tourist Trophy-t, egy évvel később pedig többek közöttt a következő feliratú arany serlegeket tehette a polcra: Daytona 24 órás, Sebring 12 órás, Olasz GP (Monza), Német GR (Nürburgring), Francia GP (Reims).

Az említett hatból öt autót Olaszországban készítettek, egyet Amerikában. Az autók tulajdonosait folyamatosan számon tartották, a hatodik kocsinak valahogy mégis nyoma veszett a hetvenes évek közepén.

Sokáig azt hitték, elveszett. De nem, mert 2001-ben egy bérelt raktárból előkerült. Az utolsó tulajdonosa, Donna O’Hara öngyilkos lett, így a hagyatékának jó része mintegy 30 évig érintetlenül pihent a poros raktárban. Némi jogi csatározás is kialakult a négymillió dollár értékű autó körül, ugyanis Donna anyukája eladta az autót egy pennsylvaniai gyűjtőnek, a hölgy egy barátja viszont magáénak követelte, ugyanis a végrendelet szerint őt illette a raktár teljes tartalma.

Aztán rendeződtek a dolgok. Az autó azóta – kicsit rendbe rakva – a philadelphiai Simeone Alapítvány Autós Múzeumában áll, de Jay Leno segítségével mi is megnézhetjük, legalul. (És még sok szép nagy képet itt.)

A Hot Wheels-től egy metál-meggypiros Classics és egy türkizes mainline-om van. Kezdjük az elsővel: eszeveszett gyönyörű darab. A csillogó színhez pompásan illenek a piros csíkos gumik (redline), és a felnik is passzolnak az autóhoz, még ha nem is túl korhűek. Jól mutatnak a kipufogók oldalt és még arra is figyeltek, hogy az oldalsó ablakok is hitelesek legyenek:

A részletezést ezúttal sem túlozták a végtelenségig, de egy ilyen versenygép esetében nem is várhatjuk el a kifestett lámpákat. A hátsó ablak rögzítésének szegecsei is jól láthatók a kisautón, illetve a „csomagtartóba” helyezett pótkerék is megvan:

Nem rugózik, nem nyílik – nem lep meg. De full fém, súlyos kis vasdarab. A párja már kapott egy fehér versenycsíkot is, illetve egészen másfajta, egy cseppet idegenül ható felniket. Szekérkerekeket, na, ne szépítsük! És az alja sem fém már...

Ebben az esetben sokkal jobban zavar, hogy a hátsó kerekek ennyivel nagyobbak, a pirosnál részemről elmegy. Tetszik mondjuk ez is azért, különben nem vettem volna meg annak idején, de nem lenne ellenemre ebből a típusból egy életszerűbb példány...

Az ígért videó:

És akkor szép estét!

Tehát helikopter következik.

Az UH-1-es „Irokéz” (Huey) születése az amerikai hadseregnek köszönhető. A Huey név az eredeti HU-1, azaz Helicopter Utility-ből jött, aztán végül a hivatalos Irokéz mellett ez vált népszerűbbé. 1952-ben a katonai vezetés rájött, hogy az addig használt helikopterek túl nagyok, gyengék és bonyolultak. Megfogalmazódott az igény egy kisebb, egyszerűbb, jobb helikopter kifejlesztésére, amit aztán egyaránt használhatnak mentésre, szállításra, sőt bevetésekhez is.

Végül 1955-ben, egy 20 vállalat részvételével zajlott közbeszerzési tender eredményeként megrendelést adtak a Bell-nek, hogy készítsen nekik egy ilyen többcélú, egyszerű helikoptert, elsősorban hadi környezetben való felhasználásra. 1956-ban megtörténtek az első próbarepülések, négy évvel később pedig megrendelte belőlük a sereg az első 1000 darabot. A Bell a 204-es modell megalkotásával azzal dobott nagyot, hogy (az elsők között) gázturbinás meghajtást alkalmazott, amely könnyűvé, és így nagyon takarékossá tette a gépet. Nem mellesleg igen erőssé is.

A Huey-t 1959-ben rendszeresítették a hadseregben, és az 1976-ig tartó gyártás során végül több, mint 16.000 db készült belőle. (Az alábbi képre érdemes ám rákattintani.)

Ebből 7000 db részt vett a Vietnámi Háborúban. Itt van belőlük még egy pár - ez talán az egyik legemlékezetesebb filmes szereplése e típusnak, épp ezért innen kölcsönöztem a poszt címét is:

Az UH-1-es számunkra tehát leginkább a háborús filmekből lehet ismerős, de 1961-től polgári változat is készült belőle 205A-1 néven, amely a továbbfejlesztett 205-ös modell (nagyobb, hosszabb, komolyabb szállító-kapacitású) alapján született. Én a katonait szereztem be, 1:72-es méretarányban, valami egy dolláros áron, plusz posta:

Segítek, az alábbi cég gyártotta:

Full fém, direkt nem akartam műanyag makettet venni, bár azokat is kedvelem. Gyerekkoromban a Huey kimaradt, helyett egy műanyag Lynx-et párosítottam a Matchboxok mellé, és óriási csatákat rendeztem…

A festése szép, az egész modell kidolgozása rendben van. Nagyon jól néz k iaz elején a rémisztő fogazott száj, amely igen közkedvelt motívuma a hadászati repülő szerkezeteknek, nyilván sok kis sárga tojta össze magát az égből támadó vicsorgó szörnyetegek láttán. Eleinte. Aztán megszokták, később pedig rájöttek, hogy ezeket onnan le is lehet ám szedni.

Az oldalsó ajtók nem nyithatók, ellentétben a jó régen már mutatott Seahawk-kal, de a rotor itt is forog, és a pilótafülke is aránylag korrekten lett megoldva:

Szóval remek darab, játékra sokkal alkalmasabb a műanyag maketteknél, de mondjuk ez nálam nem szempont, a dobozában pihen az egyik polc tetején…

Egy kis virtual insanity a végére:

Szép napot, és ne feledjétek, nemsokára péntek!

Ez lesz a téma.

Jó múltkor volt már itt egy dzsipes poszt, de most kellett egy folytatás. Az aktualitást nyilván az idén megjelent Matchbox Willys Jeep adja, de ha már ez megjelent, teszek mellé még kettőt. Először tehát nagyon röviden az idei premierről: csodás!

A kidolgozása, a mérete, a súlya mind-mind tetszik, és biztos a kerekei miatt, de a MB Land Cruisert juttatja az eszembe. Kicsit rugózik is, amin meglepődtem, de ez nem olyan klasszikus rugózás, hanem valami kőkori módszer - mindegy, működik.

A szélvédőt nem lehet fel-le csukni, ráadásul ez az a teljesen műanyag megoldás, amit azért nem szeretek annyira, mert igen könnyen lepereg róla a festés - körben a kereten máris láthatók hiányosságok. Az alsó páros képen látható Johnny Lightning esetében ugyanezt a megoldást alkalmazták...

Az ülései eggyel kényelmesebbnek tűnnek, mint a nagy előd esetében, de a hátsó ülésnél a JL a nyerő. Van viszont rajta oldalt kis ásó, hátul benzines kanna és pótkerék, és igen, dodzsem-kormány is:

Ami még mindig jobb, mint ahogy az alábbi (szintén) MB Jeep járt, amiből a kormány valahogy egész egyszerűen eltűnt:

Robusztus, kőkemény darab ez egyébként, amely valamikor a 90-es évek elején került ebben a formájában a MB kínálatába. Nagyon közeli rokona a legelső linken is látható Armoured Jeep-nek, és szerintem jól állnak neki az óriási kerekek.

Ez tud még levehető (műanyag) ponyvatetőt, amit nem fogok sűrűn mozgatni rajta, ugyanis a kis műanyag pöckök elég sérülékenynek tűnnek - megint egy Jeep, amire vigyázni kell, milyen ez már?! :) De a vadrács az elején nagyon pusztító!

És akkor a Zöldfülű, egy Jeep, ami még nincs is, Jeep Hurricane Concept:

Az okosság ebben a járgányban ugye az, hogy előre és hátulra is raktak egy-egy 5.7-es Hemi V8-ast, ami brutális erőt és sebességet eredményez, de talán még érdekesebb, ahogy a kormányzását oldották meg: négykerék-kormányzást ugye már láttunk, nem is egyszer, akár egy Honda Prelude is elérhető volt ezzel az opcióval a 80-as évek végén, de itt egy kicsit továbbmentek a mérnökök. A Hurricane gyakorlatilag egyhelyben megfordul!

Kicsiben ez is elég nagy papucsokat kapott, a MB újabb típusú off-road kerekeit, de szerencsére itt is szépen feketére festve. Az alváz és a motor(ok), illetve a bukókeretek szürke színe kellemesen töri meg a zöld egyhangúságát, de nem rontja a katonai feelinget. A lámpák festése ez esetben egy cseppet sem hiányzik:

Arra jöttem rá, hogy Areh Hurricane-jei közül szerintem ezt találták el a legjobban, bár a SF-verzió sem sikerült rosszul. Majd aztán meglátjuk, lesz-e belőle valami, mármint az igaziból, de van egy olyan érzésem, hogy nem ez a jövő zenéje, emisszió szempontjából nem született szerencsés csillagzat alatt...

Végezetül két videót kaptok, mert jók voltatok:

Szép napot!

A Plants vs. Zombies az egyik legjobb a tower defense kategóriában, azt mondom. Pedig játszottam jópárral, eddigi kedvencem a Vector TD volt, illetve annak további részei, de ilyet még nem pipáltam: növényeket kell telepítenünk a hullámokban támadó zombik ellen!

Borsóvetőt, kukoricahajítót, napraforgót, hogy fényt (azaz újabb vetési lehetőséget) gyűjtsön, mérges gombát, krumpli-aknát, és sorolhatnám...

Az alapsztori az, hogy van egy szép házunk, elő- és hátsó kerttel, és bizony jönnek a zombik. Van egy „mentorunk”, egy szakadt alkesz, aki mindig elmondja, mi merre hány méter. Ahogy lépegetünk előre a játékban, újabb és újabb feature-ök jelennek meg, gyűjthetünk pénzt, vehetünk drágább upgrade-eket, játszhatunk mini-játékokkal, minden.

Az első pár pálya pite, arra jók, hogy az ember rutint szerezzen - elsősorban a napkollektorok helyes kihelyezésében. Aztán durvul a helyzet, pár pályát sötétben, néha ködben kell teljesítenünk, sőt olyan is van, ahol vaksötétség uralkodik, és a felvillanó villámfénynél tudunk csak tájékozódni.

Már maguk a növények is édesen ötletesek, de a legjobban a különböző zombikon mulattam. Eleinte csak alapzombik támadnak, lassúak, sérülékenyek, nem vészesek.

Aztán itt is durvul a helyzet, jönnek olyanok, akiket egy a fejükre húzott lábos véd a lövedékek ellen, majd olyanok, akik leszakított kertajtót tartanak maguk előtt pajzsként, később ex-rögbis zombik, idegbeteg taták, rúdugró- és úszógumis zombik, de az egyik legjobb az a fajta, aki egy olyan kis „traktoron” ül, ami jeget csinál – amilyennel annak idején James Bondnak is meggyűlt a baja. Ha sikerül elég hosszú jeges pályát fektetnie, jönnek a bobos zombik.

A kedvenc mégis Michael Jackson! Emlékszünk a piros bőrszerkójára a Thriller klipjéből? És az élőhalott csoporttáncra ugyanonnan? Na, ezeket viszontlátjuk a játékban! Jacko nagyon kemény ellenfél, a hívására brutális táncos zombik emelkednek ki a föld alól, de szerencsére a robbanó meggyet nem nagyon bírják...

Egy idő után az előkertből átköltözünk a hátsóba, ahol egy medence is megkönnyíti a zombik dolgát, a mienket pedig megnehezíti. Ebbe értelemszerűen vízben honos növényeket kell telepítenünk, de van egy kiskapu, ugyanis a víz felületére helyezhető tányérszerű levelekre szárazföldieket is elhelyezhetünk.

Mint írtam, van éjszakai pálya is, itt nem minden nappali növényünk működik, ugyanakkor más fajok, mint pl. egyes gombák, itt vannak igazán elemükben. Létezik olyan mérges gomba, amivel egy-egy zombit átállíthatunk a saját oldalunkra, az olyankor megfordul és rátámad a többi élőhalottra. Kedvenc. A néha-néha ránk ereszkedő köd ellen pedig lóhere-propellerrel védekezhetünk, vagy lámpással.

Aztán megyünk a tetőre, ahol az élőhalottak a kéményt célozzák meg, és nehezítésképpen a tetőcserepekre nem ültethetünk, így virágfölddel teli cserepekre is költenünk kell.

Itt jön el aztán a főellenség is (aka Boss), aki Zomboss névre hallgat és egy nagy robotot irányít, és akit számtalan gonosz bungee- és a Mad Max 3-ból is ismerős „hordozó-zombi” segít.

Munkakerülésre abszolút alkalmas játék, a kmk blog is beszámolt róla, nem véletlenül. A számtalan kis mini game, a zombik jópofa üzenetei, a zene, a hangok együtt nagyon feldobják.

60 pályát kell teljesítenünk az adventure-módban, de vannak még egyéb nyalánkságok is, kis puzzle-ok, saját kis zen-kert, stb. Ajánlom hát mindenkinek, vér nem folyik benne, tehát idősebbek és gyengébb idegzetűek is elkezdhetik...

És van klipje is!!!

Szép napot!

Kyosho Aston Martin DB5, James Bond valódi járgánya, hivatalosan 1:64-es, de szerintem ez inkább olyan 1:72 - 1:76 környékén van. És eladó:

De mégis mekkora? Ekkora:

Kiemelten jó minőségű, gumikerekes, részletes, tehát nem játék. Az alján meg is vannak a kis talpazatra való rögzítési pontok, de talpazat, csomagolás, doboz nincs. Ha valakit érdekel, szóljon!

Múltkor mutattam az adidas SW-os "lépegetőit", most itt a reklám is hozzá:

Instant get!!!

Bogár megint régen volt, hát íme. Ezúttal a 1302-es és 1303-as modellekről lesz szó, no nem a nagyokról, és történelmükről, hanem a kisebbekről. Minő meglepetés.

Tessék lapozni.

Egy lájtos spotting, ugyanis a szombatra tervezett Bamako-rajtot (mint néző persze) elaludtam, így azt (tőlem) most nem láthatjátok. Helyette egy Chevrolet HHR, élőben elég érdekes látvány:

A helyszín a Westend P2-es parkolója, a minőségért most is a telefonom kér elnézést...

Kinek mi jut eszébe a Barracudáról? Van, akinek egy pilóta nélküli repülő. Van, akinek egy hosszúkás, igen veszélyesen kinéző tengeri ragadozóhal:

Másnak a Chrysler által a hatvanas évek végétől gyártott izomautó. És szerintetek most melyikről lesz szó? Naná, hogy az utóbbiról.

A Plymouth Barracudát okosan reagálva az akkori amerikai piac kompakt sportautókra mutatkozó igényére a Chrysler készítette 1964-től 1974-ig. Valójában ez volt az első pony car, és nem a Ford Mustang, ahogy sokan gondolják. Az elnevezés ennek ellenére a Mustang révén vált igazán elterjedtté, pedig azt csak mintegy két héttel később mutatták be. Mára már (ez is) klasszikus, gyűjteménybe való típus. Érdekesség, hogy az autót eredetileg Pandának szerették volna nevezni, de valamilyen érthetetlen okból ez nem nyerte el a tervezők tetszését, és végül John Samsen javaslata lett a befutó. Az első generáció a Plymouth Valiantra épült, és 1966-ig gyártották. Nem volt valami szép. Nem úgy, mint a számunkra sokkal érdekesebb második generáció, ez látható ugyanis lentebb a Hot Wheels megvalósításában.

Az alap ugyanaz maradt, de külsőre teljesen más lett. A Valiant-alappal a harmadik generáció szakított csak, és valójában ez az a ’Cuda, ami valószínűleg először jut az eszébe az embernek, ha ezt a nevet hallja – láthattuk ezt már a Matchbox- és a Hot Wheels értelmezésében is ezeken a lapokon. A Hemi rész a névben a Chrysler által kifejlesztett Hemi V8-ast takarja (mint rendelhető extra), ami pedig a hemiszférikus égéstérről kapta a nevét. Technikai analfabétaként ebbe most nem megyek bele, akit érdekel, kattintson, a Wikipedia mindent tud, csak annyit jegyeznék meg, hogy a gyár egyes modelljeihez ma is rendelhető a Hemi-opció, így nyugodtan mondhatjuk, bevált...

Nézzük akkor a Hot Wheels kisautóját. Az én példányom 2008-as, és az 1968-as verziót mintázza. Nem egy túl gyakori darab, de nem is lehetetlen a beszerzése. Metál bronz fényezést kapott némi fekete dekorációval, és igen komoly méretű hátsó kerekekkel. Direkt utánanéztem, és találtam hasonlót az 1:1-esek között is, tehát ez esetben a HW talán nem bűnözött akkorát – bár kétségtelen, hogy egy pöppet visszafoghatták volna magukat kerékügyben. Mondjuk, hogy drag car és akkor mindenki megnyugszik!

Az igazi autó története 1974-ben fejeződött be, bár agyagból még elkészült az 1975-ös verzió, az autóipar és -piac változásai miatt végül nem valósult meg. Mint ahogy a retro-hullámot okosan meglovagló új Dodge Challengerrel együtt bemutatni tervezett 2009-es változat sem, de ezt mondjuk nem is sajnálom.

Zene a végére, természetesen a Barracuda, de nem az eredeti, hanem egy feldolgozás:

És igen, végre péntek!!! :)

Hongwell Porsche GT2, de ez az 1:43-as Rik&Rok valójában az Auchan saját márkájának (own label) számít. Ennek megfelelően nem egy Minichamps- vagy IXO-minőség, de az 500 forintos kategóriában teljesen rendben van.

A hátsó kerekeket mondjuk szélesebbre vettem volna, de kicsire nem adunk, tetszik:

És tetszik a törekvés is, hogy minél részletesebb legyen az autó, a tükrök, a szárny, a lámpák, a felnik és a gumik is pofásak, sőt szépen látszik a sárvédők rögzítése is!

Nyilván a célcsoport életkorát tekintve (3+) figyelniük kellett az apró alkatrészek mellőzésére is, és mivel ez inkább játék, mint modell, nincs is ezzel semmi baj. (Amióta írtam, hogy leállok az 1:43-asokkal, egyre több lesz belőlük...)

Három kép az igazi 993-as GT2-ről:

Illetve a későbbiekről a tovább után, nagyban.

Szerepelt már itt drifter, de ez egy kicsit más. A drift, mint autósport kialakulása az 1970-es években gyökerezik, Japánban. Ennek kapcsán két nevet kell megemlíteni, az egyik Kunimitsu Takahashi, egy volt motor-versenyző, ő kezdte először tudatosan alkalmazni a driftelés technikáját versenyeken, mert így magasabb kanyarsebességet érhetett el, így komoly előnyhöz juthatott, a másik Keiichi Tsuchiya, aka Dorikin, azaz Drift King. Itt akkor most egy kicsit álljunk meg:

Drift-dorifuto-dorifto. Az angol szavakat a japánok nagy előszeretettel veszik át, aztán egy kicsit úgy alakítják, hogy ne torlódjanak a különböző mássalhangzók, no meg persze az L-betűk is R-ré alakuljanak, és kész is. Így lett például a sandwich szóból sandoichi (szándoiccsi), a slippers-ből (mint papucs) surippa, stb.

Szóval a Drift King Japán kies hegyeiben tökéletesítette a Kunimitsutól ellesett technikát, majd 1987-ben a már ismert és elismert versenyzőről elkészült a méltán híres Pluspy című film, amit alább meg is nézhettek:

1988-ban rendezték meg az első drift-versenyt Japánban, a Tsukuba pályán, D1 GP (D1 guranpuri, hehe) néven. Most akkor ugrunk egy nagyot: a drifting mára már világszerte népszerű autósport, nálunk is komoly rajongótábora van, és hát persze Amerikában is. A legmenőbb drift-autók között már jócskán szerepelnek amerikai típusok is (óriási erős és hátsókerék-hajtás ugye), többek között a Dodge Charger. Mármint az új. Alább a Hot Wheels alkotása a témában:

Vagány festés, szellőző a tetőn, bukócső, komoly szárny hátul, mélyre húzott szoknya:

A kisautó meglepően (mondjuk az lenne a természetes, ha ez nem lepne meg) hasonlít a MB-verzióra, először fel is merült bennem, hogy ezt ugyanúgy "nyúlták", mint az R8-ast, de pár apró különbség azért akad, így megnyugodtam.

A festés az igaziét mintázza, de nekem nagyon hiányoznak róla azok a kis részletek, amik hitelessé tennék, hogy egy igazi versenyautót látunk kicsiben. Gondolom, így olcsóbb volt a jogdíj, de fáj a hiányuk:

Összességében egyébként tetszik az autó, főleg mivel ezt a típust a Hot Wheels eddig nem nagyon találta el, és külön köszönet azért, hogy most talán nem indul újabb vita a felniken, mert teljesen rendben vannak. Szerintem :) Szép napot!

A poszt szereplője megint egy angol gép, némi olasz beütéssel. Ami nem más, mint a Hot Wheels Aston Martin DB4 GT Zagato. (Ez máshogy GT, mit ez.) A története alább, innen fordítottam, elég szabadon, olvassátok, tömegközlekedés helyett:

A Ferrari 250 GT megszorongatásához David Brown-nak egy gyorsabb DB4-esre volt szüksége, hogy versenyben maradjon. Ez lett a DB4 Zagato, amely sokak szerint az egyik legizgalmasabb és legszebb angol sportkocsi. 1958-ban, amikor bemutatták az első DB4-est, mindenki csodás GT-nek tartotta. Felhasználták benne azokat a vívmányokat, amelyek kifejlesztéséhez a korábbi versenytapasztalatok adták a muníciót: tárcsafékek, független első kerék-felfüggesztés, szuperkönnyű karosszéria. Egy évvel később az Aston Martin már alig várta, hogy a pályán is megmutassa. Kicsit átalakították az utcai autót, hogy megfeleljen a GT-specifikációknak, rövidítették a tengelytávot, lecsupaszították az amúgy gyönyörű belsőteret, és robusztusabbá építették az egész szerkezetet – kívül pedig a lámpák és a motorháztetőn nyitott légbeömlő árulkodott.

A pályára szánt 302 lóerő előállításáért többek között tripla Weber-karburátorok, dupla gyújtás és a 9:1-es arányúra változtatott kompresszió felelt. A komoly gyári háttér ellenére csak mérsékelt sikereket könyvelhettek el. A Ferrarit nem tudták lenyomni. Ennek eredményeként bekopogtak a torinói Zagatóhoz, akik leginkább a könnyű karosszériák készítésében jeleskedtek, főleg az Alfa Romeo számára. A Zagato egy kisebb, könnyebb autót készített a DB4-ből. Egy sor acél alkatrészt alumíniumra cseréltek, kidobták a lökhárítókat, és sok más – szerintük – felesleges egyéb dolgot is.

A formáért Ercole Spada lett a felelős, aki újonc volt a Zagatónál – de ennek ellenére egy hét alatt olyan formát rajzolt, amely az egyik legemlékezetesebb Zagato-munkaként ötvözte az Aston Martin lényegét a Zagato szabadon szárnyaló vonalaival.

A pályán azonban továbbra sem termett neki babér, a kellő merevség hiánya és az alulkormányozottság miatt nem tudta megszorongatni a Ferrarikat. Valószínűleg azért, mert egy alapvetően utcai autóról volt szó. Mindezek ellenére a DB4 Zagato máig az egyik legkedveltebb és legegyedibb klasszikus, amely valaha is az angol utakat koptatta. További képek még itt.

Nézzük akkor, mit művelt a Hot Wheels ezzel a kis ékszerrel!

Indulásnak mindjárt jó, hogy a Classics sorozatból való, annak is a nálunk még (várhatóan egy jó darabig) nem kapható ötödik hullámából, így a gyönyörű metálfény és a fém alj adott. A kormány a jobb oldalon van, ami egy Aston esetében rendben van, és sikerült alá olyan felniket tenni, amelyek kis jó szándékkal korhűnek is tekinthetők. Az elején a hűtőrács az alvázból származik, így az is szép fémszínű, az első lámpák szintén hasonló színű festést kaptak. Oldalt és hátul kapott egy kevés részletezést – és nagyjából ennyi. De szerintem remek!

Nem nyílik semmije, nem rugózik. Eredetileg még akkor néztem ki magamnak, amikor a Walmartos GTO-t és Monte Carlót vettem, a „sima” Classics csak később követte az exkluzív darabot, ami sajnos akkor olyan drága volt, hogy nem vettem meg. Vártam tehát, és így lett meg. (Itt a többi az ötödik hullámból.) Ha tovább várnék, valószínűleg még kedvezőbb áron beszerezhetném, de a fentieket figyelembe véve nem sokallom érte a négy (!) dollárt. Azért ha lesz belőle mainline, az is kell majd...

Az előzetesben mutatott belső kép itt van nagyobb méretben. Szép napot!

Rejtvénynek túl könnyű lenne :)

Tehát nem Kilenc. Hanem a BMW 8-as sorozata. Két Matchbox, egy Hot Wheels. A hivatalosan E31-esnek nevezett Bimmer a valóságban a régebbi 6-os, azaz E24-es (aka Cápa) sorozatot volt hivatott leváltani, egyben újrapozicionálni.

Akkoriban elég nagy dobás volt ez a BMW részéről, ugyanis erősen lekerekedett a propelleres embléma mögötti autó. A keretesből kiderül, hogy sajnos nem vált be.

A tervezése 1984-ben kezdődött, a gyártása két évvel később. Másfél millió márkánál is többet öltek a fejlesztésbe (ami mondjuk egy milliárd tavalyelőtti dollárnak felel meg), és az akkoriban innovatívnak számítő számítógépes tervezéssel dolgoztak a forma kialakításán. A szélcsatornás tesztelés tovább finomította az eredményt, így kerek egy tizedet tudtak faragni az elő 0.39-es légellenállási együtthatóján! Másban is úttörő volt a 8-as BMW: ez volt az első utcai autó, amely V12-es motor és hatsebességes kéziváló kombóját kínálta. Többen kritizálták annak idején a BMW-t, hogy mindenféle parasztvakító luxuskütyüvel zsúfolta tele az autót ahelyett, hogy a vezetési élményre koncentrált volna, de a BMW ezt a tünetet azóta is marketinggel kezeli. Végül nem lett nagy siker az autó, amibe belejátszott az is, hogy a gazdaság eléggé padlón volt a kilencvenes évek elején, majd ugye jött az Öböl-háború, de az, hogy Észak-Amerikában hét év alatt csak 7232 db 8-ast adtak el, mindenképp meglepő adat. Összesen pedig alig több, mint 30.000 darabot... Lehet, hogy a nyolcas számmal volt baj? Mert ugye nem hét, mint a törpék, és nem kilenc, mint mondjuk akkoriban a naprendszerünk bolygóinak száma, hanem nyolc, ami semmit nem jelent. (Nem úgy nekünk. Na jó, van azért még más is.) 1999-ben véget is ért így a karrierje...

A Matchbox 1992-ben mintázta meg ezt az egyébként nagyszerű autót, szerintem meglehetősen szépen. A kék a korábbi, a bordó egy egész kései, 1998-as darab. Ahogy ez a kerekeken is látható. Mindkettő remek rugózással és fém alvázzal rendelkezik, amely alváz mindkét esetben a kaszni színét kapta. A beltér nem a legrészletesebb, amit életemben láttam, de nagyjából elmegy. A külső részletek kifestését nem vitték túlzásba ennek a modellnek az esetében sem, az egyiken elöl festették ki a rácsokat feketére, a másikon hátul a lámpákat pirosra, azt' szevasz, pedig ötlet volt, lehetett volna mindkettő szebb egy kicsit. De mindegy, így sem rosszak:

Összehasonlítás gyanánt (újra) lefotóztam a Hot Wheels (egyik) 850-esét, ami valójában megint csak Corgi. A linken látható azonban, hogy nem minden HW 850-es rendelkezik Corgi-őssel, de ez pont igen. Érdekes. Ennek is nyílik az ajtaja, a belseje ennek sem túl részletes, cserébe viszont nem rugózik és hátulra véletlenül Mercedes-lámpákat tettek rá:

És nagyobb is lett. Ez volt a hét első posztja, innentől szép napot, szép hetet kívánok!