A Beat the HEAT Kft. Amerikában egy rendőrökből és tűzoltókból alakult önálló, non-profit szervezet, amely edukációs programokat szervez (főleg kölköknek) megkülönböztető jelzésekkel ellátott drag versenyautók segítségével, amelyekkel versenyeken indulnak, hogy minél nagyobb figyelmet kapjanak. A céljaik között szerepel a fiatalok oktatása az illegális drog- és alkoholfogyasztás hatásairól, a felelőtlen és figyelmetlen autóvezetés veszélyeiről, bátorításuk, hogy ne hagyják ott az iskolát és hogy törekedjenek arra, hogy valamit elérjenek az életben, a rendőrök és a lakosság közötti minél jobb kapcsolat kialakítása és megőrzése, illetve hogy a gyorsulási versenyeket is népszerűsítsék, miszerint inkább így tegyék ezt a jó népek, mintsem a közutakon. Tag lehet aktív vagy visszavonult rendőr és tűzoltó, sőt az önkéntesek is, akik hajlandók ingyenes előadásokat tartani a fenti témákban állami iskolákban, templomokban, vagy bármilyen egyéb közösségi helyen. Jelenleg 400-nál is több tagolt számlál a szervezet, az USA 36 államában, illetve Kanadában, Puerto Ricóban, Ausztráliában és Angliában tevékenykednek. Az ötlet 1984-ben született meg, de a program élesben csak 1990-ben indult meg két autóval, egy évvel később már hárommal működtek, majd öttel, 1993-ra pedig már 18 autójuk volt. A honlapon fent van a lista, képekkel. Ami jó is, mert a Johnny Lightning által megmintázott 1981-es Chevy Maliburól is le tudtam szedni két képet, hogy elétek tárhassam :)

Pár további adat következik: évente mintegy 1000 rendezvényen vesznek részt, félmilliónál is több mérföldet vezetnek és másfélmillió gyerekhez érnek el valamilyen formában. Respect! És akkor a kicsiről essen pár szó: az egész kisautó kivitelezése a megszokott minőségi színvonalat bár hozza, mégis valahogy jóval egyszerűbb. Ez leginkább a fronton érhető tetten:

A csomagolásról tudom, hogy az 1980-as évjáratú, mintegy 380 lóerős Chevy Malibu tulajdonosa Gerald Cooley Jr., a Whitfield megyei (Georgia) volt sheriff-helyettes:

Maga az autó egyébként nem egy nagy eresztés, mármint az igazira gondolok, de az alábbi restaurált/sportosított kivitelben azért erősen elfogadnám:

Jók legyetek, vigyázzatok magatokra, ne drogozzatok, vagy ha már drogoztok, akkor ne vezessetek utána, vagy ha már vezettek is utána, ne arra, amerre én lakom!

Egy ilyen gyűjteménnyel is jó ideje tartozom már, kezdem a Madách Imre úton lőtt szerencsétlen BMW-ikrekkel:

Folytatom egy újabb Maseratival:

És fejezem be egy igazi monszterrel:

Jó maradék hétvégét!

Jó régen volt már legós poszt, ideje volt hát. Az apropó az, hogy végre nekem is lett dewback-em. Ez az állat mára már elég ritka darab lett bütykös kivitelben, ugyanis mindössze egy, a 4501-es készletben jelent meg, lassan hét évvel ezelőtt. Ez itt az:

Fibi, a teknősünk eleinte nem nagyon akart barátkozni vele, de miután az ő hátára is feltettem a birodalmi troopert, elmúlt a féltékenység, megbékélt a páncélosunk:

Azért persze mutatok pár filmes képet az "igazi" hüllőről is:

Tavalyi már, de még mindig új szerzemény emellett a jó kiállású, kék szerkós Senate Commando is, amelyről itt olvashattok, ha szeretnétek:

Idén is lesz szerencsére pár új Star Wars-os készlet, és ebből már január elején be is tudtam zsákolni kettőt, ahogy arra már utaltam az előzetesben, ezek a 7913-as és 7914-es Battle Pack-ek, amelyekből ezeket a harci csapatokat lehet összeállítani:

A mandalórokra már nagyon vágytam, az újabb klónok nélkül viszont ellettem volna, de végül nem szaroztam, bedobtam a kosárba mindkettőt, ha tetszenek, tegyetek így ti is! Mindkét csapat egyébként - ellentétben a nagy zöld állattal - a Clone Wars című animációs sorozatból lehet ismerős. A harci droidos új battle pack viszont maradt a polcon, közülük elég nekem a három, ami a Droid Tri-Fighter készletből van meg:

És ha már nekiálltam, fotóztam egy ilyet is: Boba Fett vs The Missing Link:

A kétéltű egy kicsit emlékeztet a könyörtelen Bosskra. Búcsúzóul következik egy kis aranyos, egy mini X-szárnyú, amelyet innen raktam össze:

A nagy azért még jobban tetszik. Ja, nem is mondtam, jó múltkor sikerült levernem a helyéről, aminek eredményeként ripityára tört Luke hajója, de ennél sokkal durvább az, hogy egy kis átlátszó elem az egyik hajtómű végéről el is tűnt. Szerencsére ezt a bolhapiacról 10 forintért (plusz a belépő: 150 Ft) sikerült pótolnom, amikor a Bamakóba indulókat megtekintettem. Huh...!

Megint egy olasz következik, ráadásul megint egy Lancia Delta. Csakhogy ez már egy S4. És bár a fenti képen egy ECV tanulmány látható (köszi, Tommi!), a modell mintájául valószínűleg a Stradale szolgált (köszi, Tomica!), amely ilyen elölről és ilyen hátulról. Az S4-es típus rövid ismertetőjét, sőt az alábbi 1:24-es méretű Burago részletesebb bemutatását is elolvashatjátok Tommi jóvoltából, így ezt most én kihagyom, csak annyit írok, hogy a nullás vércsoportú olasz Massimo "Miki" Biasion autóját mintázták meg Csizmaországban, illetve van pár dolog, amiben nem értek Tommival egyet, ezeket is elárulom. Kezdve a színnel, ami piros - és nekem tetszik:

Ebben a méretarányban, ettől a gyártótól szerintem ez rendben van. Belül is nagyon klassz minden. Jó, kívül a felnik lehetnének sportosabbak, illetve van még pár olyan apróság, amit jobban megoldhattak volna, de részemről elégedett vagyok. Mellesleg béna is, ugyanis nem csináltam róla olyan képet, ahol a hátulja fel van nyitva - pedig az tényleg felnyitható, majdnem az autó egész hátsó fele, így téve láthatóvá a részletesen kidolgozott motorteret. Helyette mutatok még külső képeket:

A hátsó traktust kritizálta még Tommi, de ha megnézzük az alábbi képeket, láthatjuk, hogy bizony versenyeztek olyan S4-gyel, aminek megvolt a lökhárítója hátul is, kábé egyetértünk abban, hogy a Burago egy Stradale, akkor elfogadhatjuk, hogy nem csak a legalsó kép helyes:

Ennyi voltam mára.

Egy jó kis Ford Capri következik. Részletes modellinfó itt, pár szemelvény a magyar klub oldaláról alább:

1969: ember a Holdon! Az amerikai Apollo 11 sikeres leszállást hajtott végre a Holdon... Utazás hangsebességgel! Ma már tudjuk, hogy egy korszak csúcspontját jelentette ez az esztendő, amely egyben a Ford Capri nevű modelljének születési éve is. Ám míg az olajválság véget vetett az űrkutatás aranykorának, és derékba törte a Concorde karrierjét is, addig a Capri számára a sikert hozta el. Az amerikai Ford szakemberei a 60-as évek elején rájöttek, hogy az óriási országúti cirkálók mellett jelentős igény van egy sportos, ám a szélesebb rétegek számára is elérhető modellre. Az igényfelmérést a tervezők munkája követte, és 1964-ben piacra került Amerika egyik autós szimbóluma, a Mustang. Az eladási statisztikák még a kételkedőket is meglepték. A sikereken felbuzdulva a cég vezetői utasítást adtak a koncepció európai változatának kidolgozására. Így született a Colt-projekt, amelyet a Ford angliai központjában indítottak útjára. Az elgondolás és a követelmények hasonlóak voltak, mint a Mustang esetében, azaz egy olcsón gyártható, széria alkatrészeken alapuló, négyszemélyes, de sportos hatást keltő autó megalkotása volt a cél, ám ezúttal az európai ízlésvilágra alapozva. A prototípus kódneve GBX lett (GB - Angliában tervezett, X - az egész világnak). A sorozatérett GBX adatai ígéretesen alakultak. A légellenállási tényezőt 0,40-ig sikerült leszorítani, ami nagyon jó, ha figyelembe vesszük, hogy a csúcsot akkoriban az NSU Ro80 képviselte a maga 0,37-es Cw értékével. Már csak a névvel adódtak gondok. Mivel 1967-ben a Mitsubishi levédte a Colt típusnevet, ezért a Fordnak új nevet kellett keresnie. Végül a földközi tengeri sziget, Capri lett a névadó. A Colt név egy ideig mégis megmaradt, Angliában ugyanis Capri Colt-ként árusították az autót egészen 1970-ig. A költségek csökkentése érdekében rengeteg alkatrészt más európai Ford modellekből vettek át. Az első Caprik (1300-as motorral) Kölnben 1968 december 16-án, az angliai Dagenhamban pedig két napra rá, december 18-án hagyták el a szerelőszalagot. A világpremier a 69-es Genfi autószalonon volt, mellyel párhuzamosan már el is kezdődött az értékesítés. Az 1300-as ára mindössze 6.993 DM volt és még a 2300 R ára is alig haladta meg a 9.000 márkát. A siker garantált volt, az Opel Manta megjelenésig senki nem tudta felvenni a versenyt a Caprik ár-érték arányával. (...) 1974 februárjában debütált a Capri II. Ezt a mindössze négy évig élt generációt 1978-ban váltotta le a Capri III, ami megismételte a első sorozat sikerét. De nekünk most inkább a sztori eleje érdekes...

1:43-as méretben nálam a Cararama modellje képviseli a típust, a kisebbekről már írtam korábban itt, itt és itt is, nézzük most a legújabb (és legnagyobb) példányomat:

A gyártó kínálatában ez a kisautó elsőrangúnak mondható, szép és élethű, részletes, igényes. Természetesen szó sincs arról, hogy a Cararama a Minichamps vagy az AutoArt piacát veszélyeztetné, sőt a nemrég bemutatott Ford Escorttól is némileg elmarad a kivitelezés minősége, de a polcra helyezve egyáltalán nem kell mellettük szégyenkeznie - nem mintha lenne Minichamps vagy AutoArt modellem, hehe. Egy 1600 GT-t mintáztak meg, és igen szépen megoldották mind a bőr-imitációt a tetőn, mind a kis típusjelzést az első sérvédőkön, a felnit is jól választották ki, és nekem még a szín is telitalálat! Az alja műanyag, a gurulási hajlandósága mérsékelt, így ezt is bátran a porfogók polcdíszek közé lehet sorolni, mint a Retroautós sorozat darabjait...

Csináljatok saját Caprit ezzel!

Valószínűleg az utolsó bejegyzésem ez az Anker Fiat 242 ügyében, amelyről többek között itt írtam korábban. A hétvégén ugyanis sikerült pótolnom a hiányzó matricákat a kisautóról, mégpedig úgy, hogy a hiánytalanul dekorált eredeti játékról készült fotó alapján magam reprodukáltam a matricát, amelyet öntapadós papírra kinyomtattam, körbevágtam majd felhelyeztem, az egész művelet nem vett igénybe többet úgy egy óránál, beleértve a blog eddigi leghosszabb mondatának leírását, az eredmény mégis megnyugtató - még ha az alkalmazott betűtípus csak távolról ugatja is az eredetit:

Így azért mégis jobban néz ki...

Ma (is) megúszom a sok betűt, hiszen csak egy alternatív modell következik, mégpedig a nemrég bemutatott Alfa SZ-hez. Piros tetővel és fehér felirattal oldalt:

Egy hajszállal megviseltebb állapotú a fekete tetősnél, de égbekiáltó hiányosságokkal nem bír, minden a helyén, csak egy kicsit le van mattulva, illetve egy ablaktisztítás is ráférne. A múlt héten futottunk össze két kedves szaktárssal az Autómániában, aztán miközben békésen eldumáltunk, ez a darab leszólt az egyik polcról, hogy hé, te, nem engem keresel? Nem volt mit tenni, elhoztam. (Aztán még az is lehet, hogy nemsokára új gazdája lesz, van rá már egy komoly aspiráns...)

Szép napot, este még nézzetek vissza, mutatok egy másik olaszt is!

Nem volt olyan régen, hogy T2-es VW buszt mutattam, de ez igazán nem akadályoz meg abban, hogy újra ezt tegyem. A delikvens ezúttal egy Matchbox, amely egy pakk részeként jelent meg Amerikában, magában (eleddig legalábbis) nem hozzáférhető - kivételt jelent persze mondjuk az ebay, ahol ugye ezek a pakkok gyakran megbontva is jól megvásárolhatók. Tehát a Sport Fishing Experience színeiben megjelenő kisbusz látható alant, amelyen a tengeri horgászatokra specializálódott cég magát hirdeti:

A modell különlegességét csakis a festés jelenti, szerintem kellemes az összhatás, a felnik fehér színe különösen tetszik. A lámpák így azért egy kicsit sivárak, kár értük. Amúgy semmi extra. Zene füleinknek:

Jó fogást! (Búcsúzóul még pár vicces német itt.)

A fórumon mostanában egy kicsit több szó esett egy konkrét autóról, mint a többiről, sőt pittlarennél is feltűnt az utóbbi időben néhány, és ez nem más, mint a Dodge Monaco. Azonban a megszokott rendőr-kivitelektől (lásd T. J. Hookert vagy a Terminatort) eltérően most egy civil verziót szeretnék mutatni, ami nagyjából ilyen:

Sem magamat, sem titeket nem fárasztalak a modelltörténettel, legyen annyi elég, hogy a poszt főszereplője egy 1977-es harmadik generációs Monaco, amely már a (talán leghíresebb) második generációhoz képest sokkal kisebbnek készült, ugyanis a hetvenes évek elején beütött a már itt is többször emlegetett energiaválság. Így rá is térhetünk a kicsire, ami ez esetben egy Johnny Lightning:

A választott szín szerintem tök jó, mert sok filmben ugyanilyenben láthatók az FBI legtitkosabb ügynökei, és a kivitelezésre sem lehet panasz. A "szokásos" Johnny Lightning-modellekhez képest egy kicsit nagynak tűnnek a felnik, de ennek mindössze annyi az oka, hogy maga az autó kisebb, ez abszolút MB-méret - már ha lehet ezt így mondani. A kisautó bal hátulján sajnos van egy kis ezüst festékfolt, de majd valahogy megpróbálom eltávolítani, ez gyári hiba, ugyanis magam csomagoltam ki a bliszteréből, miután megkaptam. Tetszik ez a kisgép, de nem jobban, mint a korábbi generációsok, amelyek az alábbi kivitelekben pihennek otthon a polcomon, bontatlanul:

Jók legyetek, szép napot!

Ez is, az is nagyon tetszik.

Gondoltam egy nagyot, és tegnap reggel kinéztem a Műcsarnokhoz. Negyed 10 körül értem ki, ekkorra már nagyjából a mezőny fele elment, útközben oda láttam is a két totalcaros autót, de még azért maradt látnivaló:

Jó maradék hétvégét!

Előkerült pár kincs, megosztom veletek - de még véletlenül sem kisautók!

1983: ígéretet tettem, kisdobos lettem.

1986: ekkor meg úttorő. A KISZ-ig már nem jutottam el...

1989: ennyibe került egy havibérlet tanulóknak. És egy villamosjegy is csak 5 Ft volt. Mondjuk ekkor már jócskán nem így néztem ki, csak a fene se akart olyan sűrűn fényképeszkedni.

1993: már nagyfiús koncertekre jártunk. 1600 Ft-ért, csak mondom. Az Alice in Chains helyett a Faith No More ugrott be, nem sajnáltuk a cserét.

1994: ott kellett lennünk. Emlékeim szerint kicsit uncsi volt.

1999 (asszem): ekkor már nagyfiús autót vezettünk ;) (később kapott picit nagyobb papucsokat hátra, illetve némi koszt optikai tuning gyanánt)

Na? NA??? :D

Ha olvassátok ezt a blogot, tudhatjátok, hogy nem nagyon kedvelem a fantázia szülte modelleket, de azt talán nem, hogy ide sorolom a koncepcióautókat is. A kisautók gyártói számos okból mégis időnként megmintáznak még el nem készült autókat, és bizony van úgy, hogy bele is nyúlnak, azaz később valóban megvalósuló autót hoznak ki. Aztán persze van olyan is, amikor nem. Ilyen például a Ford GT90. Most innen lopok, nem véletlenül:

A Ford GT90 sokaknak ismerős lehet: a Need for Speed 2-ben kipróbálhattuk a Ford 1995-ben bemutatott koncepcióautóját, ami végül nem került sorozatgyártásba. Pedig minden benne volt, ami benne lehetett! Kezdve a 6 literes, V12-es ikerturbós motorral. Azt hiszem, valahol itt kezdődik a „szuperautó" kategória, és amennyiben a gép sorozatgyártásba került volna, akkor 10 évvel a Bugatti Veyron előtt állíthatta volna fel a sorozatgyártott autók sebességrekordját 402 km/h-val. Az autó minden tekintetben csúcstermék volt. Teljesítményével már tisztában vagyunk, de a felépítése is egészen rendhagyó volt. A kipufogógázok olyan hatalmas hőmérsékletűek voltak, hogy az autó egyes elemeit extra hőálló kerámiákkal kellett befedni - ugyanazt az anyagot használták, mint amilyennel az űrsiklók külsejét teszik hőállóvá. Az autó több szempontból is mérföldkő a gyártó életében, egyrészt eleinte ezt szánták a GT40 (a régi, 1966-ban bemutatott Ford GT) utódjának, ám később kiderült, hogy a GT90-esen mutatta be a Ford először az új, ún. „New Edge" formatervét is. Az autó vegyesen műanyagból és szénszálas anyagokból épült, és mivel a megépítésére mindössze 6 hónapot hagyott a Ford, sok elemet más, testvér-autókból kellett átemelni (így pl. a váltó és a felfüggesztés is a Jaguar XJ220-ból származik, a motor pedig egyéb Fordokban is megtalálható volt). A GT90 V12-es 6 literesében 48 szelep dolgozik, így egy szelephézag állításra igen komoly munkadíjjal lehetett VOLNA számolni - amennyiben az autó valaha sorozatgyártásba kerül volna. Az autó komoly listát tudhat magáénak számítógépes szereplések terén: az NFS 2 mellett a Gran Turismo 2-ben is szerepelt, meg még egy rakat egyéb játékban: Sega GT 2002, Ford Racing 2, Ford Racing 3, Ford Street Racing, Project Gotham Racing 3, Rush 2: Extreme Racing USA, TOCA Race Driver 2, Ford vs. Chevy a teljes lista. A Ford egyik előjárósága, Jacques Nasser annyira büszke volt az autóra, hogy egy modelljét mindig az asztalán tartotta. Érdekesség, hogy az egyetlen elkészült példány eltűnt, egyesek szerint maga Nasser vitte magával, miután elhagyta a Fordot, de olyan pletykák is terjednek, mely szerint a brunei szultán birtokába jutott.

Ezt a gépet- hasonlóan a nemrég említett Jaguar XJ220-hoz - bizony én is a Need for Speed 2-ből ismerem, jaaaj, de sokat játszottam azzal! Kicsiben nekem a Hot Wheels jutott, fillérekért ráadásul, ezúttal is egy másik rendelésem költségét igyekeztem vele plasztikázni. Így néz ki:

Hát, nem is tudom. Persze, emlékszem, amikor még az akkor új Ford Focus kapcsán is a Total Recall jutott az eszembe először, de ez a forma valahogy nem fog meg. Túl izé. Ettől függetlenül a HW szerintem jó munkát végzett, átjön a futurisztikus feeling, és a jellemző részek kiemelése is jól sikerült. Megjegyzem, az alja fém, pedig erre nem gondoltam volna. A 'penge' felnik is jól állnak a kisautónak, pedig az nem szokott semmi alá illeni. Kár, hogy a belsőt nem sikerült olyan szépre megcsinálni, mint az igaziban, de legalább kék:

Na, péntek lett, végre, jó hétvégét, ha egyszer oda jutunk...!

Majorette Volkswagen T2b már szerepelt itt régebben, de most megint mutatok egyet, a címből talán már ki is találhattátok, ezúttal milyen kivitelben:

Egy fórumtárssal cseréltem, aki a Pecsa bolhán talált rá, és hát szerencsére neki nem tetszett annyira, hogy mindenképpen meg is akarja tartani. Összességében teljesen jó állapotban van, leszámítva pár kisebb élkopást, de az alváz és a kerekek csillognak-villognak, megvan és működik a hátsó ajtó is, a kis sárga villogó is oké, tehát egy rossz szavam sem lehet. Újabb pipa a kívánságlistán. Hasonló kivitelű VW buszt már ugye a Matchbox megvalósításában is láthattunk, többek között ezért is biztosak lehetünk benne, hogy valóban létezett ilyen feladatokat ellátó katonai kisbusz. Ennek ellenére nem találtam normális képet az igaziról, cserébe egy tanácsadó- és egy reptéri verziót mutatok (mindkettő naggyá kattintható):

Mindkettő jópofa, de a Hercules tetszik a legjobban :)

Kattintsátok, több is van még... (Nem mellesleg.)

Azaz Unimog Camper. Egy új gyártó a blogon, még pedig a Bruder. A német gyártó 1926 óta létezik, és manapság is igen igényes gyerekjátékokat gyárt. Bizony jó ideje nézegetem a kínálatukat, amely leginkább a Müllerekben jellemző, tényleg szép játékaik vannak, ma kéne gyereknek lennem (gazdag szülőkkel). A minap a vaterán rákerestem csak úgy, és elém került egy kicsit hiányos Unimog, amibe érthetetlen módon egyből beleszerettem. A típusről sok helyütt olvashattok, nem is kell messze menni, itt van mindjárt egy régebbi poszt Sam. Joe-nál, benne modelltörténeti linkkel, illetve egy jobban témába vágó írás a totalcar oldalán, nem mellesleg egy carspotting nálam, szóval az Unimogról magáról most nem írok. A lakóautóvá alakított verzióit itt tekinthetitek meg, itt pedig egy site egy átalakítás történetéről, de vigyázattok, mert a birtoklási vágy gyorsan kialakulhat! Na, vissza a kicsire! Ami egyébként nem is olyan kicsi, én olyan 1:15-ös arányúra saccolom, mivel az 1:18-as Bogaramhoz képest nagy, az 1:10-es távosokhoz képest kicsi. Íme:

A két oldalán összesen három rekesz kinyitható, szintén nyílnak a hátsó ajtók, illetve csak az egyik, mert a másik sajnos hiányzik. Csak emiatt vacilláltam is egy kicsit, hogy megvegyem-e, de végül győzött az irracionalitás. Hiányoznak róla még kiegészítő elemek az említett rekeszekből is, illetve kívülről is, mint mondjuk egy létra, egy napfénytető, egy oldalt-felülre kivezetett kipufogó, és a bal oldalon is kellene lenniük valamiféle eszközöknek.Nem beszélve a dögrácsról az elején. Ilyen egy fullos darab. Az enyém valószínűleg már sosem lesz az...

Elég masszív darab, a műanyag nem túl merev, de jól tart, és a modell kidolgozása viszonylag részletes, élethű. Az első kerekek "rugóznak" is, amennyiben az első tengely úgy billenthető, a hátsó viszont merev. A belteret nem készítették el, de a hiánya annyira nem fáj, jól elvagyok nélküle. A hátsó traktust belülről sajnos elfelejtettem lefényképezni, de úgysincs bent semmi, maximum annyi, hogy a kintről nyitható rekeszek belülről bútoroknak néznek ki. Nézegettem a neten, népszerű ez a darab, találtam olyat is, aki trial RC alvázra applikálta fel a kasznit, más meg ledes lámpákat épített bele, a lehetőségeknek csak a képzelet szab határt... :) Hajtás után még pár jó (nagy) kép.

Ami most jön, az nem más, mint egy újabb Polistil, az 1:24-es fajtából. Ezt a darabot jó ideje kerülgettem a börzéken, többször is szemeztem vele, az utolsó előtti alkalommal el is jutottunk a pettingig, ugyanis kézbe vettem, és végül egy csereüzlet folyamán a magamévá tettem. 4500 Ft volt a kisautó ára, nekem összességében 4000-be került, ami mindennek mondható, de kevésnek nem. Az olasz gyártó mintájául mondjuk egy 1988 körüli Audi quattro szolgálhatott (volt szerencsém kétszer is egy ilyen autóhoz IRL, az egyik egy volt évfolyamtársamé volt, a másik egy volt kollégámé, ez utóbbi ugyanilyen piros, mint fent, ugyanilyen felnikkel), de mivel ennek a sorozatnak az arányai elég szabadosan értelmezettek, simán ráfoghatjuk, hogy egy 1984-es Sport quattro volt az alap, és akkor mindjárt más a dörgés... Ennek még lesz jelentősége.

Sok újdonságot nem tudok leírni az eddig bemutatott darabokhoz képest, ugyanaz pepitában. Illetve hát szép pirosban. Amikor megvettem, az egész össze-vissza volt ragasztgatva matricákkal, a motorháztetőn az ajtó matricája, az ajtóén a tetőé, és így tovább, nem mellesleg a matricák vagy 70 százaléka hiányzott is. Nem volt más megoldás, mint mindet leszedni, majd a ragacsot lebenzinezni. A legfájóbb hiány az orron volt tapasztalható, ugyanis tök üres volt az eleje, se lámpa, se hűtőrács, se semmi. Ilyennek kellett volna lennie gyárilag. Hát, mit mondjak, nem egy szép látvány úgy sem. De megoldottam. Kerestem quattro-képet a neten, ahol lehetőség szerint szemből áll az autó, a fényképből kivágtam a nekem kellő részt, az autón lemértem, mekkora a hely, ahova ragasztani kell, lekicsinyítettem a képet, faszán kinyomtattam matricalapra, hazavittem, és... túl nagy lett, valamit elszámoltam. Viszont csupán széltében lett több, amire kíváló megoldást kínált az olló. Lámpák le, rács fel, lámpák vissza, kész. És akkor itt jön az, amire a poszt eleje felé utaltam: a sportosság jegyében nem ikerfényszórókat tettem fel, hanem szimplákat, innentől (ez is) Sport quattro és kész! ;) (Az egyéb különbségeket most nagyvonalúan hagyjuk...)

Hogy hátulra kellett-e gyárilag matrica, vagy nem, most nem tudom megmondani, de én ugyanezzel a módszerrel oda is tettem - igaz, ez még csak félmegoldás, itt ugyanis nem mértem, csak úgy belecsaptam emlékezetből, nem is lett jó. Hiába vagdostam utólagosan. Na, hát ezt sikerült alkotnom, rendkívül büszke vagyok magamra, hát még ha a hátulját is sikerül egyszer rendesen megcsinálnom... Ilyen a Sport a valóságban:

Szép napot!

Hogy az anyámba lehet egy kőkemény raliautót Ibolyának hívni? A válasz egyszerű: a Datsun Violet nem kőkemény raliautónak indult. Hanem egy kommersz kis családi limuzinnak, a kispénzűek BMW-jének. Az első Datsun 710 néven 1973-ban jelent meg, de számunkra sokkal érdekesebb az 1977-től gyártott A10-es sorozat. Amely Nissan Stanza-ként is ismert.

Na most figyeljetek! A Stanza nem volt más, mint egy jól átmatricázott Nissan Violet A10, amelyet a Laurel és a Skyline alá lőttek be árban és presztizsben, de nem sokban különbözött a Nissan Auster-től. A Stanzát azok a márkakereskedések forgalmazták, akik a Cedricet és a Laurelt, az Austert pedig azok, akik a Gloriát és a Skyline-t. A Violetet pedig azok, akik a Sunny-t és a Bluebird-öt. Ausztráliában Datsun Stanza volt a neve, Amerikában pedig Datsun 510, utalva a számunkra is ismerős 510-esre, de ez nem ugyanaz. Tiszta? A kenguruk földjén egyébként gyártották is. A Violet volt a Nissan legsikeresebb raliautója a WRC-ben, egymás után nyerte a kenyai Safari Rally-kat 1979-től 1982-ig, mindegyiken az ugandai születési, de kenyai Shekhar Mehtával a volán mögött. 1979-ben és 1980-ban még SOHC motorral, később már DOHC motorral nyertek. Ilyen teljesítménnyel még csak a Toyota Celica GT-Four dicsekedhet, amely 1992–től ért el igen hasonló eredményeket zsinórban. Timo Salonennel pedig 1980-ban megnyerte a Rally New Zealand-ot, majd egy évre rá a Rallye Côte d'Ivoire-t.

És akkor most megmutatom, hogyan néz ez ki a Polistil 1:24-es megoldásában, ugyanis Olaszországból sikerült megszereznem a sorozat egyik azon tagját, amelyről azt hittem, sosem lesz az enyém. Írtam már, mennyire tetszenek ezek a játékok, így most inkább nem ismétlem önmagam, inkább jöjjenek a képek - Sam. Joe egy korábbi felvetésére autentikus környezetben, azaz a szőnyegen fotózva:

Az autó egész jobb oldalát már én matricáztam fel, de a viszonylag egyszerű formának köszönhetően ez könnyedén sikerült. Ez is olyan, mint a hasonló kivitelű társai, igazi játék, nem rugózik semmit, nincsenek rajta kis kiálló mütyürök, viszont nyithatók az ajtók. Az alja ennek is műanyag, így könnyebb, mint egy féltégla. Az elejére is nekem kellett matricaként feltenni a hűtőrács-lámpák kombót, ezt sem cizellálták túl, holnap mutatok egy olyan megoldást, ami már custom, de mérföldekkel jobban néz ki...

A hajtás után még pár kép az igaziról, kattintsátok, megéri!

Végre kis hazánkba is megérkeztek. És így hozzám is. Majd mutatom őket.

Valahogy eddig sem bírtam ezt a kis fickót, de ezek után... Pff. Azt sem igazán értem, hogy egy ilyen kókány autóval hogy az istenben lehetett legálisan közlekedni?

Konkrétan azóta vágyom egy Siku Opel Rekordra, amióta ezt a posztot olvastam. Túl sok pénzt viszont nem szántam rá. Egy kis ideig közben még birtokoltam egy Schuco változatot, amihez nagyon olcsón jutottam egyszer hozzá, de az végül valami csereügylet áldozata lett, mert nem találtam elég nagynak. De a jó öreg ebay kitartó böngészése ezúttal is eredménnyel járt, 11 euróért végre enyém lett a vágyott kisautó. Amely persze egy cseppet sem makulátlan, így az ára sem mondható olyan barátinak, cserébe megvan és működik mindene:

Az első szélvédő mondjuk nincs túl nagy formában, lehet, hogy valahogy újjá kéne varázsolni, erre az egyik kollégának úgyis van remek módszere, valami roncson majd kipróbálom, aztán ha beválik, ezen is alkalmazom. A "krómos" részekkel is kellene kezdenem valamit... Ilyen a belseje a dönthető első ülésekkel és a sportos kormánnyal:

Személyes tapasztalatom is van egyébként az autóval, ugyanis az ebben a posztban említett kedves német család feje (Manfred) egy ilyen Opel boldog tulajdonosa volt a nyolcvanas évek elején, és a balatoni vendégeskedésük során én bizony jó párszor bemásztam a kívül fehér, belül bordó, ráadásul bőrős Opelbe, valahogy sokkal jobban lenyűgözött, mint a Zsigánk. A kicsiről még annyit, hogy az ilyen korú (értsd: veterán) Siku modellekkel eddig többnyire csak képen találkoztam, illetve börzéken elvétve, de kézbe fogva, jól megnézegetve ez az első komolyabb tapasztalatom - és hát azt kell mondjam, képes teljesen elvarázsolni. Nem lennék meglepve, ha máskor is vennék ilyesmit... Itt van az igazi autó reklámfilmje:

Emmeg egy másik, ami hosszabb, bónusz szőkével a végén:

Közben meg péntek lett, jó hétvégét! Ja, el ne felejtsem, itt a román Rekord hátulja is:

Amindenjót!

Számomra tök új ez a technika, ami nagyon látványos, tényleg olyan az egész, mint egy élő kis terepasztal. (Pedig nem is új.)

Ha valakinek már túladagolása van olasz verdákból, szóljon bátran! A mai téma a Matchbox Alfa Romeo SZ, amit jó sok idő után sikerült beszereznem. Régebben már megvolt egy némileg kopottabb változatban, ráadásul az itt a blogon talált új gazdára még 2009-ben, de már akkor is tudtam, kell ez nekem szép állapotban is. Nem csak azért, mert érdekes, egzotikus autó, nem mellesleg a MB kínálatában viszonylag ritkának számít, hanem mert kiskamasz koromban ez volt az egyik legnagyobb autós poszterem szereplője a szobámban - a másik egy kilencvenvalahányas, talán Zender-tuningos Nissan 300ZX volt, mindkettő az akkori Sport Autó című magazinból. Némi leírás és típustörténelem innen és innen:

A Geneva Motorshown 1989-ben tűnt fel ez az új, vitatott stílusú Alfa Romeo. Külseje megosztotta a közvéleményt. Az SZ (coupé, Sprint Zagato) és RZ (cabrio, Roadster Zagato) páros valójában nem más, mint az Alfa 75-ös alváza és mechanizmusa más köntösben. A külső Zagato tervezés, a termelés 1000 autóra épült. Az RZ-ből 241 példány készült. Egyelőre ez az utolsó hátsókerékhajtású autó az Alfa Romeo büszke történetében. A karosszéria alapos szélcsatornás fejlesztés eredménye, az eredmény 0,30 cW légellenállás. A külső minden eleme az ún. "modar" speciális anyagösszetételből áll, ami gyanta és üvegszál keveréke. Csak a tető és a hátsó szárny készült más anyagból, előbbi alumíniumból, utóbbi karbonból. Csak három színben volt megvásárolható eredetileg az autó: pirosban, feketében és sárgában. Akár elég is lett volna csak a piros. Motorja a 75-ösből ismert 3 literes, V6-os, elöl hossz-irányban beszerelve, mely 210 LE leadására képes. Futóműve módosított, erősített a 75-öséhez képest, plusz hidraulikus rendszerrel, mely segítségével a vezetőülésből szabályozható, módosítható az autó magassága. A fékek a Turbo Evoluzione 75-ösből valók. Váltója 5 fokozatú, manuális. Az SZ 1260 kg, az RZ 120 kilóval nehezebb. Maximális sebessége 245 km/h, 0-ról 100-ra 7 másodperc alatt gyorsul. Az autó különlegessége, hogy nem követ semmiféle divatirányzatot, vagy stílust, teljesen különbözik minden más modelltől. Formái miatt lehet szeretni, vagy éppen pont ezért elítélni. Irányvonala követhetetlen, gúnyneve "A Szörny" lett. Viszont vitathatatlan, hogy az autó tiszteletet parancsoló, egy vérbeli sport autó, a modern idők klasszikusa.

Érdermes megjegyeznem, hogy Magyarországon is van belőle legalább egy darab, mások szerint kettő, ráadásul az egyiket egyszer már én is láttam az Erzsébet-hídon, de nem tudtam lekapnom. Volt azonban, aki szemfülesebb volt, egyik magyarországi szpotting itt, a másik itt. Nézzük akkor a kicsit, amely 1991-es gyártási évvel az alján szerepel a MB kínálatában, mindjárt négy variációban is, talán kompenzálandó a megmintázott Alfák alacsony számát - és amely doboz nélkül került hozzám:

A rugózására és a gurulására nem lehet panasz, de nem nyílik semmije. Összességében tök jó állapotú, szinte hibátlan, a hátulról készült képeken azért kibújik az a bizonyos szög a zsákból, látszik, hogy a pirosra festett fekete színt nem sikerült tökéletesen felvinni, ráadásul a nagyobb fekete felületeken (műanyag tető!) berepedezett a festés, kicsit némi márványhangulatot kölcsönözve e patináns kisautónak. Kéne belőle egy piros tetejű is, ez van... Itt van is egy eladó, csak drága :)

Na minden jót, vezessetek óvatosan!

A tegnapi poszt után nem lesz meglepetés a mai téma, ami nem más, mint egy Siku VW Golf Mk1 Cabriolet. Amerikában kezdetben Rabbit Convertible, később csak simán Cabriolet. Érdemes modelltörténettel bajlódnom? Szerintem nem nagyon. Csak jöjjön azért egy golfológiai gyorstalpaló:

A rendkívül sikeres előd fényében is nagy sikereket ért el az olasz Giorgetto Giugiaro által tervezett elsőkerekes, vízhűtéses kis Golf, amelyet 1974 óta - ha nem is változatlan formában és tartalommal - mind a mai napig gyártanak. A hetvenes évek elején elég nehéz helyzetben volt a Volkswagen, a léghűtéses Bogár ugyanis erősen elavult, a versenytársak pedig kezdtek elhúzni. A megoldás az Auto Uniontól érkezett. 1964-ben a Volkswagen megvásárolta az ingolstadt-i gyárat - és így azt a know-how-t is, ami az ottani Audi-mérnökök fejében és jegyzetfüzeteiben lakozott. Egyből behúzták tehát őket egy új kis VW fejlesztésébe, amit eredetileg is már elsőkerék-meghajtásúnak álmodtak meg, ami kisebb tömeget és nagyobb belteret jelentett. Valójában a Passat volt a VW első elsőkerekese, amely szép sikereket ért el a piacon rögtön a bemutatása után, így a koncepciót szépen átvették a kistesóhoz is. A Golf tervezése effektíve 1969-ben kezdődött meg. A Typ17-es gyártásának megkezdéséig csak öt év telt el, egy évre rá pedig már el is indult világhódító útjára, magyarán Amerikába. Rabbit néven. 1975-ben az ausztrál Wheels magazin az Év Autójának választotta, illetve hat évvel később ugyanezt a címet ítélte neki az angol What Car? is. A lenyitható vászontetős változatot 1980-tól árulták egészen 1993-ig (kettesből ugye nem volt nyitott verzió), és ennek a típuskódja Typ155 volt, nem mellesleg teljes egészében a Karmann gyárában készült - az én hármas Golfomon is ott van az emblémájuk. 1991-ig kellett várni az elektromos tetőnyitás lehetőségéig.

Ennyit gondoltam, ugye nem volt túl hosszú? És akkor máris rátérhetünk a kicsire!

Létezik a Siku egyes Golfja fehérben, feketében, sárgában, ezüstben, tetővel és anélkül, esetleg antennával is, vékony és vastag kerékkel, de számomra mindig is ez marad 'A' klasszikus Siku Golf. Természetesen azért, mert gyerekkoromban ez került a látóterembe ;) Pontkopások sajnos vannak rajta, de saját tapasztalatból mondom, én ezeket szabad szemmel nem is nagyon látom. Az 1200 forintos árát nekem abszolút megérte, örülök neki erősen... Fém alul, fém felül, műanyag belül, az összhatás szerintem pompás, íme egy kép a belsejéről is:

Az egyik kedvenc Siku kisautómmá lépett elő hirtelen. A gyártó ezen korszakából is igen sok autó van még, amiket szeretnék egyszer összeszedegetni, de tény, hogy jól haladok, főleg hogy az egyik legritkább darab már egy ideje megvan... Szép napot!

Egy újabb Ferraris poszt :) Kezdem a kevésbé széppel, amely egy GTB. Gyerekként nem nagyon voltak Burago autóim, de erre határozottan emlékszem, hogy megvolt. Az orron található lámpasor teszi igen karakteressé az autót. Az olaszok GTB-t írtak az aljára, ami oké, viszont versenyautónak dizájnolták, ami szintén oké, de... Tisztázzuk akkor a wikipedia segítségével, mit is jelent a GTB és a GTO:

A Ferrari 308 GTB (illetve a hasonló 208-as, majd 328-as modell) egy könnyű, középmotoros, kétüléses sportkocsi, amely a Ferrari kínálatában a Dino 246-os leváltására készült, és mint ilyen, egy aránylag elérhető autónak számított. 1975-ben mutatták be (jé, engem is!) Párizsban a Pininfarina-jellegzetességeket mutató, de valójában Leonardo Fioravanti által tervezett autót, amely jelentősen eltért a Bertone rajzolta Dinótól. Máig az egyik legikonikusabb Ferrarinak számít. 1977-ben mutatkozott be a targatetős 308 GTS, amelyről már esett szó itt, nem is egyszer, illetve ha lúd, legyen kövér, ráadásul sosem árt, ha újra és újra oda-vissza linkeljük egymás témába vágó posztjait Sam. Joe-val, szóval tessék, ugyanez MB-ban, a Buragóhoz hasonló Pioneer-dekorral). 208-asként ismerhetjük a kicsit lebutított változatát, amely kisebb motorral készült (kisebb alatt értsük a világ valaha készült legkisebb - 2 literes - V8-asát), így lényegesen kedvezőbb adó-besorolást kínálva a boldog tulajdonosoknak. 1983-ban aztán lett GTS turbó is. A Ferrari GTO (aka Ferrari 288 GTO) pedig a 308 GTB homologációja (homologáció = típusjóváhagyás, harmonizació). A GTO név is erre utal, a GT a Grand Turismót jelenti, az O pedig a homologációt (ékes olaszul: omologato). A Group B-be építették a GTO-t, a Porschék ellen, ehhez ugye kellett legalább 200 utcai példány is, amit a Ferrari 72-vel túl is teljesített, de végül soha nem versenyzett az autó a csoportban, mert két gyártóval végül leállították az egész cirkuszt. Viszont a Group B Rally bajnokság fennmaradt. És így akkor meg is érkeztünk, a Burago mégis jól járt el tehát a GTB-vel! A GTO leginkább a mélyre nyúló első spoilerről és a rácsba integrált fényszórókról ismerhető fel, illetve különböztethető meg a GTB-től. A 288-as jelzés a motorra utal, 2.8-as V8 dübörgött ugyanis a motorháztető alatt, ikerturbókkal, intercoolerrel és Weber-Marelli befecskendezéssel. Jelentsen is ez bármit. Azt viszont talán még érdemes megjegyezni, hogy a 308-assal ellentétben a GTO motorját hosszában szerelték az autóba, nem keresztben, és az okot pont az imént említett ikerturbók és intercooler szolgáltatta, kellett nekik a hely ugyanis. A 400 lóerős motor 15 mp alatt gyorsította a Ferrarit 200-ra, a végsebesség pedig 304 km/h volt, így a GTO volt az első sorozatgyártású utcai autó, amely megfutotta a 300-at.

Szóval akkor íme a Burago GTB-je, versenyszerkóban, 1:43-ban:

A kerekei már egy kicsit kopottasak, de úgy egyébként nincs rossz állapotban az autó. 550 forintot fizettem érte nemrég a vaterán, és járt hozzá még három játék, amiktől még meg kell szabadulnom. Az oldalsó matricákat már én távolítottam el róla, de a hiányuk nem fájó. A kisautón nem nyílik semmi, nem is rugózik, viszont aránylag jól gurul. Hasonló jókat tudok mondani a Siku GTO-járól, amely szerencsére lényegesen szebb állapotban került hozzám, ehhez persze magasabb vételár is társult, hiszen ez már 1500 jó magyar forintba került:

Szintén vaterás beszerzés egyébként, és egy másik Sikuval együtt érkezett, de azt majd holnap mutatom meg. Ez alul is fém teljesen, így elég súlyos darab. A belseje fehér műanyag, amivel nincs is bajom, de ide valami bézs szín talán szerencsésebb lett volna. Tetszik ez az autó, régóra kerestem ilyet jó állapotban, és végül persze összejött, a türelem rózsát terem. Most már kéne mellé az F40-es is :) Na minden jót!